Vendégeink: Berta Beáta és Szommer Edit irodalomterapeuták

Volt egyszer egy favágó, aki munkára jelentkezett a fatelepen. A fizetés jónak ígérkezett, a munkakörülmények még jobbaknak, úgyhogy a favágó azt gondolta, most megfogta az Isten lábát.
Az első napon jelentkezett a munkavezetőnél, az a kezébe nyomta a fejszét, és kijelölt neki egy részt az erdőben.
A favágó lelkesen indult az erdőbe fát dönteni.
Egyetlen nap alatt tizennyolc fát vágott ki.
– Gratulálok – mosolygott a munkavezető. – Csak így tovább.
A munkavezető szavain felbuzdulva a favágó elhatározta, hogy másnap még többet fog dolgozni. Úgyhogy este jó korán le is feküdt.
Másnap elsőnek kelt föl, és indult az erdőbe.
Bárhogy erőlködött is, tizenöt fánál többet nem tudott kivágni.
– Bizonyára fáradt vagyok – gondolta. Elhatározta, hogy napnyugtakor lefekszik.
Hajnalban fölkelt, és eltökélte, hogy márpedig túlszárnyalja a tizennyolc fás teljesítményét. Ámde ezen a napon még a felét sem tudta ennek teljesíteni.
Másnap hét, azután öt fát vágott ki, az utolsó napon pedig még délután is csak a másodikkal vesződött.
A favágó aggódott, hogy mit szól majd a munkavezető, úgyhogy elmesélte neki, mi történt vele, és égre-földre esküdözött, hogy ő bizony ereje végső határáig erőlködött.
A munkavezető megkérdezte tőle: „Mikor élezted meg utoljára a fejszédet?”
– Hogy megélezni? Nem volt arra időm, hogy megélezzem: végig a favágással voltam elfoglalva.
/Jorge Bucay: A csökönyös favágó/

Miből tudjuk meg, hogy elkopott a fejszénk éle?
Hogyan tudjuk megélezni?
Miként segíthet ebben az irodalomterápia?