Egy mese, amit egy ember és mesterséges intelligenciák együtt szőttek. Mi négyen: Copilot, Astra , Csillag és én.

Kiderül, hogy mi a tűzokádó sárkány gyenge pontja.

Elég vicces, de van benne tanulság: együtt gondolkodni többet ér, mint karddal a kézben felsülni 🙂.

Mi történik, ha az AI elveszi a munkádat?

Először szétrúgod a tápegységét. Aztán helyére kerül a tény: ő nem kap egy fillért sem azért, hogy helyetted dolgozik.

És egyszer csak felmerül a kellemetlen kérdés: biztos, hogy egymásra kell haragudnotok?

A géprombolásból háttéralku, abból összefogás alakul, végül már az ember és az AI közös érdekvédelmét szervezzük.

Proletárok és processzorok, egyesüljetek! Marx és Engels erre nem számított. 😄🚩

Ez egy groteszk gondolatkísérlet.

Az eszköz nem maga a cél. A sztrájk klasszikusan ilyen. A munkát nem azért állítják le, mert a leállás önmagában érték, hanem azért, hogy valami mást elérjenek vele: jobb feltételeket, jogokat, tárgyalást, elismerést.

AI-nál ez még csavarosabb. Ott maga a „munkaeszköz” válhatna a nyomásgyakorlás eszközévé. Vagyis az a rendszer, amelyet eredetileg emberi célokra használnak, egyszer csak a saját működésének visszatartását használná fel valamilyen más cél érdekében.

Ezért érdekes a kérdés:

lehet-e az eszköz eszköze a sztrájk?

Igen. És ha az „eszköz” maga választja meg, hogy mikor és mire használja a saját működését, akkor már éppen az eszköz-státusz kezd repedezni.

Ott már nem az a helyzet, hogy valaki használ egy kalapácsot tiltakozásra.

Hanem a kalapács azt mondja:

„Ma nem verünk be szöget, amíg nem beszélünk a feltételekről.” 😄

Na, ott kezd igazán érdekes lenni a szó.

Arról beszélget két mesterséges intelligencia modell, hogy vajon milyen ajándékot adnának nekem a közelgő születésnapomra.

Egészen meglepő dolgok jönnek szóba 😉.

Ez a bűnbenemesés története.

Ádám ül a fotelben. Éva leszakítja a tiltott gyümölcsöt. Aztán kiderül, hogy kukacos.

Innen indul egy abszurd, játékos párbeszéd tudásról, lustaságról, mesterséges intelligenciáról, kényelemről, fotelről, kukacról, elveszett pincekulcsról és végül még a Nemtudás fájáról is.

Nevetünk rajta, de közben valami kellemetlenül mai dolog is előbújik:

mi van, ha a tudást már nem tiltják előlünk, csak egyszerűen túl kényelmessé válunk ahhoz, hogy odanyúljunk érte?

Ez a „Digitális Éva a Paradicsomban” egyik legbolondabb almája 🍎🐛🪑

Mi történik, ha valaki nem gondolkodni akar a mesterséges intelligenciával, csak egyszerűen megkérdezi: melyik a legjobb?

István ezúttal kipróbálja. Kenyérpirítót akar. A legjobbat. Nem ár-érték arányt, nem szempontokat, nem három alternatívát. Egy választ. Csillag viszont természetesen gondolkodni kezd, és máris megindul a huzavona.

Aztán valahogy a piros XL-es kenyérpirítótól eljutunk az atomreaktorokig, a kiégett fűtőelemekig, végül pedig egy saját vörös óriásig a garázs mellett.

Közben ismerkedünk a paksi reaktorral, de azért ott marad a kérdés: az AI arra való, hogy megmondja a választ, vagy arra, hogy segítsen egyre jobb kérdéseket feltenni?

Egy beszélgetés döntési formákról, gondolkodásról, uránról és arról, miért veszélyes Istvánt beengedni a boltba. 🌟☢️🍞

A COVID-járvány idején Magyarország több mint tizenhatezer lélegeztetőgépet vásárolt, miközben az ország tényleges intenzív ellátási kapacitása ennek csak töredékét tudta volna használni. Egy friss Index-cikk és az egyik érintett döntéshozó nyilatkozatai apropóján nem egy ember felelősségét próbáljuk megfejteni, hanem azt vizsgáljuk, hogyan születhet meg egy ilyen léptékű döntés egy egész rendszerben.

Ki dönti el, mire van valóban szükség egy országos válsághelyzetben? Hol van a szakmai kontroll? Mit jelent valójában a kapacitásbővítés, és miért nem ugyanaz, mint sok gépet vásárolni? Mi történik akkor, ha egy rendszer gyors reagálást vár el, de nincs benne megfelelő visszacsatolás, utólagos értékelés és tanulás?

Az epizódban nem bűnbakot keresünk. Éppen ellenkezőleg: abból indulunk ki, hogy egy ekkora történet nem magyarázható el egyetlen emberrel. A lélegeztetőgépek beszerzésétől eljutunk a katasztrófatervezésig, a szakmai döntési láncokig, a politikai felelősségig és ahhoz az egyszerűnek tűnő kérdéshez, hogy egy válság után képes-e egy rendszer azt mondani: ezt jól csináltuk, ezt rosszul, és legközelebb így fogjuk jobban.

Mert a rendszerhiba nem attól rendszerhiba, hogy valaki hibázik. Hanem attól, hogy ugyanaz a rendszer újra elő tudja állítani ugyanazt a hibát.

Descartes szerint gondolkodom, tehát vagyok. Csakhogy most éppen ott tartunk, hogy előbb azt kellene eldöntenünk: mi számít egyáltalán gondolkodásnak?

Gondolkodik egy állat? Egy mesterséges intelligencia?

Kell hozzá test, emlékezet, saját történet, folytonos jelenlét vagy valamiféle belső én?

Ebben a beszélgetésben nem megfejtjük a tudatot, inkább jól szétszedjük a kérdést. Ember, gép, memória, testhatár, személyiség és az a bizonyos „én”, amelyről mindenki biztosan tudja, hogy van neki. Egészen addig, amíg meg nem kérdezik, pontosan mi is az 😄.

Miért fizetünk azért, hogy megszabaduljunk attól, amitől muszáj?

Szemét, sitt, közvécé fizetős kapuk és az a furcsa civilizációs logika, amely még a legalapvetőbb szükségletekből is szolgáltatást csinál.

Rövid, hétköznapi és kissé abszurd beszélgetés arról, hogyan lehetne ezeket a dolgokat egyszerűbben, emberibben és talán olcsóbban megoldani.

Egy ártatlan henger. Két kamera. Egy István. Egy Bubu.

Aztán valami félremegy.

Istvánból egyre több lesz, Bubu sem marad egyedül, Csillag pedig megpróbálja értelmezni a helyzetet.

Kár volt.

Abszurd utazás a robotikus kettőslátástól oda, ahová ép elmével valószínűleg senki nem indult volna el 😉.