Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat utolsó epizódja. Az előző részeket itt találod:

Értesülj új tartalmakról: iratkozz fel a csatornára!

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

„A keresztény emberre jellemző politikai és forradalmi hozzáállás gyökeresen különbözik mások hozzáállásától; az vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.”

Az erőszakról és a szükségszerűség világáról beszélünk Jacques Ellul: Violence című munkája alapján. Ellul radikális vonalat húz a keresztény szabadság és a szükségszerűség világa közé. Az előző adásokban megnéztük, milyen törvények uralkodnak a szükségszerűség világában – de mi a keresztény ember sajátosan keresztény feladata?

Keresztény cselekvés

Ellul szerint a keresztény ember feladata, hogy kihívást intézzen a szükségszerűség rendje felé, és összetörje azt. Az ember annyira van alávetve a szükségszerűségnek, amennyire el van szakadva Istentől. Ádám, az első ember, amikor Istennel közösségben van, szabad; semmilyen szükségszerűségnek nincs alávetve. Egyetlen parancsolatot kap, de ez sem korlátozza őt kívülről semmiben: sőt, még a parancsolat is örömhír („minden fáról ehetsz”), és egy személyes párbeszédben hangzik el. Nem szükségszerű, hogy dolgozzon, hogy termeljen, hogy megvédje önmagát vagy az Édenkertet bárkitől.

A szükségszerűség akkor jelenik meg, amikor Ádám megszakítja ezt a kapcsolatot. Ezután lép be a szükségszerűség világába: ahol éhes, fáradt, dolgoznia kell ahhoz, hogy életben maradjon, ahol a természettel szemben viaskodnia kell, és ebből a rendből nincs kiút. A szükségszerűség végső állomása a halál: az ember tehetetlenül halad a vég felé, mert nem tehet máshogyan. Az ember az egész Ószövetségben küzd a szükségszerűséggel szemben. A munka szükségszerűségét a szombattal, az éhségét a böjttel függeszti fel, az adakozással pedig részben felfüggeszti a pénz szükségszerűségét is. Az ember ezekben a cselekedeteiben a szabadságot gyakorolja, mégha tökéletlenül is.

A valódi szabadság azonban csak Krisztuson keresztül jön el, akiben még a halál szükségszerűsége is megszűnik. Ő mondja: „Odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem.” (Jn 10,17-18) Pál apostol ugyanezt erősíti meg, amikor kérdezi: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” Szinte kineveti a halál szükségszerűségét, mert Jézus már legyőzte azt.

Tehát már győztünk – de még nem teljesen. A szabadság és szükségszerűség ugyanabban a térben és időben létezik. A kettő közötti ellentét feloldhatatlan. Hogyan cselekedhet ebben a feszültségben a keresztény ember?

Prófétai és közbenjáró jelenlét a hatalmasok előtt

A keresztények egyik feladata, hogy emlékeztessék a hatalmasokat az Istentől kapott felelősségre: „Emlékezteti az államot: bár az [állam] szekuláris és tisztségviselői ateisták, mindazonáltal az Úr szolgái. Akár tudják, akár nem, akár tetszik nekik, akár nem, az Úr szolgái – a jó érdekében. És számot kell majd adniuk az Úrnak arról, ahogyan a szolgálatukat végezték.” Ez nem politikai szerep. Mi különbözteti meg a politikai szereptől? Az, hogy a prófétai szó sohasem lép fel erőszakkal és nem tör hatalomra. Kilép a politika barát-ellenség dialektikájából, és valami egészen más szerepet vesz fel. Az ítéletet teljes egészében Isten kezébe teszi, egyszerűen tükröt állít a hatalmasok elé: „Semmi hatalmad sem volna, ha onnan felülről nem adatott volna neked.” Nincsenek illúziói: tudja, hogy továbbra is a szükségszerűség világában léteznek, de tudja, hogy itt is van minőségi különbség erőszak és erőszak között. Arra hívja a politikust, a katonát, a cégvezetőt, a forradalmárt, a tüntetőt, a rendőrt, a bürokratát, hogy tudják: a jó érdekében az Úr szolgái még a szükségszerűség közepette is. Nem általánosságban kéri számon rajtuk a „keresztény erkölcsöt”, hanem konkrét helyzetekben szólal fel az elnyomott ember érdekében.

