Tóth Krisztina novellájában minden benne van, amit a tankönyvekben a balladákról írnak: tömörítés, elhallgatás, belső monológ, balladai homály. Ez nem is csoda – ha az egyik legnagyobb hatású kortárs költő ír prózát, akkor könnyen találhatunk a szövegben költészetből ismerős megoldásokat. 

A szerző Pillanatragasztó című novelláskötete az ezredforduló utáni Magyarország hol riasztó, hol szívbe markoló mindennapjairól szól; a huszonöt novella egy-egy töredezett emberi kapcsolatba enged betekintést. 

A szereplők élethelyzete nagyon eltérő, de közös bennük, hogy sorsfordító pillanatok előtt állnak.  Az Egyszer már nyertem című elbeszélés is balladai erejű monológ: egy születésnapját ünneplő, gyermekotthonban nevelődött fiú barátnőjével felül a külvárosi villamosra, majd hazamennek minden kényelemmel felszerelt, tágas lakásukba, ahol valaki mással is osztozniuk kell a nappalin, sőt, a hálószobán is. 

Elég szokatlan történet. Miért tűnik az olvasó számára mégis olyan ismerősnek a helyszín? A reménytelen nyomor vagy a pillanatnyi boldogság története? Talán mindkettőé.