2026. június elsején (a Szabadság 49. napján) a Majomavízben vendége Weiner Sennyey Tibor (WST) egri születésű, szentendrei költő-méhész, akinek már tizenhat könyve jelent meg A versek mellett drámái, novellái, esszéi ismertek. Monográfiát írt Weöres Sándorról és Hamvas Béláról. Feltárta Békássy Ferenc, a Cambridge-ben tanult, 1915-ben elesett huszár-költő életét, akinek egyetemi évfolyamtársai voltak Bertrand Russell, Ludwig Wittgenstein, Virginia Woolf és John Maynard Keynes.
WST kísérletező, neoavantgárd formákban megtestesülő költészetére jellemző a természetközeli, transzcendens megközelítés. A panteizmus időtlen bölcsességét hirdeti. Néhány versének elolvasása után olyan időtlen nyugodtság száll meg minket, hogy többünknek a Csendes barát c. Enyedi Ildikó-film jut eszébe.
https://www.facebook.com/weinersennyeytibor/?locale=hu_HU
A bunki
Úgy indult, hogy kellett építeni egy bunkit,
valahova el kellett bújni é s ezt a rejtekhelyet
fel kellett építeni. Volt ebben valami végzetes
szükségszerűség, vagy csak egészen egyszerűen
nem tehettünk mást. Összegyűjtöttük a sok
kidobott deszkát, szereztünk kalapácsokat
és görbe szögeket. Foltos melegitőink zsebei
megteltek szerszámos kamrákat járva,
pincékben és padlásokban kutakodva,
mintha tudtuk volna, mit építünk, mit akarunk,
pedig csak annyit suttogtunk egymásnak,
hogy „Bunki. Fel kell épitenünk a bunkit.”
Valamit, ahova el lehet bújni, a rejtekhelyet.
Aztán kiszemeltük az öreg kihalt diófát,
a góré mellett, hosszas vita és tűnődés
után meghatároztuk a kukoricagóré
és a málnás közötti tenyérnyi helyen
félreeső kis pontot a kert sűrűjében,
majd az összegyűjtött rozoga deszkákat,
zsebekben felhalmozott maréknyi szegeket
mindannyian odahordtuk. Voltunk vagy
négyen-öten, nyolc-tíz évesek és nem
készítettünk tervrajzokat, éppen csak
megbeszéltük, hogy hol legyen az ajtó ,
hogy mekkora legyen, hogy mindannyian
beférjünk, hogy egy ilyen bunkinak,
egy ilyen tökéletes rejtekhelynek
láthatatlannak kell lennie, de minden
támadást ki kell bírnia, éppen ezért
csukható ablakainak kell lennie
és belülről zárható ajtajának,
és erősnek, hiszen össze nem omolhat.
Otthonosnak és tűzhellyel felszereltnek,
hogy kibírjunk benne akár egy telet.
Nem mintha valaha a bunkiban kellett
volna áttelelnünk és emlékeim szerint
kéményről sem gondoskodtunk, szóval
egyszer, amikor végül tüzet raktunk benne,
majdnem mindannyian megfulladtunk,
igaz, legalább fel nem gyulladtunk, de
valamiért az, hogy legyen egy tűzhely,
ami meleget ad és amin főzni lehet
- holott nyár volt, holott nyolc-tíz éves
kölyökként egyikünk sem főzött soha semmit -,
kell egy bunki, egy tökéletes rejtekhely
anélkül, hogy ki ne jelölnénk benne a
tűz helyét, amit biztonsági okokból
legalább téglákkal körberaktunk.
Majd a diófát, azt a gyönyörű , öreg és áldott
diófát használva tengelyként és a górét,
azt a csodálatos, ősi és szent épületet
támasztékként, minden tervrajz nélkül,
csak a belső elképzelést követve:
felépítettük a bunkit, a tökéletes rejtekhelyet,
törött deszkákat és rozsdás szegeket
az utca minden pontjáról összegyűjtve,
a fél nyarat végig kalapálva, csenevész,
de szorgos kis kezeink ujjaira többször
is jó nagyokat rávágva. Aztán, amikor
végre úgy tűnt, hogy elkészültünk, akkor
megint szétszedtük és újra építettük,
talán mert maga az építés volt a lényeg.
Nyár végére végleges formáját elnyerte
a bunki, nyitható ablakokkal és belülről
zárható ajtóval, tűzhellyel és a tűzhely
köré épített kispadokkal, tetőtérrel
és a tetőtérbe felvezető létrával,
kilátóval és a kilátóban elrejtett távcsővel,
és a távcsőben megbúvó messzeséggel.
Valamiért fel kellett építenünk mindezt,
nyolc-tíz évesen bunkit kellett épitenünk,
a tökéletes rejtekhelyet. Valami elől el
akartunk bújni és volt valami, amitől
csak a bunki védhetett meg. Éreztük,
hogy van kint valami, ami elől el kell
rejtőznünk. Sejtettük, hogy van valamink,
amit meg kell védenünk és fogalmam sincs,
hogy honnan, de tudtuk, hogy a világ
legbiztonságosabb helye, csak egy bunki lehet.
Arra persze egyikünk sem számított,
hogy azzal szemben, ami következett
ennyire védtelenek vagyunk, mert a bunki
egyszer csak elképesztően kicsi lett,
mert megnőnek a kezeink, lábaink megnyúltak
és különös helyeken szőrösödni kezdtünk
és nem is nagyon akartunk elbújni már.
Bár, bevallom, én még rábeszéltem
a szomszéd kislányt, hogy nézze meg velem
a bunkit belülről kettesben, de ez már
inkább csintalanság volt és amúgy sem örültek
neki a többiek, hogy a bunkiba, a mi bunkikba
egy lányt viszek. Mentségemre legyen mondva,
hogy ez csak egyszer, legfeljebb kétszer
fordult elő és aztán amúgy is inkább bulikba
és nem a bunkiba kezdtünk járni, meg a világ
különböző pontjaira és a bunkit, gyermekkorunk
nyolc-tíz éves szegletén, a tökéletes rejtekhelyet
ami elkerülhetetlenül bekövetkezett, hogy
felnőttünk, tanultunk, dolgoztunk,
pénzt kerestünk és költöttünk, szerettünk
és volt hogy gyűlöltünk, hibát-hibára halmoztunk
és talán volt néhány jó cselekedetünk,
családot alapítottunk és házat építettünk,
ilyen különösen nagyok lettünk és már
amúgy sem fértünk volna be a bunkiba,
régi rejtekhelyünkbe, amit elfelejtettünk.
Mígnem egy téli éjszakán, fel nem ébredtem
és eszembe nem jutott ez a bunki;
hogy vajon most hol lehet ez a bunki?
Hol van a tökéletes rejtekhely? Hova máshova
építhettük fel a bunkit, mint legbévül,
hogy megőrizzünk valami igazán értékeset.
![Majom a vízben [Tilos Rádió podcast]](https://podcast-api-images.s3.amazonaws.com/corona/show/6258845/logo_300x300.jpeg){kind=logo}
