Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy többrészes sorozat első epizódja.

Értesülj új tartalmakról: iratkozz fel a csatornára!

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

Propaganda. Mi jut eszedbe erről a kifejezésről?

* A propaganda hazugság. A propagandista hazudik neked, fals információkat közöl, meg akar győzni valamiről, ami nem úgy van. „Ha eljuttatnánk az emberekhez az Igazságot, akkor megszűnne a propaganda ereje!” – sokan gondolják ezt ellenszerként.

* A propaganda célja, hogy meggyőzzön minket valamiről. „Agymosás” – használják szinonimaként. A propagandista a véleményünket és nézeteinket akarja formálni. „Bele akar manipulálni” gondolatokat a fejünkbe. Ideológiát akar tanítani.

* A propaganda felismerhető és nyilvánvaló. Eszünkbe juthatnak a régi kommunista plakátok, Rákosi Mátyás búzaszagolgatós fotója, amiről az a benyomásunk lehet, hogy ha a propaganda szembejön velünk, akkor tudjuk, hogy propagandával állunk szemben. A propaganda nyilvánvalóan propaganda. Persze nem mindenkinek.

* A propaganda leginkább a buta és tájékozatlan emberre hat, aki nem veszi észre, hogy álinformációkkal etetik. Nincs meg a megfelelő tudása. Nincsenek nála tények, csak a nagybetűs Tények 18:30-kor. Az értelmiség védettebb a propagandával szemben. Az oktatás és tájékoztatás a propaganda ellenszere: „a kevésbé tájékozott tömegek jelentős része ráhangolható a kormányzat által kívánatosnak tartott álláspontra”, mondta a Magyar Újságírók Országos Szövetségének akkori alelnöke 2022 végén.

* A propagandát gonosz emberek csinálják valahol egy torony tetején, hogy ezzel kimossák ártatlan áldozataik agyát, akik passzív elszenvedői a helyzetnek. Nem tehetnek róla.

* Ránk nincs hatással a propaganda, soha, soha, SOHA nem dőlnénk be neki. Ha időnként „át is vernek”, ezután szembejönnek a tények, és belátjuk, hogy tévedtünk. Az pedig igazán abszurd felvetés lenne, hogy mi magunk készítünk, osztunk meg, vagy önszántunkból nézünk / hallgatunk / olvasunk propagandát. És még élvezzük is.

Így gondoljuk, igaz?

Aztán kezünkbe vesszük Jacques Ellul, a 20. századi francia szociológus Propaganda című művét, és rájövünk, hogy mindaz, amit a propagandáról gondoltunk: hamis.

Nemcsak hamis, hanem a teljes ellenkezője igaz.

* A propaganda nem hazugság – a hatásos propaganda igaz és tényszerű.

* A propaganda nem akar meggyőzni téged – a cselekvés érdekli. Megtarthatod a gondolataidat, eszméidet, hitedet, világnézetedet, ha közben azt teszed, amit a propagandista előre eldöntött számodra.

* A propaganda legtöbbször nem nyilvánvaló – rejtett, épp ebben rejlik az ereje. Ha túlságosan nyilvánvalóvá válik, az kontraproduktív. Veszít az erejéből és hitelességéből. A legjobb, ha fizetsz a propagandáért. (Ez szinte biztosan megtörtént veled és velem a héten.)

* Az oktatás nem a propaganda ellenszere – épp ellenkezőleg, a modern oktatási rendszer a propaganda előfeltétele. Ez az, amit Ellul „pre-propagandának” vagy „előpropagandának” nevez.

* A propaganda ideális célpontja tehát nem a buta, tájékozatlan ember. Épp ellenkezőleg: a propagandista elsősorban a tájékozott, híreket és aktualitásokat követő értelmiségi embereket célozza. Mit kezdene azzal, akit nem érdekelnek a „hírek”, „történések”, és a „világ dolgai”? A propagandista semmit nem tud kezdeni az elszigeteltségben élő szerzetessel az erdő mélyén.

* A propaganda áldozatai (téged is engem is beleértve) nem ártatlan bárányok – ők maguk igényik a propagandát. Szükségük van rá – a propagandista pedig válaszol az igényünkre.

* A propaganda elkerülhetetlen, a technológiai társadalom szükségszerű része. Mindaz, amit magunk körül látunk, a technológiai fejlődés, a modern állam, csakis a propaganda segítségével jöhetett létre és működhet ma is. Ellul szerint a propaganda legalább annyira szociológiai jelenség, mint politikai. Nem az a kérdés, hogy lesz-e propaganda – csak az a kérdés, hogy kié.