Ugyanez igaz a közbenjárásra. A keresztény ember feladata, hogy az elnyomottak, szegények, nyomorultak ügyét a gazdagok, elnyomók, hatalmasok elé vigye. Ebben azonban nem csatlakozhat más tömegmozgalmakhoz, nem állhat azon elnyomottak mellé, akiket más nagyhatalmak, politikai erők, mozgalmak és emberek milliói használnak céljaikra. Ellul szerint a keresztények gyakran akkor lépnek be ezen mozgalmakba, amikor azok már mainstreammé válnak, és az általuk védelmezett szegények és elesettek sorsa már rég eldőlt, a mozgalom pedig már tisztán a hatalomért küzd. A keresztény ember azok sorsát viszi a hatalom elé, akikről más nem tud, de a keresztény ember igen, mert a Szentlélek vezeti rá.

Mi történik, ha a keresztény ember nem végzi ezt a feladatát? Ellul szerint az eredmény súlyos erőszak lesz. Az igazságtalanság és kölcsönös megtorlás egy ponton felrobban, és láthatóvá válik. Ilyenkor válhat igazán képmutatóvá a keresztény ember, hiszen ránéz az eddig többnyire rejtett erőszakra és azt mondja: „Már nekünk is muszáj erőszakot használnunk, akkora a gonoszság!” Ellul figyelmeztet:

„Tehát, ahelyett, hogy az erőszak szítóira hallgatnának, a keresztényeknek bűnbánatot kellene tartaniuk, amiért elkéstek. Mert ha eljön az idő, amikor a kétségbeesés az erőszakot látja az egyetlen lehetséges útnak, az azért van, mert a keresztények nem töltötték be a szerepüket. Ha bárhol elszabadul az erőszak, azért mindig a keresztények a hibásak. Ez mintegy a bűnvallás kritériuma. Mindig azért tör ki az erőszak, mert a keresztények nem törődtek a szegényekkel, nem védelmezték a szegények ügyét a hatalmasok előtt, nem harcolták meg rendíthetetlenül az igazságosság harcát. Ha az erőszak már jelen van, akkor már túl késő. És akkor a keresztények nem próbálhatják megváltani magukat és megnyugtatni a lelkiismeretüket azzal, hogy részt vesznek az erőszakban.”

Micsoda erős szavak! És milyen ritkán találkozunk ezzel. Néztünk már ilyen szemmel a körülöttünk lévő zűrzavarra és bűnre? Mondtuk már azt egy romboló, pusztító társadalmi erőre: „Uram, bocsáss meg, hogy nem tettük meg, ami ezt megelőzte volna!”? Ellul szerint a keresztény ember közbenjár, és hordozza a világ terheit, felelősséget vállalva azokért.

Szellemi harc

A keresztény cselekvés másik területe a szellemi harc. Ellul ezt „keresztény radikalizmusnak” nevezi. A következőket mondja: „A kereszténységet a maga kinyilatkoztatott teljességében kell elfogadni – abszolút módon, hajthatatlanul, kulturális, filozófiai vagy bármi másfajta alkalmazkodás vagy adaptáció nélkül. (...) Az a kereszténység, amelyik alkalmazkodik a kultúrához abban a hitben, hogy így elfogadhatóbbá és érthetőbbé teszi magát, és hitelesebben kapcsolódik az emberiséghez – az nem fél-kereszténység; az a kereszténység teljes tagadása. Amint a kereszténység teret enged az alkalmazkodásnak vagy a humanista értelmezésnek, a kinyilatkoztatás odavan. A keresztény hit radikális, ellentmondást nem tűrő, mint Isten igéje maga, vagy különben semmi.”

