Lezárható-e egy világháború, ha hősi halottainak, hadifoglyainak története még lezáratlan? Van-e esély ismertté tenni sok ezer ismeretlen katona nevét, sorsát, családtörténetét, ha a hadisírok hirtelen „átkerülnek” az egykori ellenség országába, majd lassan elenyésznek? Molnár Tibor, a délvidéki Zenta főlevéltárosa évtizedek ótakutatja az első világháború délvidéki, szerbiai vonatkozásait, járja és méri föl a látható és már láthatatlan sírkerteket – méltó emléket állítva ahazájukért hősi halált halt katonáknak. Nemrégiben adta közre forráskutatásaita 110 éve történt balkáni halálmarsról, azaz a Szerbiában hadifogságba esettosztrák–magyar katonák 1915-ös kálváriájáról, amelynek során fogva tartóikvégigterelték őket a szerb táborokból a havasokon és a mocsarakon át egészenDél-Albánia tengeri kikötőjéig, majd onnan a szardíniai Szamár-szigetre jutottak a túlélők. 2001 óta május utolsó vasárnapján törvény szerint is tisztelettel adózunk „azok emléke előtt, akik a vérüket ontották, életüketkockáztatták vagy áldozták Magyarországért”.

Balassa Zoltán messze nem Kassán született, de ma közel sem találni olyan embert, aki nála kassaibb lenne. Márpedig kassainak lenni – ezt jól tudjuk Márai Sándortól – nem puszta városlakói lét, hanem különleges létforma. Mint Márai írja: „Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam.” Márai Kassájához hasonlóan Balassa Zoltán Kassája is végvárosi, de már nem magyar,annak csak mélyszórvány; hogy polgári-e a maga 230 ezresre duzzasztott lélekszámával és lakótelepi szlömösödésével, az is nagy kérdés. Ami viszont biztos: Kassa és Balassa Zoltán élete jó fél évszázada elválaszthatatlan. Ahogy valaki fogalmazott: ő a „felvidéki mindenes, aki Kassa városához tartozik”. Margittai Gábor faggatta a helytörténészt.

Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja a Kárpát-medencei magyarság piros betűs dátuma: hajdan feltehetően az egyetlen olyan Mária-ünnep volt, amelyet mindenütt megtartottak a Székelyföldtől a Göcsejig, ahol magyarok éltek, és magyarul imádkoztak. A klímaváltozás korában és globalista világunkban van-e esélye néhány száz jóakaratú embernek arra, hogy Magyarországot Isten legszebb gyümölcsöskertjévé varázsolja? Tündérkerti pomológia című, a napokban megjelent könyvük kapcsán erről is beszélget Major Anita Ambrus Lajos József Attila-díjas íróval, pomológiai kiadványok szerzőjével és Kovács Gyula Prima Primissima és Makovecz Imre-díjas erdésszel, a régi magyar gyümölcsök gyűjtőjével, szakértőjével, akik még hisznek a tündérmesében.

A kétszáz éve született Jókai munkássága olyan szellemi örökség, amely kultúránk, nemzeti azonosságtudatunk kitörölhetetlen része. De miközben az életmű a klasszikus magyar irodalom megkérdőjelezhetetlen értéke, az oktatási rendszerben, az általános és középiskolai oktatásban a szakemberek egyre nehezebben találják meg az őt megillető helyet. Éppen ezért időszerűsége, taníthatósága körül időről-időre heves szakmai és társadalmi viták lángolnak fel. Akárcsak podcastunknak ebben az epizódjában, amelyben Constantinovits Milán, az MCC szakmai főigazgató-helyettese, pedagógus, Császtvay Tünde művelődés- és irodalomtörténész, L. Simon László József Attila-díjas író, valamint Lakatos Mihály, a Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója beszélget a Jókai-életmű időszerűségéről és identitásteremtő szerepéről.

Dél-Erdély évszázadok óta a magyarság fogyásának és elfogyásának

Marosvásárhely erős, öntudatos, kultúrateremtő és -fenntartó magyarságával Trianon óta tüske a románság körme alatt, folyamatos etnikai tűz alatt tartott frontváros. A település identitásharcairól, a rendszerváltás utáni együttélést fájdalmasan megalapozó 1990-es magyarellenes pogromról, a román értelmiség magyarok iránti tiszteletéről és a székely autonómia minimumáról beszélgettünk Soós Zoltán polgármesterrel, akit idén választottak újra a legnagyobb magyar közösséggel rendelkező erdélyi városban – ahol a magyarság mára mégis kisebbségbe került.

Az 1956. november 4-én hajnalban kezdődő szovjet invázióval a nemzet elbukta a szabadságharcot. Ám a káosz rövid időre lehetőséget adott magyarok százezreinek arra, hogy nyugaton kezdjenek, ha nem is nyugodt, de kommunizmusmentes új életet. Kik fogadták őket? Milyen forradalom- és Magyarország-képet vittek magukkal? Hogy alakult a nyugati magyar közösségek sorsa és számaránya 1956 után? És hogy viszonyul az amerikai magyarság ma a soron lévő elnökválasztáshoz? Erről beszélgettünk Gazsó Dániellel, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet szakemberével.

A Földközi-tenger második legnagyobb szigete hamisítatlan rejtelmes sziget. Ősi kőtornyok ezrei találhatók itt, amelyeknek építői kétezer évvel előzték meg a római civilizációt. Bár Szardínia területe mindössze kétharmada a Dunántúlnak, mindig is nagyhatalmak kereszttüzében állt, történelme hódítások, megszállások, ostromok végeláthatatlan sorozata. Annak tapasztalata, hogy amikor idegen hatalom képviselői szálltak partra itt, azok mindig csak kifosztották az erőforrásokat, kizsigerelték az őslakosokat, de sosem építkeztek. Valószínűleg ennek a tapasztalatnak köszönhető az is, hogy a szárdok, alig másfélmillió ember, példát mutathatnak makacs és dacos identitásból, amely Európában egyedülálló módon a bronzkorig és a különös kőtornyokig vezeti vissza gyökereit. Petrei Emese csaknem harminc éve él Szardínián, szenvedélyesen szereti és tiszteli a szárd kultúrát, kenyerét is annak bemutatásával, magyar csoportok idegenvezetésével keresi.

Golyó vagy kötél? Élet vagy halál? Szabadság vagy börtön?

Miért a jóval ingatagabb kenut és nem a kajakot választotta, hogyan formálja a jellemet az evezés, hová tűntek a nagyvárosi csónakházak, miért lett viharos az első találkozása Wichmann Tamással, mit jelentett az erdélyi magyaroknak az olimpiai győzelme a román kenusok ellen – minderről beszélgettünk Vaskuti Istvánnal, a Nemzet Sportolójával, olimpiai, tízszeres világ- és tizennyolcszoros magyar bajnok kenussal intézetünk podcastjában.