A következő hónapokban egy teljes sorozatot szánunk a Teloszon arra, hogy tételesen végigmenjünk ezeken az állításokon, és rendszerben lássuk társadalmunk egyik legfontosabb jelenségét. Ez nem lesz egyszerű feladat. Miért? Egyrészt azért, mert a propaganda jellegétől fogva rejtetten működik, nem szereti, ha leleplezik. Másrészt, a propaganda legtöbbünk szerint „gonoszság”, ez pedig megnehezíti a tárgyilagos, őszinte, idealizálástól vagy démonizálástól mentes vizsgálatot. Harmadrészt, a „propagandát” ma elsősorban politikai jelenségként látjuk, ezért amikor egy-egy ilyen példát hozok fel, könnyen érhet az „elfogultság” vagy a „politikai elköteleződés” vádja. (Néhányan talán már az intró alatt kikapcsolták az adást emiatt. Ha csak olvasod az adást, javaslom, hogy hallgasd meg.)

Az adások célja mégis az lesz, hogy leleplezzük a propagandát. Hogy azt, ami eddig rejtve volt a felszín alatt, azt világosan lássuk. A szabadsághoz vezető út első lépése ugyanis a nyers és őszinte szembenézés társadalmunk egyik legfontosabb jelenségével. Ellul a művét az 1960-as évek Franciaországában írta. Évszázados témáról van tehát szó, amely nem Magyarországon és nem az előző években kezdődött. Hozok aktuális példákat, de csak azért, hogy kézzelfoghatóvá tegyem a propagandát ott is, ahol nem gondolnánk rá. Hogy világos legyen, hogyan működik, mi a célja, és miért ennyire hatásos.

Mi a propaganda?

Ellul meglepő módon nem ad definíciót a propagandára. Felsorol sok különböző akadémikust, akik egészen különböző módokon definiálták , de szerinte ezekből mindig elveszik egy-egy lényeges elem. A propaganda közvetlenül nem vizsgálható, mert a propaganda nem „egy-egy taktikáról szól”. Elítélően nyilatkozik a különböző kiscsoportos és laborvizsgálatokról, ahol a vizsgálati alanyok „befolyásolhatóságát” nézték. Szerinte az ilyen vizsgálatoknál elveszik a propaganda lényege: hogy tömegeknek szól, hosszú időn keresztül, az életük minden területén.

Ellul ehelyett azt mondja: sokkal hasznosabb, ha a propaganda vizsgálatát a propagandistával kezdjük, és ahelyett, hogy egy-egy taktikát vagy elemet néznénk külön, elemezzük inkább, ahogyan egy teljes nemzetet tesznek ki valós, hatásos propagandának. A propagandista pedig négyféle módon cselekszik:

* Pszichológiai cselekvés: a vélemények módosítása tisztán pszichológiai eszközökkel.

* Pszichológiai hadviselés: az ellenség moráljának megsemmisítése pszichológiai eszközökkel, hogy kételkedni kezdjen hitében és cselekedeteiben.

* Átnevelés és agymosás: a foglyul ejtett ellenség szövetségessé formálása. (A második világháború utáni Japán és Németország.)

* PR, HR, és marketingkommunikáció.

Ez utóbbi számomra is sokkoló volt, hiszen évekig marketinggel foglalkoztam. A marketingkommunikáció célja nemcsak a termék eladása, hanem az is, hogy olyan emberré formáljon, aki örömét leli ezen termékek vásárlásában.

A propaganda alkalmazott tudomány, és a technológiai társadalom része. Ellul erről ezt mondja:

„A propaganda mindenekelőtt a cselekvés akarása miatt jön létre, azzal a céllal, hogy a politikát hatékonyan felfegyverezze, és döntéseinek ellenállhatatlan erőt kölcsönözzön. Aki ezt az eszközt kezeli, azt kizárólag a hatásosság foglalkoztathatja. Ez a legfőbb törvény, amelyet soha nem szabad elfelejteni a propaganda jelenségének elemzésekor. A hatástalan propaganda nem propaganda. Ez az eszköz a technológiai univerzum része, osztozik annak jellemzőiben, és elválaszthatatlanul kapcsolódik hozzá.”

A propagandista innovál. Ugyanolyan áttöréseket keres a hatékonyabb propagandában, mint a mérnök a rakétahajtóművek tervezésénél, vagy a gyárigazgató a termelékenységben. Szisztematikusan használja a pszichológia, szociológia, számítástechnika legújabb fejlesztéseit, hogy a hatást növelje. A propagandistát nem köti hit, etika, ideológia. Ő hatást szeretne elérni, ehhez keresi a legrövidebb, leghatékonyabb utat.

A propagandista tehát nem szabad ember: csak azt teheti, ami működik. Kifinomult technikák sokaságát alkalmazza a helyzethez mérten, ezeknek hatását méri, és finomhangolja őket a mérések alapján. A propaganda nem művészet, ízlés vagy vélemény kérdése, nem filozófiai vita. A propaganda színtisztán tudományos technika. Az egyetlen kérdése: hogyan érhetem el a kívánt hatást? Ehhez használja a pszichológia és szociológia eszköztárát, méghozzá mesterien.