Miért radikális tehát? Mert teljes egészében elfogadja a kereszténység tanítását, különösen a szellemi valóság létezéséről és erejéről. Ellul itt kritizálja erősen a „demitologizáló” teológusokat, akik szeretnének egy modern, társadalmilag is elfogadható kereszténységet felrajzolni:

„Paul Tillich kultúrteológiája, Rudolf Bultmann demitologizációja [mitológiátlanítása], a mai „Isten halott” teológia mind a kereszténység adaptációi ahhoz, amit az ember természetének és a modern társadalomnak tartanak. Nagyon fontos megértenünk, hogy minden ilyen erőfeszítés, bármilyen intelligens is, radikálisan támadja Jézus Krisztus Úrságát azáltal, hogy megfosztja azt tartalmától és erejétől. (...) Az ilyen alkalmazkodás megfosztja az evangéliumot radikalizmusától, és tehetetlenné teszi a keresztényt az erőszak elleni küzdelemben. A világgal való kiegyezés keresése annyi, mint elvágni az evangélium gyökereit.”

Hogyan kapcsolódik ez a szellemi harchoz? Úgy, hogy az „Isten halott” teológia, amely tagadja a csodákat, tagadja a szellemi erők létezését, egyedül a hatalom látható és konkrét formáival képes foglalkozni. Hogyan? Például úgy, hogy intézményeket épít vagy dönt meg. A keresztény egyház feladatát elsősorban a szociális munkában látja vagy a „kézzelfogható segítségben”. Képtelen a harcra szellemiként gondolni. Ellul nem tagadja, hogy időnként ezekkel a fizikai valóságokkal is küzdeni kell, méghozzá a szükségszerűség rendjén belül. Azonban arról is ír, hogy van munkamegosztás a két harctér között. A legtöbben önként és spontán módon a harc fizikai részébe szállnak be, és azt politikai, gazdasági, és gyakran erőszakos eszközökkel vívják. De ki vívja a harc szellemi részét? Ellul szerint azt csak a keresztény ember vívhatja meg. Világosan beszél arról, hogy a keresztények nem szociális munkára, nem „szociális kereszténységre” kaptak megbízást, hanem arra, hogy az embereket megtérésre hívják és megvívják a harc szellemi részét. Ezt írja:

„Csak keresztények küzdhetnek meg azokkal a hatalmakkal, amelyek a probléma gyökerét jelentik. Az állam erőtlen és jelentéktelen lenne, ha nem lakozna benne valami, ami több önmagánál. (...) És ezt egyedül a keresztények tehetik meg – mert a többiek minderről semmit sem tudnak, és mert egyedül a keresztények kapják meg a Szentlélek erejét, és Isten tőlük követeli meg e dolgok megtételét. Ismerem a kísértéseket! Az emberek azt fogják mondani: »A keresztények megtartják maguknak a jó részt. Kitérnek a kemény, veszélyes csata elől, és nyugodtan imádkoznak a szobájukban.« (...) Azt fogják mondani: »A keresztények tele vannak szép szavakkal. Azt hajtogatják, hogy részt vesznek a küzdelmünkben, de vigyáznak, nehogy bepiszkolják a kezüket, és így megőrizhetik a tiszta lelkiismeretüket.« Bárki egyetért ezzel, aki még soha nem harcolt szellemi harcot. De a szellemi hadviselés éppoly brutális, mint az emberi hadviselés. Tudjuk, milyen árat fizetett Jézus azért, mert szellemi úton vívta meg a harcát.”

