Hetvenhét éves lenne. Hatvanhárom adatott meg számára ezen a földön.

Alapbetegsége? Túl komolyan vett mindent és mindenkit. Hitt az adott szóban. Szigorú volt önmagához. Az értékeihez makacsul ragaszkodott. Túlságosan lelkiismeretes volt. Gyermekien őszinte. És nem értette, mások miért bántják egymást, miért hazudnak, lopnak, csalnak, hűtlenkednek. Ateista volt, mert csalódott a papokban, akiket ismert. Azt mondta: ha lenne Isten, nem hagyná, hogy ilyen papjai legyenek. Így szűnt meg Isten létezni a számára. Maradt a saját tartás, a belső tízparancsolat. Vallás nélkül is erős volt a hite. Hitte, hogy csak így érdemes élni. Ritkán ingott meg. És sosem értette meg, hogy mások miért oly gyakran.

Szeretettel és tisztelettel emlékezik rá. Az emberre, aki gyökereket és szárnyakat adott neki. Az emberre, akire bár sokban hasonlít, mégsem azonos ővele.

Az édesapja épített. Egy házat. A családjának. Szinte teljesen egyedül. Kitartóan. Minden áldott nap, hosszú hónapokon keresztül, munkából hazatérve. Sötétedésig vagy még tovább.

Ő is épít. Kitartóan. Tudja, hogy nem egyedül. Egy olyan hazát épít, ahol már nem kell senkinek értelmetlen alkukat kötnie az emberi mivoltával.

Minden egyes kis kép, ami az édesapjából benne él tovább, egy-egy tégla. Tégláról téglára épít. A csorba, törött darabokat félreteszi szépen. Az egészségeseket megfogja, jó erősen.

Nem tudja, neki mennyi adatik meg. Bármennyi is, az gyönyörűségesen tartalmas lesz. Mert már túl sok volt a fájdalom. És megtanulta, hogy fájdalomból nem szabad házat, hazát építeni.

Megköszön neki mindent, amit tőle és általa tanult.

Gyertyát gyújt. Apró láng. Rá gondol. Az édesapára. Az emberre, akire bár sokban hasonlít, mégsem azonos ővele.

Így lesznek ők egyben és magukban. Összekapcsolódva és eloldódva.

Az örök világosság fényeskedjék neki.