Nemrég fellobbant a vita itthon a mesterséges intelligencia segítségével készített politikai tartalmakról: képekről, videókról. Néhányan itt húzták meg a propaganda határát: „Eddig, de nem tovább! Ezt már tényleg nem szabad!” A propagandista azt kérdezi: „Miért is? Az rendben van, hogy te használod az AI-t, hogy gyorsabban írd meg a szoftverkódot, vagy reklámozd a samponod, ezáltal versenyelőnyre tegyél szert – de nekem ugyanezt nem szabad? Miért? Ha Photoshoppal rajzoltam volna meg, az rendben lenne? Vagy ha ceruzával?” A propagandista is emberből van, miért jó nekünk, ha túlórázik? És bizony, jogos az ellenvetése. Te pénzt keresel, ő társadalmi kontrollt szerez. Miért van rendben nálad, ha AI-t használsz ehhez, és miért nem teheti ő ugyanezt?

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a propaganda elfogadható vagy jó. A propaganda szükségszerű, a propaganda létezése nyers tény, de ez nem igazolja a használatát. Ellul azt mondja:

„A modern ember imádja a „tényeket” – azaz a „tényeket” fogadja el a végső valóságként. Meg van győződve arról, hogy ami van, az jó. Hiszi, hogy a tények önmagukban bizonyítékot és igazolást szolgáltatnak, és készségesen alárendeli nekik az értékeket; engedelmeskedik annak, amit szükségszerűségnek vél, és amit valahogyan összekapcsol a haladás eszméjével. (...) Mivel a tény az egyetlen mérce, [az] szükségképpen jó. Ebből következően azt feltételezik, hogy bárki, aki megállapít egy tényt (még ha nem is mond ítéletet felette), az támogatja is azt. (...) Azt állítani, hogy egy jelenség szükségszerű, számomra azt jelenti, hogy az tagadja az embert: szükségszerűsége az erejének, nem pedig a kiválóságának a bizonyítéka.”

Ellul szerint tehát a propagandának félelmetesen nagy ereje van, mert az ember rendkívül könnyen formálható, bizonytalan, könnyen elfogadja és követi mások javaslatait, és a különböző tanítások szelei fújják jobbra-balra. Ez azonban nem jelenti, hogy a propaganda „jó” vagy „kívánatos”. A propaganda támadás az emberrel szemben. Ennek ellenére Ellul demokráciapárti, de belátja, hogy a propaganda a demokráciát lényegében megvalósíthatatlanná teszi. Ennél a belátásnál szerinte csak az lenne rosszabb, ha azt gondolnánk, hogy a demokrácia és a propaganda egymás mellett létezhetnek.

A propaganda elsősorban nem politikai fegyver, így nem a politikán múlik, hogy használja-e vagy sem. A propaganda az egyén integrálásának eszköze. Amikor az Állam hatalma mindenhol növekszik, az adminisztratív technikák, törvények, szabályok egyre gyarapodnak, egyedül a propaganda segíthet abban, hogy az ember önként alávesse magát ezeknek. Hogy ne csak engedelmeskedjen a parancsnak, hanem önként és meggyőződéssel tegye – ami egyébként is kötelező lenne.

A propaganda célpontja

A propaganda célpontja az egyén a tömegben. Ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. A propaganda az egyénnel önmagában nem tud mit kezdeni, és a tömeggel sem. Az egyén „teljességgel érdektelen a propaganda szempontjából”, mert Kovács Józsit túl hosszú ideig tartana megnyerni. Túl nagy ellenállást fejt ki, amikor megpróbáljuk egyénileg átalakítani az attitűdjét egy-egy kérdésben. Ugyanígy, a propaganda számára a tömeg sem hasznos. Az, hogy egy csoportnyi ember összejött, egy cseppet sem teszi könnyebbé a propagandista dolgát. A modern propaganda az egyént keresi, amelyet tömeg ölel körül – vagy a tömeget, amelyben egyéniségek állnak. (Igen, pont úgy, mint a Monty Python Brian élete című filmjében: „Mi mind egyéniségek vagyunk!”)

Mit jelent ez? Azt, hogy a propaganda az egyént sohasem kezeli egyénként. Mindig azokat a jellemzőit szólítja meg, amelyben hasonlít a tömegre. Nem egyénként szól hozzá, hanem a tömeg egy átlagos tagjaként. Nem az ő motivációjáról beszél, hanem a „tömeg egy átlagos tagjának motivációiról”. Ha tanultál marketinget, pontosan tudod, hogy ez a tömegkommunikáció legelső lépése: perszónát vagy avatart készítünk. Miért? Mert nem az egyénhez szólsz, hanem a perszónához. Neki írsz, neki beszélsz, és ez az esetek túlnyomó többségében hatásos lesz. (Egy vezető híradós mesélte, hogy hiába beszélt minden este 2 millió magyar emberhez, egy konkrét műkörmös képe volt az öltözőben kiragasztva az adás előtt. Minden, amit mondott, és ahogyan mondott, ennek a perszónának szólt. Ha Juli, az elképzelt 50 éves szombathelyi műkörmös megérti, akkor a Híradó sikeres volt.)

