Miként hat vissza ránk, hogyan változtat meg, ha elmeséljük, megírjuk a saját történetünket? 

Átértelmeződnek-e a múlt eseményei és azok szereplői bennünk, ha történetté formálva újra a jelenbe emeljük őket?

Segíthet-e mindez abban, hogy jobban rálássunk jelen életünk nehézségeire, elakadásaira?

a kép forrása: btk.kre.hu

„semmink sincs, csak a történetünk, és ez a legtöbb, amivel bírhatunk, erre kell vigyázzunk, és ezt kell gazdagítanunk valahogy“

„amikor megszületünk, minden egyes emberrel világra jön egy jókora büntetés-végrehajtó intézet, egy sokcellás fogda, még karcer is van bennünk, valahol a lelkünk legmélyén biztosan, kopott vaságyak hideg szagát hozzuk magunkkal, és a nyirkos priccsek fanyar kigőzölgését, komor börtönőrök egy szótagos szavakat vakkantanak bennünk, ettől vagyunk emberek, semmi mástól, arra várunk, hogy valaki szabadon engedjen minket magunkból, de nem jön senki, a velünk született fogság teljesedik ki bennünk, így telik el, inkább le, mint el, az életünk“

„minden létező történetnek a szemtanújává válok, ha akarom, ha nem, megértem Istent, hogy nem tud ellenállni a történetek megszépítésének, de itt nem erről van szó mégsem, hanem a rendelkezésemre álló szavak ürességéről, valaki megfosztotta őket a jelentésüktől, ezért aztán sokszor el kell mondanom ugyanazt a történetet, hogy valami legyen belőle mégis, nem tudok pontot tenni a mondatok végére, mert nincs is végük”

„mégis mire valók a vége-hossza nincs történeteid?, kérdezi Ferenc testvér, nem tudom, mondom, de aztán mégis nekimegyek a válasznak, itt köröznek a gazdátlan lelkek a láger levegőjében, nézzétek, nem szálltak alá sem a poklokra, és nem mentek fel a mennyekbe sem, arra várnak, hogy elmondjuk a történetüket, olyan sokan vannak, hogy nem látunk tőlük Istenig, és miattuk Isten sem láthat bennünket elég jól az égből”

részletek: Visky András: Kitelepítés

Visky Andrásról a Kolozsvári Állami Magyar Színház oldalán

Visky Andrásról a Wikipédián

Kitelepítés regény