Jon Spencer Blues Explosion - Skunk

Nico - The Last Mile / Purple Lips

Pere Ubu - Heart of Darkness

Nico - Secret Side / Extension of the Eye

Nico - Noone is Here

Boys Next Door - My Generation

New Race - Love Kills

Boys Next Door - I Put a Spell on You

New Race - November 22, 1963

Boys Next Door - Louie Louie

New Race - Looking at You

Boys Next Door - Blitzkrieg Bop

Pár év BangBang után eljutottunk odáig, hogy névadó zenénk keresztapjával foglalkozzunk. Mostanság több CD Box jelent meg Iggy Pop és Stooges koncert felvételekkel, ezekből indítunk most egy sorozatot.

Pletyka- és adatszinten Iggy Pop életét és bűneit sokan feldolgozták; ma már a legtöbb információ magyarul is hozzáférhető.

Felsorolhatatlan számú bandára, előadóra volt hatással úgy, hogy őrá is sok minden hatott, de ami rajta keresztül kijött, az felforgató erejű volt. A BangBang látókörében kevés olyan szereplő akad, aki ne említené meg, Iggy szerepét, mint alapot; az ő nyers ereje történelmi hatású a R’N’R zenében a 60-as évektől napjainkig és még egy jó darabig.

Mostanság is folyamatosan koncertezik, benne van a show-bizniszben, de ezért keményen megdolgozott, és közben útmutató volt: a belőle áradó energiát generációk tudták fölszívni.

A Stooges első lemeze előtt rengeteget próbált, de konkrét számaik nem voltak, így totál improvizatív módon a stúdióban született meg az első album, amiről minden szám külön opus lett; tökéletes volt a Stooges csillagok együttállása.

Iggy karrierjének kezdetén az Iguanasban volt dobos, ahonnan nem szokásos módon emelkedett frontemberré. Ész nélkül nekifutva a dolgoknak, önkínzással és megalázó szerepekkel fejezte ki saját művészetét és gyerekkorából hozott kínjait. Öndestruktív életében sokan lemondtak róla, de ő önmagáról soha: hipnotikus személyiségével, eszelős táncával és énekével mindig kijátszotta magát a pusztulásból, miközben jópáran elhullottak mellette.

A történelmi és mesebeli királyok mind udvari bohócot tartottak, de Iggy R’N’R királyságában önmaga bohóca, két szerepet él egy személyben, elkápráztatva ezzel mindenkori közönségét.

1. Bang Bang
2. Stooges – Louie Louie
3. Stooges – I’m Sick Of You
4. Stooges – Down On The Street
5. Stooges – Loose
6. Stooges – Rubber Legs
7. Stooges – Open Up And Bleed
8. Stooges – Gimme Danger
9. Stooges – Lost In The Future
10. Stooges – Gimme Some Skin
11. Stooges – TV Eye
12. Stooges – Search & Destroy
13. Stooges – Not Right

A Rock And Roll nem hazudik – csak néha… mondtuk korábban, amikor azt hazudtuk, hogy nem fogunk többet beszélni a sixties psychedeliáról. Mert sorozatunk kezdetén még nem gondoltuk, hogy vannak feltérképezetlen területek…pedig vannak.

Angus Maclise, a Velvet Underground Moe Tucker előtti dobosa nem került a kultikus nevek közé, mert ő popsztárság mentesen, sőt azt kizárva tette a dolgát, és alkotott a valódi undergroundban.

Zolti barátunk felfedezésével mostanság hallottunk róla először. Pedig ha ezt a zenét tini korunkban hallottuk volna, mindent másképp hallottunk volna…mint ahogyan ezután is. Nem gondoltuk, hogy rejtőzködik még olyan zenei hatás, ami nagy meglepetést tud okozni abból az időszakból.

Számunkra az 1968-72 között született, The Invasion Of Thunderbolt Pagoda című album ilyen volt.

Mai műsorunkban ismét a 60-as évek zenéiből válogatunk, közöttük átmosva játsszuk le ezt a meghatározó albumot.