Ennek a megközelítésnek komoly haszna van. Egyrészt, az egyén egy tömeg tagjaként sokkal többet megenged magának. A felelősség szétoszlik a tömeg többi egyénisége között. Olyan viselkedésekre is rávehető, amire egyénként sosem – hiszen ő a tömeg egy tagjaként cselekedett. Eközben az egyén védelmi mechanizmusai gyengébbek, könnyebben lehet provokálni, és a tömegnyomást is érzi – még akkor is, ha egyedül van. Így van, a tömeg nem kell, hogy jelen legyen. Hogy szemléltesse ezt a helyzetet, Ellul a reggeli rádióműsor példáját hozza, amelyben hallgatóként kifejezetten erősen éljük át ezt a tömeghatást. A műsorvezetők személyesen hozzám beszélnek, mintha én is az asztalnál ülnék. Azt viszont pontosan tudom, hogy más is hallgatja, magyar emberek milliói. Egyedül hallgatom, de a tömeg tagjaként. Erre erősít rá a betelefonálás, az interaktivitás. Amikor a műsorvezetők egy számodra tetsző véleményt fogalmaznak meg, erősnek és határozottnak érzed magad. „Pont ugyanezt éreztem! Kimondták, amit én is gondolok!”

Hozzunk most egy politikai példát is az „egyén a tömegben” jelenségére. A kopogtató aktivisták, akik házanként járnak aláírásokat gyűjteni, aktivizálni a lakosságot, látszólag egyénekkel beszélnek – a valóságban azonban ők is a „tömeg egy egyéniségét” célozzák meg. Jól megírt szkriptek alapján dolgoznak. Az egyik első feladatuk, hogy azonosítsák, milyen típusú választóval állnak szemben, és mi az elérni kívánt hatás. Ha az ellenfél biztos szavazója vagy, akkor az elbizonytalanítás a dolguk. Ha az ő csapatukba tartozol, akkor a pénzadomány, egy petíció aláírása, vagy az, hogy magad is aktivistának állsz. Látszólag egyének beszélgetnek, de valójában egyetlen percig sem kezelhetnek egyéniségként. Amint valódi beszélgetés kezdődik, a propaganda azonnal véget is ér. Képzeld el, mennyire lenne hatékony, ha a kopogtató aktivista mindenkivel személyes beszélgetésekbe bonyolódna. Nem: pontosan tudniuk kell a nyomógombjaidat, és ez alapján végigvinni a beszélgetést. A kontroll végig az ő kezükben van. Persze lehet, hogy egy-egy aktivista ettől látszólag eltér (vigyázzunk: a „spontán” elemek ugyanúgy részei lehetnek a szkriptnek), de ezt nem azért tette, mert „jól végezte a feladatát”. Épp ellenkezőleg.

Egy harmadik példa, amit Ellul nem láthatott saját szemével, a közösségi média. A közösségi média az „egyén a tömegben” jelensége. Képzeljük el, hogy szembejön velünk egy rövid videó, amelyben az influenszer (milyen árulkodó kifejezés) közvetlenül hozzánk beszél. Alatta 15 ezer lájk, és néhány ostoba negatív komment. Ha egyetértünk az üzenetével, erősnek, győztesnek, határozottnak érezzük magunkat. Látjuk, hogy a jó oldalon állunk. Egy népszerű közösség tagjai vagyunk. A kritikusok kommentjei alatt ezernyi nevetős fej, beoltások, szarkasztikus válaszok. Oda nem jó tartozni. És Ellul szerint amikor a leginkább erősnek, határozottnak, és magabiztosnak érzed magad, épp ezen a ponton válsz leginkább védtelenné bármilyen üzenetre: „A tömegember egyértelműen emberalatti, mégis emberfelettinek tetteti magát. (...) Az ember megragadására és befolyásolására a legkedvezőbb pillanat az, amikor egyedül van a tömegben: a propaganda ezen a ponton lehet a leghatékonyabb.”

A propaganda hasznot húz a tömeg jellegéből, és kihasználja az egyén önigazolás iránti igényét. Az egyén nem áldozat: a propaganda megerősíti, tartást ad neki, a közösség és hovatartozás érzetét. Máris látjuk, hogy a propaganda előfeltétele a modern tömegkommunikáció és tömegrendezvények. Lehet, hogy bizonyos technikákkal találkozunk már az ókorban és a középkorban is, de propagandáról csak a modernitás óta beszélhetünk. Az az egyén, aki organikus közösségekben él, és nem „tájékozott” a világ dolgai felől, védve van a propagandától.