Ellul itt egy párhuzamos, teljesen valós, szellemi harcteret tár elénk. Azt mondja, hogy azok a szellemi hatalmasságok, amelyeket a Szentírás anyagi valóságok mögött említ, valósak. Azt mondja: „Még ha más szemszögből közelítünk is meg olyan jelenségeket, mint az állam, a pénz, a szexualitás, a törvény, akkor is eljutunk arra a gondolatra, hogy e jelenségek mögött van valami, ami nem redukálható racionális fogalmakra, valami, ami egy mélyebb létezésre utal, és ami nem magyarázható meg teljesen emberi szinten.” Gondoljunk csak Hobbes Leviatánjára. Hobbes igyekezett egy metafizikától mentes filozófiai rendszert létrehozni, államelméletében mégis egy mitológiai szörnyet húz elő az elnyomó állam leírására. Ellul azt mondja, hogy nem intézhetjük el a dolgot annyival, hogy „ez egy metafora”: komolyan kell vennünk ezeknek a szellemi valóságoknak létét, és ezen a szinten kell megharcolnunk a hit harcát. Hogyan?

„A hit harcát kell vívnunk, méghozzá azokkal a fegyverekkel, amelyekről Pál beszél: az ima, Isten Igéje, Isten igazságossága, a buzgóság, amellyel a békesség evangéliuma ruház fel minket (...) és a Lélek kardja. És ha azt gondoljuk, hogy ez könnyű, az azért van, mert semmit sem tudunk Krisztus életéről, mert annyira elmerültünk materialista kultúránkban, hogy teljesen elfelejtettük Isten bennünk végzett munkájának jelentését, teljesen elfelejtettük, mire hívattunk el a világban. Mert Pál fegyvereit forgatni biztosan nem azt jelenti, hogy önelégült, eseménytelen életet élünk. A hit harca megköveteli az ember életének, sikerének, pénzének, idejének, vágyainak feláldozását. (...) Jézus legyőzte a hatalmakat – az állam, a hatóságok, az uralkodók, a törvény stb. hatalmait – nem azzal, hogy hatalmasabb volt náluk, hanem azzal, hogy odaadta magát egészen a halálig.”

A hit harcának végső formája a tanúskodás, akár az életünk árán is.

A szeretet erőszakja

A keresztény cselekvés harmadik formája az erőszak egy speciális típusa. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kereszténység mégsem tilt minden erőszakot. Ez az erőszak azonban kevésbé látványos, kevésbé dicsőséges, és senki nem fog köszönetet mondani érte. Ez az, amit Ellul a szeretet erőszakjának nevez. Mit jelent ez? A szeretet erőszakja „az az erőszak, amely hajthatatlanná tesz minket önmagunkkal szemben, és kitartóvá abban a követelésünkben, »hogy a másik ember Istenképűségéhez méltó módon éljen«”. Micsoda definíció! Olvassuk el ismét: A szeretet erőszakja „az az erőszak, amely hajthatatlanná tesz minket önmagunkkal szemben, és kitartóvá abban a követelésünkben, »hogy a másik ember Istenképűségéhez méltó módon éljen«”.

Hajthatatlan, kitartó, követel. Nem igazán a „szeretethez” kapcsolt kifejezések. De Ellul folytatja: „Mert így (Istenképűségünkhöz méltó módon) élni nem természetes; sőt, ez egyfajta természetellenesség eredménye. De a másikat nem lehet arra kényszeríteni, hogy teljesen ember legyen, csakis abszolút szeretetben és az abszolút szeretet által. (...)”

Ellul itt félelmetesen rátapint a korszellem lényegére. Ma a radikális tolerancia korát éljük, ahol nincs annál nagyobb bűn, mint „követelni, hogy a másik Istenképűségéhez méltó módon éljen”. Ha ezt teszed, az inkább a „gyűlölet” vagy a „fóbia” címkéjét kapja az utca emberétől. „Elég jó vagyok!” – mondja a világ, és radikálisan követeli ennek megerősítését mindenkitől. Ennek a keresztények tudnak legkevésbé eleget tenni, hiszen a kereszténység ortodox üzenete: „Senki sem jó, csak egyedül Isten.” (Lk 18,19) A szeretet erőszakja pedig kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy a másik ember Istenképűségének méltó módon éljen.

