Minél több Fényt kapunk belülről, annál gyorsabb a fejlődésünk és az eredményünk. Minden egyes eredmény egy kis elengedést idéz elő. A teljes elengedést azonban csak gyakorlatilag az utunk végén, hosszú szellemi gyakorlás után érjük el. Senki sem mondhatja, hogy lelki útját elengedéssel kezdte. Soha nem lehet egy csapásra elérni az elengedést. Évekig, sőt jó néhány inkarnáción keresztül kell koncentrálni, meditálni és önzetlen szolgálatot végezni; csak ezután lehet elérni az elengedést. Az elengedés rendkívül nehezen elérhető, de mindannyiunknak szert kell tennünk rá.

Egy családban minden tag felelősséggel tartozik a többi családtaggal szemben. Fizikai, erkölcsi és másfajta kötelezettségeink vannak, amíg élünk. Az anyának gondoskodnia kell a fiáról, mert az anya hozta a fiút a világra. A fiúnak gondoskodnia kell az anyáról, mert a fiú bizonyos mértékig kötelességének érzi, hogy az anyának eleget tegyen vagy örömet szerezzen. De gyakran az anya nem törődik igazán a fiával, vagy a fiú az anyjával. Amikor a családtagok között hiányzik a szeretet vagy a valódi megértés, azonnal tudhatjuk, hogy ez a törődés hiánya, nem pedig az elengedés. A törődés hiányát mindenki ismeri; a mindennapi életünkben is látjuk. A törődés hiányát gyakran összetévesztik az elengedéssel. De az elengedés valami sokkal magasabb rendű dolog, mint a törődés hiánya. A lelki keresőnek elengedésre van szüksége, nem a törődés hiányára.

Az elengedés nem jelenti azt, hogy nem törődünk majd másokkal. Az elengedés azt jelenti, hogy a lehető legjobban végezzük a feladatainkat, de nem törődünk az eredménnyel. Az elengedésben a helyes dolgot tesszük a megfelelő módon és a megfelelő pillanatban. Mindent pontosan azért teszünk, mert a Belső Vezető megparancsolta. Aztán ha még mélyebbre megyünk, akkor úgy érezzük, hogy a Belső Vezető a minden. Ő a Cselekvő, Ő maga a Cselekvés és Ő az Élvező is.

Tegyük fel, hogy valaki sportoló, futó, aki hosszú ideje edz. Végül elindul az olimpián, és az utolsó helyen végez. Azt fogja mondani magának: „Annyi éven át gyakoroltam. Hogy lehet, hogy utolsó lettem?” De most el kell különülnünk. Mitől? A tettei gyümölcseitől. A futónak teljesen abban a reményben kell edzenie, hogy ő lesz a győztes. Korán reggel fel kell kelnie, különféle gyakorlatokat végeznie, és minden mást meg kell tennie, ami a teljesítménye javításához szükséges. Tetteinek eredményét azonban Isten Lábához kell helyeznie, aki az egyetlen Cselekvő.

A legfőbb filozófia szerint „Isten a Cselekvő és az Élvező”, és ez teljesen így van. De itt a földön, a fizikai síkon mindenképpen azt kell tennünk, amit a legjobbnak érzünk. Dolgoznunk kell, és meg kell tennünk a szükségeset. Minden tekintetben a lehető legjobban kell végeznünk a kötelességünket, ahhoz, hogy elérjük a célunkat. Néha megpróbáljuk mentális szemünkkel látni munkánk eredményét, és mentális szemünk azt mutatja, hogy az eredmény vereség lesz. Ha tudjuk, hogy az eredmény nem fog tetszeni nekünk, akkor rendkívül nehezen dolgozunk jól és lelkesen. Ha csak a siker érdekel bennünket, akkor természetesen elkedvetlenedünk. De ezen a ponton hibát követünk el; nem ismerjük az elengedés valódi jelentését. Reménnyel, lelkesedéssel és elszántsággal kell cselekednünk, és bármi történik is, az nem a mi dolgunk. Amikor a cselekvés véget ér, az nem marad a mi kezünkben. Amikor az eredmény kialakul, teljesen szenvtelenek leszünk, akár elsők vagyunk, akár az utolsók. Ha elsők vagyunk, akkor boldogok leszünk. Ha pedig utolsók, akkor is boldogok leszünk, mert átadtuk a cselekvésünk eredményét Istennek.