A propaganda totális

Észrevehetted, hogy eddig nem hoztam fel konkrét példákat a propagandára. Miért? Mert a propaganda lényege nem az egyes taktikák alkalmazása, hanem a totális letámadás. Ellul azt mondja:

„A propagandának totálisnak kell lennie. A propagandistának a rendelkezésére álló összes technikai eszközt fel kell használnia – a sajtót, a rádiót, a tévét, a filmeket, a plakátokat, a gyűléseket, a házról házra járó agitációt. A modern propagandának mindezen médiumokat alkalmaznia kell.

Nem beszélhetünk propagandáról addig, amíg valaki szórványosan és véletlenszerűen használ itt egy újságcikket, ott egy plakátot vagy rádióműsort, szervez néhány gyűlést és előadást, vagy felír pár jelszót a falakra; ez nem propaganda.”

A propagandát tehát nem érthetjük meg úgy, hogy az egyes elemeit elszórtan vizsgáljuk. Egy plakát, legyen bármennyire hatásos, nem lesz propaganda. Nemcsak időben és térben kell totálissá tenni a propagandát, hanem a különböző médiumok terén is. Nem elég, ha a propagandista filmeket készít, reklámokat ad le, és plakátokat ragaszt. Előadásokat kell szerveznie, rádióműsorokat készítenie, könyveket kiadnia, szakértői intézeteket felépítenie és fenntartani, tudományos folyóiratokat alapítani, hírlevelet és podcastot indítani. Néhol a véresszájú agitátort teszi képernyőre, máshol a független és mérvadó szakértőt, akit senki nem vádolhat elfogultsággal.

Amikor tehát azt kérdezzük egy üzenetről: „Ez propaganda?”, akkor félreértjük a propaganda lényegét. Persze, lehet, hogy ez is a propaganda egy eleme, de igazi propagandává akkor válik, ha totális. A teljes bekerítés a cél. Az egyén ne találhasson olyan pontot a napjában, ahol nincs kitéve a propaganda hatásának. Reggel elolvassa az újságot (sajtó). Munkába menet hallgatja a híreket (rádió). Este megnéz egy filmet (tévé). Az utcán látja a plakátokat. Ha a propagandista kihagy egyetlen médiumot is, akkor rés keletkezik a pajzson, és az egyén találkozhat egy ellentétes nézőponttal vagy a nyers valósággal, ami lerombolja a propaganda hatását.

A propagandista nem egyetlen dallamot szeretne elültetni a füledben. A propagandista szimfóniát komponál, amelyben nem lehet egyetlen disszonáns hang sem. Ez egy totális hadjárat a teljes kontroll megszerzése érdekében. Ellul ezt mondja: „A propaganda megpróbálja minden lehetséges úton bekeríteni az embert: az érzelmek és az eszmék terén egyaránt, apellálva akaratára vagy szükségleteire, a tudatoson és a tudattalanon keresztül, ostrom alá véve őt magán- és közéletében egyaránt. A világ magyarázatának teljes rendszerét kínálja fel számára, és azonnali ösztönzést ad a cselekvésre.”

A tömegmédiától a cenzúráig, a jogi szövegektől a diplomáciáig, a munkahelyi képzésektől a törvényjavaslatokig, az oktatástól a vallásig és az egyházakig, a konferenciáktól a személyes kapcsolatokig, az irodalomtól a történelemig, sőt magáig a tudományig: bármi, amiről úgy gondolod, hogy alkalmas egy üzenet közvetítésére vagy elfojtására, azt fel kell használnia és a propaganda eszközévé kell tennie. Az egyházak és gyülekezetek ebben kulcsszerepet játszanak, bárki is legyen a karmester. Ha szeretnének túlélni, akkor jobban teszik, ha nem játszanak félre a zenekarban, máskülönben a propagandista „véletlenül” őket teszi célkeresztbe. Erre egy későbbi adásban részletesen kitérek majd.

A lényeg: a propaganda nem érheti be részsikerekkel. Ellul azt mondja: „Kvázi-egyhangúságot kell létrehoznia, az ellenzéki csoportnak pedig elhanyagolhatóvá kell válnia, vagy mindenképpen el kell némulnia. (...) A végletekig vitt propagandának meg kell nyernie magának az ellenfelet, vagy legalábbis fel kell használnia őt oly módon, hogy beillessze őt saját keretrendszerébe.” Ehhez pedig minden eszközt fel kell használnia. Ellul művének francia címe Propagandes, azaz Propagandák, tehát a „propaganda” kifejezés már önmagában megtévesztő. Egy későbbi adásban beszélünk majd a propaganda típusairól – most elég annyit megértenünk, hogy egészen különböző formái lehetnek a propagandának, és mindegyiknek más céljai és korlátai vannak. A propaganda nyílt és egyenes formái egyszerűen megmondják, mit kell tenned. Ez viszont csak akkor működik, ha a propaganda egyéb, rejtett, óvatos formái már „megformázták” a tömegembert.

