Szabó Dezső Az elsodort falu című műve egy 1919-ben megjelent, nagy hatású regény. A mű a magyar falu, a magyar nép és a nemzeti sors kérdéseit állítja a középpontba, éles kritikát fogalmazva meg a korabeli társadalmi és politikai viszonyokról. 

"A fák dideregve futottak el a vonat mellett. Futottaka fagyos rögök, a tört kórójú tarlott mezők, a sápadt halmok. Mintha a halál csordája volnának s hátul hosszú, fekete ostorral kergetné őket egy akolba a könyörtelen pásztor.

Hárman ültek a harmadosztályú kocsiban. Egy sárospataki borvigéc, aki Nagyváradon ült fel s azóta vastag bőrszivarátszopogatja. Egy örmény, aki a fűtetlen kocsiban hol a kezeit, hol a lábait rázza s azt hiszi, hogy a rázott hideg, meg ráadásul a fáradtsága kevesebb baj, mint a heverő fázás. De talán így teszünk mindnyájan, talán az élet rohanó vagonjában is azért rángunk, vitustáncolunk hitet, tagadást, politikát, festményt, drámát, filozófiát, háborút és békét, hogy az állomásig ellopjukmagunk az örök semmi hidege elől. Az örmény különben disznókereskedő volt, minden ujján aranygyűrű, nyakán piszkos, zsíros kendő. Azonkívül nagy pocakja volt s ha egy percre pihent atomjai mozgósításában, ezt ismételte magában: – Édes Mária, segíts meg, édes Jézusom, ne hagyj el.

A harmadik Köblös Áron tiszteletes úr volt. Egyenesen, mozdulatlanul ült a piszkos fapadon, mely még mutatta a bomlott emberiség rángásait. Hatalmas termetével ülve is úgy látszott, mintha állna. Tisztes ősz haján kis fekete házisapka volt. Nyugodt, fájdalmas, szép férfiarcát ősz szakáll kerítette. Köblös Áron tiszteletes úr pap volt, igazán pap, mindig és első látásra is pap. A palástot bárhol a vállára látta az ember, ha nem is voltrajta, a fekete kötésű bibliát kezeibe, az örök vigasztalás igéit nyugodt, szánó ajkaira. Ült, ült Köblös Áron tiszteletes úr és fájdalmába nézett."

"A pókokkal vívott csatát követő napon Bilbó és a törpök még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tettek, hogy kiutat találjanak, mielőtt éhen és szomjan vesznek. Felálltak, és támolyogva elindultak arra, amerre tizenháromból nyolcan az ösvényt sejtették – de sohasem derült ki, hogy igazuk lett volna-e."

"Libasorban haladtak. Az ösvény bejárata olyan volt, mint egy homályos alagútra nyíló boltív, amelyet két hatalmas, összehajló fa alkotott: annyira vének voltak, úgy belepte őket a repkény meg a zuzmó, hogy pár elfeketedett levélnél többet nem is hordoztak. Az ösvény keskeny volt, ide-oda kanyargott a fák törzsei között."

"Másnap reggel Bilbó arra ébredt, hogy szemébe süt a nap. Ugrott, hogy megnézze az órát, és odategye forrni a vizet – aztán rájött, hogy nem otthon van. Így hát leült, fürdőre és hajkefére vágyakozva. Nem volt egyik sem, nem volt továbbá tea, pirítós és szalonna se reggelire, csak hideg bárány- meg nyúlsült. Utána pedig készülődnie kellett az induláshoz."

"Bilbó megmenekült a koboldoktól, de arról sejtelme se volt, hogy hol van. Elvesztette csuklyáját, köpönyegét, élelmét, póniját, gombjait és barátait. Egyre csak kóborolt, míg a nap hanyatlani kezdett nyugaton – a hegyek mögött. Árnyékuk ráfeküdt Bilbó útjára, és ő visszanézett. Azután előrenézett, és csak dombhajlatokat meg lejtőket látott maga előtt, amelyek mind a fák közt időnként kivillanó alföldek és síkságok felé futottak."

"Amikor Bilbó kinyitotta a szemét, nem volt biztos benne, hogy tényleg kinyitotta, mert éppen olyan sötét volt, mint azelőtt. És senki se volt a közelben. Képzelhetitek az ijedelmét! Nem hallott semmit, nem látott semmit, és nem is érzett semmit, csak a padló kövét."

"Sok ösvény vezetett fel azokba a hegyekbe, és sok hágó vitt át rajtuk. De a legtöbb ösvény csalás volt és ámítás, nem vezetett sehová, vagy pedig rossz helyre vezetett; és a legtöbb hágón nyüzsögtek a gonosz dolgok és rettenetes veszedelmek. A törpök és a hobbit azonban, Elrond bölcs tanácsával meg Gandalf tudásával és memóriájával felvértezve, a megfelelő utat választották a megfelelő hágóhoz."

"Aznap nem énekeltek, és nem meséltek történeteket, pedig az idő jobbra fordult; sőt másnap sem és harmadnap sem. Kezdték úgy érezni, hogy veszély leselkedik rájuk mindenfelől. A csillagok alatt vertek tábort, és a lovaknak több harapni valójuk akadt, mint nekik, mert fű volt bőségesen, de a zsákjaikban alig maradt valami, még azzal együtt is, amit a trolloktól szereztek."

"Bilbó felpattant, belebújt a köntösébe, és átment az ebédlőbe. Senkit sem talált ott, csak egy jókora, sietős reggeli maradványait. Iszonyú rendetlenség a szobában, piszkos edények halmai a konyhában. Mintha minden egyes lábasát és fazekát használták volna. A mosogatnivaló olyan riasztóan élethű volt, hogy Bilbó kénytelen-kelletlen elhitte: a tegnap esti vendégség nem csak rossz álmai közt szerepelt, mint remélte."