Kevés gyerek születik. Nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol az úgynevezett fejlett világban. A kialakult helyzetért pedig nagyon sokan valahogy mindig a nőket hibáztatják. Meg a feminizmust. Meg a túl sok tanulást. Én nem is értem egyébként, hogy a férfiak hogy nem kérik ezt ki maguknak… mintha ők széttárt karral állnának, hogy hát, amit a nő akar, itt az lesz.
Mintha itt a nők annyira nyeregben lennének, hogy ha ők úgy döntenek, akkor lesz gyerek, ha nem, akkor nem. Vagy ha úgy döntenek, hipp-hopp ott áll sorba a családalapításra felsorakozó férfihad. Vagy hogy?
Ennyire szerintem ne nézzük le a férfiak döntéshozó képességét, partnerségét a gyerekvállalás ügyében. És ne nézzünk el annak a neoliberális rendszernek a következményei mellett sem, amelyben élünk.
A népességcsökkenés éremnek még kizárólag gender szempontból is legalább két oldala van.
Ha egy pár három gyereket vállal, és az anyuka otthon marad – ahogy ez sok jobboldali influenszer szerint kívánatos –, akkor az apukának nem lesz elég a magyar medián bért megkeresnie. Csokkal, babaváróval és adóvisszatérítéssel sem. Amikor a jobboldal azt mondja, hogy addig nem vagy igazán kiteljesedett nő, amíg nincs lehetőleg minél több gyereked, akkor egyúttal azt is mondja, hogy nem vagy igazi férfi, ha nem tudsz eltartani egyedül egy öttagú családot. Azt mondja: rajtad áll.
Na én ezt úgy látom, hogy ma, amikor a társadalmi egyenlőtlenségek karikatúravilágában élünk, amikor mindenki számára nyilvánvaló, mégpedig világszerte, hogy a vagyonnak és a jólétnek vajmi kevés, és egyre kevesebb köze van az érdemes élethez, amikor egyre többen egyre büszkébben hirdetik, hogy ember embernek farkasa, pénz diktál, verseny van, és annyit érsz, amennyid van, akkor mind a nők, mind a férfiak okkal mondhatják azt, hogy nem.
Én a magam részéről ezt nagyon könnyen tudom egy protestként, passzív ellenállásként olvasni, még ha talán nem is minden esetben tudatos.
És arról még nem is beszéltünk, hogy mi van akkor amikor – többnyire – egy anyuka egyedül marad 2-3 gyerekkel, és az otthon töltött évek miatt alacsony fizetéssel, nem létező karrierlehetőségekkel. Egy korban, amikor a házasságok felének válás a vége, ezek azért nem lényegtelen kérdések. Egyedülálló anyává válni mindenféle biztonsági háló nélkül, egyenlő a koldusbottal, és ezt rengeteg adat, kutatás támasztja alá. És ha a továbbtanulás azt eredményezi, hogy a nők és férfiak ezeket egyre inkább képesek mérlegelni, akkor azért emiatt ne hullassunk könnyeket.
A tanulás egyébként a gyerekvállalásnál nem feltétlenül a felsőoktatást jelenti. Ahogy Jessica Grose megjegyzi a témában, az Egyesült Államokban ez azt jelenti, hogy sokkal kevesebb tinédzser szül.
Akárhogy is, nem annyira rossz dolog az, ha az embernek nemcsak önrendelkezési joga van, hanem lehetősége is, hogy azt gyakorolja. Ha csökken a gyerekvállalási kedv, az pedig ráncfelvarrással, vagy plusz zsebpénzzel aligha megoldható. Egy alapvetően bizonytalan, polarizált, fekete-fehér világban – amely nem mellesleg túl van népesedve, de ez már egy másik téma – nem csoda, ha a nők és a férfiak kétszer is meggondolják, hogy mennyi gyerek is a megfelelő létszám a családban.