Az igazi öröm akkor jön el, ha már a munka megkezdésének pillanatában érezzük, hogy a munka maga az eredmény. Akkor nem kell húsz percet vagy két hónapot vagy két évet várnunk az eredményre. Amire vágyunk, az az elégedettség, ami csak néhány hónap vagy néhány év múlva jön el, amikor learatjuk a tettünk gyümölcsét. De ha elég bölcsek vagyunk, belevágunk a munkába, és látjuk, hogy a munka maga az öröm. Először is, tudnunk kell, hogy a földön élő emberek milliói közül mi vagyunk azok, akiket kiválasztottak erre a különleges feladatra. Aztán abban a pillanatban, amikor elkezdünk dolgozni, éreznünk kell, hogy maga a munka adja meg nekünk azt, amit akarunk. Ha elégedettséget, örömet és kiteljesedést akarunk kapni bármilyen munkától, akkor abban a pillanatban, amikor belevágunk, éreznünk kell, hogy maga a munka, nem pedig a jövőbeli eredmény az öröm.

Hogyan tudunk elkülönülni a munkánktól? Kétféleképpen. Az egyik módja az, hogy érezzük, hogy semmi sem marad állandóan a földön. Bármilyen nagyszerű is valaki az emberi világban, semmi sem tart örökké – semmi. A hírnév és a dicsőség mind elmúlik. Semmit sem mondhatunk magunkénak, még magunkat sem. Ma az „én, az enyém” kifejezéseket használom. De holnap ez az „én” elmegy egy másik világba. Mi haszna van annak, hogy ragaszkodom valakihez vagy valamihez, amit most az enyémnek nevezek, ha hatvan vagy hetven év múlva nem tudom magammal vinni? Ez egyszerűen ostobaság!

Ugyanez a helyzet a másokhoz való ragaszkodással is. Bár tudom, hogy ragaszkodom valakihez, akit nem mondhatok magaménak, mégis azt mondom, hogy az a személy az enyém. Nem tudom megmutatni neki, nem tudom bebizonyítani neki. Hogyan tudnám megmutatni a szívemet? Nem tudom megmutatni a belső érzéseimet. Ha ez egy jó érzés, akkor megpróbálom felajánlani. Ha rossz érzés, akkor megpróbálom elfedni. Gyakran, ha jó munkát végzünk, akkor alig várjuk, hogy megmutassuk. Ha rossz munkát végzünk, nem szívesen mutatjuk meg. De akár jó, akár rossz a munka, akár jó érzéseink vannak, akár rossz érzéseink, a ragaszkodásunk tárgya nem marad meg. Végül rájövünk, hogy semmi, amit a sajátunknak nevezünk, nem maradhat fenn maradandóan. Ez az egyik módja az elengedésnek.

Egy másik módja az elengedés elérésének, ha tudjuk, hogy a véges fényen kívül létezik egy magasabb Fény, egy végtelen Fény is. Ez a Fény adja nekünk az igazi örömöt. Ennek ismeretében hogyan ragaszkodhatunk azokhoz az emberekhez és dolgokhoz, amelyek állandóan kísértésbe hoznak minket? Minél inkább elkülönülünk a véges e kísértéseitől, annál inkább hozzákapcsolódunk a Végtelenhez. Ebben az isteni kötődésben van az igazi elégedettségünk. Ha valóban törődünk a lelki élettel, akkor az a dolgunk, hogy minden figyelmünket csak a Legfelsőbbre összpontosítsuk. Ha mélyen kötődünk a Legfelsőbbhöz, a belső élethez, akkor természetesen elkülönülünk más emberektől és dolgoktól, a világtól, amely nem törekvő. Amit a Legfelsőbbhöz való ragaszkodásunknak nevezünk, azt a jövőben Bölcsesség-Fénynek fogjuk látni, mert csak Őbenne, és sehol máshol nem tudunk növekedni. Csak Őbenne, és sehol máshol nem teljesedünk ki.

Egyes indiai keresők, akik az odaadás útját követik, egészen odáig mennek, hogy azt mondják, az odaadás nem más, mint Istenhez való ragaszkodás. Ahogy az emberi vágy az emberhez való ragaszkodás, úgy a lelki odaadás az Istenhez való ragaszkodás egy formája. Nem tudunk egyszerre két dologhoz vagy két személyhez kötődni. Ha mélyen magunkba merülünk, akkor látjuk, hogy csak egy személyhez vagy dologhoz tudunk kötődni. A ragaszkodás és az odaadás olyan, mint a koncentráció. Nem tudunk egyszerre két ujjra megfelelően koncentrálni. Két ujjat látunk, de figyelmünket vagy az egyikre, vagy a másikra összpontosítjuk. Hasonlóképpen, amikor valóban a Legfelsőbbnek ajánljuk fel legtisztább ragaszkodásunkat, ami az odaadás, akkor az csak Hozzá juthat el. És Benne találhatjuk meg az emberiség többi részét. Kezdetben van egy szokásos családunk néhány fővel. De eljön az idő, amikor ki kell bővítenünk a családunkat. Maga az emberiség válik a családunkká. Minél jobban növekszünk belül, annál nagyobb lesz a családunk. Az emberiség pedig mindig a Legfelsőbben marad.