Ez nem megy magától. A totális propaganda azt jelenti, hogy minden egyes modern államnak szüksége van propagandaminisztériumra – függetlenül attól, hogy hogyan hívják.

A propaganda a helyes cselekvést célozza

Itt érkezünk el propaganda egyik legfontosabb jellemzőjéhez. Sokan úgy gondolják, hogy a propaganda célja, hogy megváltoztassa az emberek véleményét, új gondolatokat és eszméket, új ideológiát adjon nekik. Hogy másban „higgyenek”, mint eddig. Azt gondolják, hogy a propaganda célpontja az egyén hitelvei és gondolatai. Ez egyáltalán nem igaz. Ellul azt mondja: „A modern propaganda célja már nem az, hogy megváltoztassa az egyén eszméit, hanem az, hogy a megfelelő cselekvést váltsa ki. Már nem az a cél, hogy az egyén más tanítások felé köteleződjön el, hanem az, hogy elérjék: az egyén irracionálisan ragaszkodjon egy cselekvési folyamathoz. Már nem a választás elősegítése a cél, hanem a reflexek kioldása. Már nem a vélemény átformálása a cél, hanem egy aktív és mitikus hit felkeltése.”

Nem az elméd kell – csak a kezed. Nem kell, hogy hidd – csak csináld. Vagy ne csináld, attól függően, hogy a propagandista mit szeretne. Ez radikálisan szembemegy a felvilágosodás racionális emberképével, amely úgy gondolja: ha az egyént meggyőzöm bizonyos igazságokról, akkor változtatni fog majd a cselekvésén. Ez pont fordítva van. Ellul azt mondja:

„Pusztán megkérdezni egy egyént, hogy hisz-e ebben vagy abban az eszmében, semmit sem árul el arról, milyen viselkedést vesz majd fel, vagy milyen lépéseket fog tenni; a modern propagandát kizárólag a cselekvés érdekli. (...) Továbbá, ha a propagandát intellektuális szintre helyeznénk, az azt követelné meg, hogy a propagandista minden egyes személlyel egyéni vitába bocsátkozzon – ami elképzelhetetlen módszer.”

Teljesen rendben van még az is, ha politikai szinten semmiben nem értesz egyet a propagandistával – ameddig úgy cselekszel, ahogyan ő várja. Nem érdekli, hogy az ellensége vagy, ha felveszed az általa kínált szerepet. És miután felvetted ezt a szerepet és cselekedtél, muszáj lesz igazolnod a cselekvésed, úgyhogy a gondolkodásodon is változtatni fogsz. A propaganda nem intellektuális vita, hanem a pavlovi reflex tömeges felhasználása: mutatok valamit, és automatikusan, gondolkodás nélkül cselekszel.

Ígértem, hogy hozok konkrét példákat. Beszéljünk most az egyik kedvencemről, a hazai politika pavlovi reflexéről: a tüntetésről. Létezik egy „aktív és mítikus hit” azzal kapcsolatban, hogy a tömeg a politikai és gazdasági elit döntéseit békés, erőszakmentes tüntetések formájában ki tudja kényszeríteni. Ez a pavlovi reflex kiirthatatlannak tűnik, annak ellenére, hogy teljesen irracionális, és minden korábbi tapasztalatunkkal szembemegy. Épp ellenkezőleg! A tüntetés lényegében minden esetben az államhatalomnak kedvez. A propagandista örül, amikor ellenfelei tüntetést szerveznek. Miért?

Egyrészt, a tüntetés felhasználja és elvezeti a tömegek energiáját egy látszatcselekvésre, amely semmilyen gyakorlati jelentőséggel nem bír. A propagandistának nem kell félnie attól, hogy az elégedetlen tömeg egyes tagjai terrorcselekményeket terveznek, megbénítják az állam cselekvését, esetleg ellehetetlenítik magát a propagandistát: minden energia elszivárog egy békés demonstráció során. Másrészt, a rendszer legitimitását erősítik. „Lám, itt lehet békésen véleményt nyilvánítani, gyülekezni, nincs mitől félni, elmondhatták a véleményüket.” Ha a tüntetés mégis erőszakba torkoll, esetleg egy-egy előadó botrányosan szól a színpadról, a propagandista azonnal felhasználja munícióként saját céljaira. Harmadrészt, az államhatalom kiszolgálói (rendőrök, katonák) számára kiváló keresetkiegészítés mindez. A jóképű, fitt rendőrsrác jól mutat a fotókon, ő képviseli a békés, toleráns államhatalmat az ideges, frusztrált és agresszív nyugdíjassal és a lázadó, káromkodó fiatallal szemben. Eközben pedig szép pénzt kap azért, mert néhány órát áll a sorfalban. Ha a tüntetés érdektelenség miatt kifullad, az újabb muníció: lám-lám, a téma mégsem érdekelt annyi embert, hogy rászánjon pár órát.

