Sokáig automatikusan igent mondtam mindenre, mintha csak ez lenne az alapbeállításom. Ha kértek valamire, mentem. Ha hívtak, ott voltam. Ha kellett valami, megcsináltam. Közben meg észre sem vettem, mennyire messzire kerültem saját magamtól. Ebben a részben arról mesélek, hogyan jöttem rá, hogy a „nem” nem bunkóság, nem önzőség, és nem is magyarázkodós félmondatok után járó szó, hanem egy határ. Egy döntés, ami arról szól, hogy végre én is számítok.