1. Bang Bang (’83-as Iggy Pop koncert)
2. The Turfits – Losin’ One
3. Electric Prunes - ?
4. The Jayhowkers – Dowof Instruction
5. Swamp Rats – Louie Louie
6. The Alliance – Steppin’ Stone
7. Electric Prunes – Last Night
8. Swamp Rates – Psycho
9. Kit & The Outlaws – Midnight Hour
10. Monks – Monk Time
11. The Otherhalf – Feathered Man
12. The Lyrics – Mister Man
13. Monks – Shut Up
14. The Cramps – Wait a Minute
15. The Movement – Stinking Peanut Butter Love
16. Senator Bobby – Wild Thing

A ’10-es évek első koncertélménye megint csak Bécsben ért minket: a Heavy Trash nevű new yorki- formáció és a montreali Bloodshot Bill one man band produkcióját láthattuk a Flex klubban, ahol többévi kihagyás után végre érdemi műsor adódott. A mínusz tizeniksz fok ellenére kapunyitás idejére tömegesen érkeztek az emberek, és a 9 órai kezdésre csurig megtelt a helyszín.

A kanadai Bloodshot Bill volt az előember, aki már megjelenésével megdöbbenést és derűt varázsolt a színpad környékére. Szerelése tulajdonképpen illett a napszakhoz: mintegy öltönyként barna pizsama nadrág és felső együttesben, és sárgás tónusú, diszkrét mintás szatén fürdőköntösben vonult be; teljes természetességgel vette magára gitárját és ült a dobszerkóhoz megkezdeni a showt. A nyakában lógó – nyilván a magyarok (vagy olaszok, vagy bolgárok, stb.) tiszteletére piros-fehér-zöld szalagon lógó, túlméretezett, és sokatmondó SEX feliratú olimpiai éremmel kitüntetve magát eleganciája leginkább sokat látott cigányzenész hatását keltette. Ezt a stílusbombát még fokozta a fejdizájn: brillantinnal hátranyalt séró és rajzfilmgorilla orca, végig eszelős mimikával. Az éneket morgással fűszerezte és olyan volt, mintha néha kínjában erőltetetten kacagna, de valójában téged röhög ki…meg az egész világot.

Amit már ebből le lehetett szűrni: ez a lény imádja Hasil Atkinst, Gene Vincentet és a Crampst. És akkor a zenéről: áthallás nélküli, rövid, 2-3 perces leizzadós számokat pörgetett, szinte fröcsögött róla a veríték: one man band lévén mindent neki kellett csinálnia…a közönség meg vette a lapot és a humort, az ováció nem is maradt el. A tördelt, öblös, néhol vinnyogó ének, a trash gitár és mélyen puffogó, erőteljes ritmusaláfestést nyújtó lábdob, + lábcin hangzás végig egységes, mégis változatos volt. A közel 40 perc játék alatt képes volt lendületben maradni, és tartani a népet. Ehhez persze olyan show elemek is kellettek, mint pl. amikor a nagy iramban és saját magával szembeni grimaszok hevében szétzilálódott frizuráját a szám végén zsebéből előrántott kisfésűvel formálta újjá. Az egész produkció – zeneileg és formailag is – jó választás volt a Heavy Trash nem kevésbé teátrális koncertje előtt.

A meglepően gyors átszerelés után színpadra vonult Jon Spencer bandája, velük kapcsolatban néhány adat: a formáció a 2000-es évek közepén alakult, a Heavy Trash kulcsembere Jon Spencer, aki a Pussy Galore, a Boss Hog és persze a J S Blues Explosion főalakja is volt, miközben számos együttműködésben vett részt. Míg a Blues Explosion – mint neve is mutatja – alapként a bluest jelölte meg, a Heavy Trash a rockabilly gyökereiből nyúlik ki, nem is nagyon eltávolodva azoktól. Persze Jon Spenceresen.

A felállás is ennek megfelelő: nagybőgő, gretsch gitár, dob és elektroakusztikus gitár az énekhez. Emellett persze – miközben a rockabilly sem függetleníthető a bluestól – Jon Spencer műfajok fölött állva teszi magáévá és formálja saját képére a korai stílusokat időtlenné téve őket és egyben saját zenéjét.

Látva azt az energiát, alázatot és hisztérikusságot, ahogy a dolgokhoz hozzááll, kijelenthetjük: soha nem fog szart csinálni….erről ezen a koncerten is megbizonyosodtunk. A hagyományosnak tekinthető rockabilly bandákhoz képest itt nem az előírásoknak megfelelő pózok helyeződnek előtérbe. Ők a szigorú fekete öltönyeikben ausztrál, vagy méginkább angol dandykre jellemző, távolságtartó eleganciával, érzelemmentes arckifejezéssel, magukat nagyon is komolyan véve lépdeltek a színpadra.