A közösségi médiában érdekes megfigyelni, ahogyan kommentelők tömegei jutnak ugyanerre a racionális következtetésre – ez azonban nem változtat a cselekvésen. Ahogy Pavlov kutyája is nyált csorgat a csengő hangjára, úgy szerveződik újabb békés tüntetés bármilyen politikai aktualitásra. Ez minden oldal propagandistáinak nagyszerű hír – kivéve az egyént a tömegben. Persze ő is profitál: kiélte indulatait, megélte közösségtudatát, eljátszotta a rendszerkritikus lázadót néhány órára. Pontosan abban a szerepben, amit a rendszer kijelölt neki.

Mielőtt bárki félreértene: ez NEM kritika a tüntetők felé, és NEM magyar sajátosság. Ugyanez a helyzet máshol is a hasonló tömegdemonstrációkkal. Mindössze arra akartam rámutatni, hogy a propaganda éles szakadékot húz a cselekvés és a gondolat közé. Ellul azt mondja: „A modern pszichológusok jól tudják, hogy nincs feltétlenül folytonosság a meggyőződés és a cselekvés között, és a vélemények és tettek nem eredendően racionálisak. Ezekbe a hézagokba illeszti be a propaganda az emelőjét. Nem józan embereket akar teremteni, hanem híveket és harcosokat.”

Ez a cselekvés sohasem az egyén magányos cselekvése. Mindig a „tömegben lévő egyén” cselekvése, akár száz főről beszélünk, akár egy teljes nemzetről. Az egyén feloldódik a masszában, mégis mindig elszigetelt marad. De amint a személy cselekszik, csapdába esik. Ellul mondja: „A cselekvés visszafordíthatatlanná teszi a propaganda hatásait. Aki a propagandának engedelmeskedve cselekszik, az soha többé nem fordulhat vissza. Köteles hinni abban a propagandában a múltbéli cselekedete miatt.” Értsd: mivel elmentem egy tüntetésre, muszáj azt gondolnom, hogy ez értelmes, jelentőségteljes, fontos cselekedet volt. Hogy önszántamból tettem. Így alakítja át a cselekvés a gondolkodást.

A propaganda nem az, aminek hiszed

Ez egy hosszú sorozat első epizódja, ahol megnéztük, milyen tévhiteink vannak a propagandával kapcsolatban – és hogyan töri össze ezeket Ellul. Ha vannak kérdéseid, tedd fel ezeket bátran kommentben, mert a következő hónapokban sok-sok epizódon keresztül foglalkozunk a propaganda különböző aspektusaival, politikaival és nem politikaival egyaránt. A cél továbbra is a leleplezés: ha elkezdjük tisztán látni a jelenséget, akkor megtalálhatjuk a helyes gondolkodást és cselekvést.

A propaganda nem hazugság, nem az agyadat akarja átmosni, és nem választható, hanem kötelező eleme a modern társadalmaknak. De volt egy tévhit, amire nem tértünk ki. Attól félek, hogy mostanra a hallgatóim többségében kialakult az a kép: „Igen, látom a propagandát, látom, hogyan akar megvezetni az ellenfél különböző taktikákkal – de nem dőlök be neki.” Szeretném tehát az adást egy olyan propagandaelemmel zárni, aminek szerintem mindannyian „bedőlünk”, mind a mai napig. Ennek üzenete olyan ma számunkra, mint halnak a víz, fel sem tűnik, annyira természetes. Hallgasd csak:

Már dúdoltad is, igaz? Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Ez? Propaganda? Ez egy sláger, nem? Ezért is mondtam, hogy kicsit nevetséges, amikor a propagandát nem totálisként, hanem elemeire bontva kezeljük, hiszen teljesen ártalmatlan, igaz? Senki nem gondolja, hogy Nagy Feró az 1990-es években az akkori propagandaminiszterrel konspirálva állította össze ennek a dalnak a refrénjét.

Mégis, képzeljük el egy pillanatra, hogy holnap kijön egy dal, amely így szól: „Reggel felkelek, jön nyolc óra szántás, nyolc óra vetés, nyolc óra Istenre figyelés.” Vagy: „Nyolc óra böjtölés, nyolc óra vezeklés, nyolc óra imádkozás.” Egyrészt, azonnal éreznénk, hogy kilóg a lóláb, emlékezzünk csak, micsoda ellenállást váltott ki a Mi Hazánk „A nők legnagyobb dicsősége az anyaság” plakátkampánya. Nem túl hatásos propaganda. De azon túl, hogy nem hatásos, miben különböznek ezek a Nagy Feró daltól? Mindegyik egy-egy életmódot tár elénk. A vallásos földművesét, a dicső anyáét, és a nyolc órát dolgozó, nyolc órát pihenő, majd nyolc órát szórakozó ember életét adja elénk mintaként.