Azonosulhatunk egy másik ember szenvedéseivel és érzéseivel, és mégis elkülönültek maradhatunk, ha lelkünk Fényével éljük bele magunkat abba a személybe. Lelkünk Fénye mindig kiterjed. Nem köt le, és ugyanakkor nem is lehet lekötni. Lelkünk Fényével bárkivel azonosulhatunk a földön, és ez nem érint minket. Ha belső lelkünk Fényével, amely csupa szabadság és tökéletesség, beleéljük magunkat az adott személybe, és ha ezt a belső Fényt szétárasztjuk a szenvedőben, akkor ő az adott időben a legjobb segítséget kapja tőlünk. Utána elrepülhetünk, mint egy madár, anélkül, hogy az illető megérintene minket, vagy hogy kötődnénk hozzá.

A Legfelsőbb Hajója az Aranypartra visz minket. A Hajó a vízen van, de nem a vízből való. A Hajó most a tudatlanság tengerén van, de ez nincs hatással rá. Az Aranypartra visz bennünket, ahol nincs tudatlanság, nincs kétség, nincs kötöttség – ahol minden tökéletesség és teljesség. Emberi életünkben is éreznünk kell, hogy ha bennünk van a lélek Fénye, bárkiben benne tartózkodhatunk. Lehet a legtökéletlenebb vagy a legjobban szenvedő ember. Mégis, bár a legőszintébben és leghatásosabban segítünk neki, nem fogunk hozzá kötődni, vagy ő nem fog bennünket lehúzni. Először tehát fel kell fedeznünk belső Fényünket, lelkünk Fényét. Csak ezután leszünk igazán alkalmasak arra, hogy másokon segítsünk anélkül, hogy kötődnénk hozzájuk vagy szenvedésükhöz. Csak akkor tudunk a legigazibb és legtisztább segítséget nyújtani a szenvedő emberiségnek.

The more Light we get from within, the swifter comes our progress and achievement. Each achievement sparks an iota of detachment. But total detachment is something we do not get until practically the end of our journey, after a long period of spiritual practice. Nobody can say he started his spiritual journey with detachment. One can never get detachment all at once. For years, even for quite a few incarnations, one has to concentrate, meditate and do selfless service; then only one can achieve detachment. Detachment is something extremely difficult to achieve, but it is something which we all have to have.

In a family, each member has a responsibility towards the other members. Physical, moral and other kinds of obligations we have as long as we live. The mother has to care for the son because the mother brought the son into the world. The son has to care for the mother because the son feels an obligation, to some extent, to fulfil or please the mother. But often the mother does not truly care for the son, or the son for the mother. When affection or true understanding is missing among family members, immediately we can know that it is lack of concern, not detachment. Lack of concern everybody knows; we see it in our day-to-day life. Lack of concern is often mistaken for detachment. But detachment is something far superior to lack of concern. Detachment, not lack of concern, is what a spiritual seeker needs.

Detachment does not mean that we will have no concern for others. Detachment means that we will perform our duties as well as possible, but not care for the results. In detachment we do the right thing in the right way and at the right moment. Everything is done precisely because the Inner Pilot has commanded it. Then, if we go still deeper, we feel that the Inner Pilot is everything. He is the Doer, He is the Action itself and He is the Enjoyer.

Suppose one is an athlete, a runner who has been practising for a long time. Finally he runs in the Olympics and he comes in last. He will say to himself, “I have practised for so many years. How is it that I have stood last?” But now he must be detached. From what? From the fruits of his actions. A runner has to practise with all hope that he will be the winner. He has to get up early in the morning, take various kinds of exercise and do everything else that is necessary to improve his performance. But the result of his actions he has to place at the Feet of God, who is the only Doer.

The supreme philosophy is, “God is the Doer and the Enjoyer,” and this is absolutely true. But here on earth, on the physical plane, we definitely have to do what we feel is best. We have to work and do the needful. In every way we have to do our duty as well as we can in order to reach our goal. Sometimes we try to see the result of our work with our mental eye, and our mental eye shows us that the result will be defeat. If we know that the result will not please us, then we find it extremely difficult to work well and with enthusiasm. If success is all that we care for, then naturally we will be discouraged. But at this point we are making a mistake; we do not know the true meaning of detachment. We have to act with hope, enthusiasm and determination, and whatever happens is not our business. When the action is over, it does not remain in our hands. When the result is out, we will be totally detached whether we stand first or last. If we stand first, we will be happy. Again, if we stand last, we will also be happy because we have surrendered the result of our action to God.