A zeneileg egyszerűnek tűnő sémákat a koncerten sok tördeléssel hipnotikussá téve idézték meg az ősöket és idézték föl saját előzményeiket. Az 50-es évek hangulata került előtérbe egy 2010-es, de a Rock And Roll korai időszakára fogékony közönség előtt…de ez nem a nevetséges retro, hanem áthidalás a korszakok között. Mindezt bő egyórás főműsorban és 40 perces ráadással adták elő. A hosszú koncert sajátossága volt – igazi Jon Spencer adu, – hogy amikor egy séma, vagy téma unalmassá válhatna, olyan csavarokat helyeznek el, amik összezavarják a rendszert és hitetlenkedve hallgatod, hogy mi történik.

Másik érdekesség, hogy szerencsére nem lép előtérbe a szólisztikus vonal…mindenki teszi a dolgát, és nem saját tudását csillogtatja, vagyis mindenki a helyén van. Ez az együttműködés egy kívülálló számára hangsúlytalan zagyvaságnak tűnhet, holott profin begyakorolt, de egymásra odafigyelő agykintornászokkal állunk szemben. Na éppen ez az, ami miatt a blues rajongók nem szerették az Explosiont, a rockabillysek meg nem hallják a Heavy Trasht. Pedig jó.

És amit már senki nem fog hallani:

1. Bangbang
2. Jon Spencer Blues Explosion
3. Bloodshot Bill – koncert
4. Heavy Trash
5. Heavy Trash – koncert
6. The Gun Club: The Master Plan
7. The Gun Club: My Man’s Gone
8. Nick  Cave: Ramblin' Mind (Gun Club Tribute)
9. Debbie Harry: Lucky Jim (Gun Club Tribute)
10. Mark Lanegan: Constant Waiting (Gun Club Tribute)
11. Lydia Lunch (és társai): Walkin’ Down The Street (Gun Club Tribute)
12. The Gun Club: Idiot Waltz
13. David Eugene Edwards: Just Like Mexican Love (Gun Club Tribute)
14. Washington Dead Cats

"Blues harmonikás, zeneszerző, életművész. A pesti éjszakai, és a blues élet közismert figurája. Stílusát a tradíciók, és az új fogalmazású sajátos karakterjáték ötvözése jellemzi. 
A folk zenékből táplálkozó színes dallamvilágot jelenít meg, és magyaros feelinggel közvetít.

 Fiatalon stoppal bejárta Európát és zsebében már akkor ott lapult társként egy blues harmonika.

1989-ben az Ölveti Blues Band tagja lett
, '90-ben belépett az ország egyik leghíresebb blues csapatába a Takács Tamás Dirty Blues Band –be és velük turnézott két éven keresztül.


Pályafutása alatt együtt játszott:
 Champion Jack Dupree /USA/, Sugar Blue /USA/, Steve James /USA/, Joe Sass /USA/, Big Lucky Carter /USA/, Bob Brossman /USA/, Sharrie Williams & Wise Guys /USA/, Lazy Lester /USA/, Ripoff Raskolnikov /Austria/.

1992-ben bejárta az Egyesült Államok blues kocsmáit. Az Államokból visszatérve megalapította a '20 -as évek delta bluesait játszó Dr. Valter & Lawbreakers nevű zenekarát. 13 évet töltöttek együtt, bejárva az Öreg Kontinens klubjait, fesztiváljait Szerbiától Hollandián át, Finnországig /Belgrád, Drezda, Gronau, Amsterdam, Copio/.

2003-ben barátságot kötött a Mississippi delta vidékéről származó gospel énekessel, és megszületett a Big Daddy Wilson & Mississippi Grave Diggers nevű formáció.
 Új stílust teremtettek a világzenén belül Rolling Blues néven.
 2007-ben újraformálva zenekarát a Mississippi Grave Diggerst, új tagokkal, saját számokkal és Karen Carrollal kiegészülve hoz új színt a delta és folk blues nemzetközi palettájára." (zene.hu)