Abban különböznek, hogy Nagy Feró dalszövege normális. Ma így tekintünk a normális ember életére. 3 éves kortól 8 óra óvoda, szórakozás, pihenés. Ugyanez a munka világában. Aztán 65 évesen nyugdíjba mehetsz, és élvezheted az életed. Dolgozz, hogy legyen hol pihenni, és legyen miből szórakozni. Nagy Feró dalszövege azért hatásos propaganda, mert igaz. (És természetesen nem csak propaganda.) A Mi Hazánk plakátja azért nem hatásos, mert nem igaz. Egy olyan országban, ahol dicsőség az anyaság, nem kell plakátra írni, hogy dicsőség az anyaság. Másrészt, amikor ma egy nő gyermeket szül, senki nem mondja neki: „Wow, ez ám a dicsőség!” Amit viszont kérdeznek tőle pár hónap után: „Mikor tervezel visszamenni dolgozni?” Most tartottál egy kis szünetet a Nagy Feró-féle életben, de a munka visszavár. A becsületes ember dolgozik, napi nyolc órát. Ebben nincs semmi új: a mindenkori kormány célja a teljes foglalkoztatás, és „ha valaki nem dolgozik, ne is egyék”. A munka és a közösség / szórakozás világa ráadásul teljesen különválik. A munka nyolc órája a munkáé, a pihenés nyolc órája a pihenésé, a szórakozás nyolc órája a szórakozásé.

„Hát persze!” – mondod te, de visszakérdezek. Miért „hát persze”? Az emberiség történelme során soha nem dolgozott ennyit. A középkori jobbágy harmadannyit dolgozott, mint te. Amikor dolgozott, barátok, ismerősök és családtagok vették körbe, nem volt ott a főnöke, hogy mérje a teljesítményét és megmondja, hogy pontosan hogyan metssze a szőlőt. Ha elfáradt, hazament. Ha felkelt a nap, újra kiment. Persze, nem akarsz úgy élni, mint egy jobbágy – én sem –, csak azt a kérdést teszem fel, hogy miért szükségszerű ennyi technológiai vívmány, automatizáció, és hatékonyságnövelő eszköz után háromszor annyit dolgoznunk, mint egy jobbágynak. Hát mi lenne akkor a gazdasággal? Mi lenne a globális ellátási láncokkal? Mi lenne Magyarországgal? Hazánk versenyképességével? A legjobb, ha nem gondolkodunk ezen a kérdésen. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Ez a normális.

A propagandista nem szeretné, hogy ezen túl sokat gondolkozz. Bármit megkérdőjelezhetsz, csak ezeket az alapmítoszokat ne. A haladásba vetett hitet. Az egyenlőségbe vetett hitet. A technológiába vetett hitet. A demokráciába vetett hitet. A szabadságba vetett hitet. Úgy hisszük, hogy sokkal szabadabbak vagyunk, mint korábban – annak ellenére, hogy a mai munkás arányaiban ötször-tízszer-húszszor annyi adót fizet, mint a 18. századi munkás, és kicsivel többet, mint egy 16-17. századi jobbágy, és a sorkatonaság és a totális háború miatt sokkal nagyobb eséllyel kerülünk a frontvonalra, mint valaha a történelemben. Szabadok vagyunk, pedig az életünk minden területén keretek, szabályok, bürokraták közé vagyunk szorítva, korábbi évszázadokhoz képest elképzelhetetlen mértékben.

Nem nosztalgiázni akarok. Ez nem a „régen minden jobb volt” monológ. (A nosztalgia is kiváló propagandaeszköz.) Nem is fogunk elmélyedni a témában, csak arra szerettem volna rámutatni, hogy milyen nagy jelentősége van a propagandának abban, hogy integráljon minket a technológiai társadalomba. Hogy önként vessük alá magunkat annak a szükségszerű szerepnek, amiben látni akar minket. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás: ez a szerep.

Ehhez pedig a propagandistának sokat kell dolgoznia. A következő adásban látjuk majd, milyen iszonyatosan nehéz munkája van. Az ember gondolatai, eszméi ugyanis nehezen formálhatóak. A propagandista sosem ugorhat nagyot. Mindig apró lépésekkel kell haladnia, és arra kell építenie, amit jelenleg is ismersz, hiszel, és szeretsz. Szimbólumokra, értékekre, elvekre.

De ez a következő adás témája lesz.

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!

This is a public episode. If you would like to discuss this with other subscribers or get access to bonus episodes, visit www.telosz.hu