Real joy comes if we can feel the moment we begin working that the work itself is the result. Then we don’t have to wait for twenty minutes or two months or two years for the result. What we want is the satisfaction that will come only after a few months or a few years, when we reap the fruits of our action. But if we are wise enough, we enter into the work and see that the work itself is joy. First of all, we have to know that out of millions of people on earth, it is we who have been chosen to do this particular job. Then, the moment we start working, we have to feel that the very work gives us what we want. If we want to get satisfaction, joy and fulfilment from any kind of work, then we have to feel the moment we enter into it that the work itself, not the future result, is all joy.

How can we be detached in our work? There are two ways. One way is to feel that nothing remains permanently on earth. No matter how great one is in the human world, nothing remains forever — nothing. Name and fame will all be buried. We can claim nothing as our very own, not even ourselves. Today I use the terms “I, my, mine”. But tomorrow this “I” goes away to some other world. What is the use of attaching myself to someone or something which I now call mine if I cannot take it with me after sixty or seventy years? It is simply foolish!

The same thing is true about attachment to others. Although I know that I am attaching myself to someone whom I cannot claim as my own, I say that that person is mine. I cannot show him, I cannot prove it to him. How can I show my heart? I cannot show my inner feelings. If it is a good feeling, I try to offer it. If it is a bad feeling, I try to cover it. Often, if we are doing good work, we are eager to show it. If we are doing bad work, we are reluctant to show it. But whether the work is good or bad, whether we have good feelings or bad feelings, the object of our attachment does not last. We finally come to realise that nothing we call our own can last permanently. This is one way to be detached.

Another way to achieve detachment is to know that apart from the finite light there is a higher Light, an infinite Light. This Light gives us true joy. Knowing this, how can we be attached to the people and things that are constantly tempting us? The more we detach ourselves from these temptations of the finite, the more we are attaching ourselves to the Infinite. In this divine attachment is our real satisfaction. If we really care for the spiritual life, then our business is to focus all our attention only on the Supreme. If we are deeply attached to the Supreme, to the inner life, then naturally we remain detached from other people and things, from the world which is not aspiring. What we call our attachment to the Supreme will be seen as Wisdom-Light in the future, because in Him only, and not anywhere else, can we grow. In Him only, and not anywhere else, are we fulfilled.

Some Indian seekers who follow the path of devotion go the length of saying that devotion is nothing but attachment to God. As human desire is attachment to a human being, so spiritual devotion is a form of attachment to God. We cannot be attached to two things or two persons at the same time. When we go deep within, we see that we can be attached only to one person or one thing. Attachment and devotion are like concentration. We cannot properly concentrate on two fingers at once. We see two fingers, but we focus our attention either on one or on the other. Similarly, when we really offer to the Supreme our purest attachment, which is devotion, it can only go to Him. And inside Him the rest of humanity can be found. In the beginning we have an ordinary family with a few members. But there comes a time when we have to expand our family. Humanity itself becomes our family. The more we grow within, the larger becomes our family. And it is always inside the Supreme that humanity stays.

We can identify with another person’s sufferings and feelings and still remain detached if we enter into that person with our soul’s Light. Our soul’s Light always expands. It does not bind and, at the same time, it cannot be bound. With our soul’s Light we can identify ourselves with anybody on earth and not be affected. If we enter into the person with our inner soul’s Light, which is all freedom and perfection and if we spread this inner Light in the sufferer, at that time he gets the best help from us. Afterwards, we can fly away like a bird without being touched by the person or being attached to him.

The Boat of the Supreme is carrying us to the Golden Shore. The Boat is in the water, but it is not of the water. The Boat is right now in the sea of ignorance, but it is not affected. It is carrying us to the Golden Shore, where there is no ignorance, no doubt, no bondage — where all is perfection and plenitude. In our human life also, we have to feel that if we have the soul’s Light within us, we can stay inside anybody. He may be the most imperfect person or the worst sufferer. Yet, although we are helping him most sincerely and effectively, we will not be attached to him or pulled down by him. So first we have to discover our inner Light, our soul’s Light. Then only will we be truly qualified to help others without being attached to them or to their suffering. Then only can we be of truest and purest help to suffering humanity.

https://www.srichinmoylibrary.com/asp-5