“Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (Pál apostol második levele a korintusziakhoz)

Már készülődött. Tudta, hogy nem cipelheti tovább ezt a terhet. Tennie kell valamit. Hetek óta nyugtalanította, hogy nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Hol pokolba kívánta azt, aki fájdalmat okozott neki, hol megpróbálta megérteni és elfogadni, amit tett vele. Valahol meg kellett végre állapodnia, hogy megállítsa ezt az örökös lelki libikókát, ami hol a magasba emelte, hol a padlóra lökte őt.

Több, mint egy éve kezdődött. Minden olyan jól indult. Együtt álmodtak, fáradhatatlanul dolgoztak. Hogy megváltsák a világot. Hogy minden jobb legyen. Megszűnt az idő, csak ez volt a fontos. Egymást inspirálva haladtak nap nap után.

Fogalma sem volt, mi történt. Ma sem tudja pontosan. Furcsán megváltozott az az ember, akit akkor megismert. Mintha a sötétség vette volna át lelkében a remény és a szeretet terét. Düh, türelmetlenség. A félelem, hogy nem sikerül. Hogy most sem sikerül. Hogy nincs több idő. És harcolni kell. Bármi áron győzni. Akár az ördöggel is alkut kötve.

Ő próbálta benne tartani a lelket. De bármit mondott vagy tett, már nem inspirálta. Csak idegesítette. Egyre kevesebbet beszéltek. A beszélgetéseik feszültek voltak. Őt hibáztatta. Hogy akadályozza a haladásban. Nem harcol vele vállvetve, sőt visszafogja.

Egy nap, amikor végül erőt merített és elmondta neki, milyennek látja őt, és hogy azon az úton, amin most jár, nem tud vele tartani, a feszültség iszonyatos erővel tört felszínre.

Nem félt tőle. Inkább szomorú volt. Valami mély szomorúság vett erőt rajta. Tehetetlenség. Hogy nem segíthet. Itt most ő nem segíthet már. Még próbálkozott néhány hétig, hátha sikerül változtatni a helyzeten. Hitegette magát. De már annyira legyengült, hogy végül utolsó erejét összeszedve csendben elköszönt.

Hosszú hetek teltek el azóta. Újra meg újra végigpörgette az eseményeket. A szavakat, a mozdulatokat. Mit tehetett volna másképp? Meg kellett volna mártóznia a sötétségben, hogy ne hagyja magára őt? El kellett volna rejtenie azt a fényt, ami akkor inkább már csak pislákolt a lelkében?

Aztán elkezdett belülre figyelni. A saját hangjára. Egyre erősebben hallotta. Míg végül meglátta. Olyan élesen és tisztán, mint még soha. Az utat, amin mindig is járni akart.

Mégis, újra meg újra visszazuhant a múltba. Gyűlölet és szeretet küzdöttek benne. Szerette volna visszaforgatni az időt, hogy újra ott legyenek annál a pontnál, amikor még minden rendben volt. Nehéz volt elfogadnia, hogy ez nem lehetséges.

A változás közelgett. A fényes út reménye remegett a levegőben. És ő tudta, semmire sem vágyik már jobban, mint hogy végre teljes lényével rálépjen erre az útra. Ehhez azonban előbb hamvaiból fel kell támadnia, újjá kell születnie. Azt is jól tudta, hogy csak akkor születhet újjá, ha képessé válik a megbocsátásra. Ha lelkében a harag sötét hatalmának helyét átveszi a szeretet fénye. Némán ült a sarokban. Nem gondolt semmire. Nem akart semmit. Csak engedte, hadd jöjjön az, aminek itt van az ideje. Váratlanul megszűnt körülötte minden. Mintha téren és időn kívül került volna néhány percre.

És akkor hirtelen megértette.