Miért erőszak ez, miért nem egyszerűen „szeretet”? Ellul szerint azért, mert „a szeretet erőszakjának teljes jelentése benne van Pál soraiban, amikor azt mondja: »Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.« Ez tehát egy harc. (...) Pál arra hív minket, hogy a gonoszt jóval győzzük le – és erre is a küzdelem képét használja. Nem szabad meghajolnunk vagy engednünk a gonosz előtt, sem gyávaként vagy erőtlen gyengékként viselkednünk: le kell győznünk, felül kell múlnunk a gonoszt, túl kell lépnünk rajta, olyan terepre kell állnunk, amelyet a gonosz nem érhet el, olyan fegyvereket kell használnunk, amelyeket a gonosz nem fordíthat ellenünk, olyan győzelemre kell törekednünk, amelyet a gonosz soha nem érhet el!”

Tehát a keresztény ember feladata: a szeretet erőszakja önmaga és embertársai felé. De rögtön látjuk is a kísértést: mitől lesz ez más erőszak, mint a szükségszerűségé? Ellul folytatja:

„[A másikat arra kényszeríteni, hogy teljesen ember legyen] bizonyosan nem azt jelenti, hogy bármilyen módon jogunk van felette, hogy a főnöke, az oktatója, a vezetője, a tanácsadója vagyunk; hanem azt jelenti, hogy ösztönözzük őt egy olyan szeretet erőszakjával, amely soha nem keresi a maga hasznát, soha nem törekszik birtokolni a másikat vagy uralkodni felette.

Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy kétféle szeretet létezik: az Erósz, amely birtokolni és uralkodni akar, és az Agapé, amely ad – önmagát is adja. (...) Azok a keresztények, akik a szegények szeretete nevében erőszakot hirdetnek, az Erósz tanítványai, és már nem ismerik Krisztus Agapéját. Csak Jézus Krisztus önfeláldozásának fényében lehet az embert arra kényszeríteni, hogy emberként éljen.”

Hogyan maradhatok az Agapén belül, hogyan kerüljem el, hogy birtokoljam és domináljam a másikat? Ellul feltétele: vissza kell utasítanunk minden emberi eszközt a győzelemhez. Nem azért, mert úgy általában tilos lenne használnunk ezeket. Akkor miért? Ellul azt mondja:

„Isten megengedi, hogy válasszunk. Pál szintén. Azt mondja, hogy »nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét«, nehogy a retorika és a filozófia elrejtsék a Lélek erejét. Nem azt mondom, hogy tilos emberi eszközöket alkalmaznunk. Azt mondom, hogy amikor alkalmazzuk őket, akkor elvesszük az Ige erejét, hatékonyságát, erőszakosságát. (...) Amikor politikai vagy forradalmi eszközöket használunk, (...) erőszakunk lerombolja az ima szellemi erejét és gátat szab a Szentlélek beavatkozásának. Miért? Mert ez Isten cselekvésének, egész kinyilatkoztatásának logikája – Ábrahámban, a kitagadott vándorban, Mózesben, a dadogóban, Dávidban, a gyengében, Jézusban, a szegény emberben. Ha elutasítjuk az emberi eszközöket, a mi szellemi beavatkozásunk hatékony szellemi erőszakká válhat.”

Tehát amikor én küzdök, amikor a magam hasznát keresem, amikor birtokolni akarom a másikat, uralkodni akarok felette, akkor a szeretet erőszakja egyszerűen nem működik. Lehet, hogy látszólag elérem a célomat, de azt én tettem, átlépve a szükségszerűség világába. Ez sem tilos, de ne nevezzük kereszténynek. Talán szükségszerű volt, de csak azért tettem, mert nem találtam a keresztény utat.

A szeretet erőszakja tehát kizárja az erőszak bármilyen más fajtáját. Ellul azt mondja:

„A Lélek nem fog beavatkozni, nem fog robbanásszerű erővel berontani, hacsak az ember nem hagy [neki] teret – azaz, hacsak az ember maga nem avatkozik közbe. (...) Nevetségessé teszi magát, amikor megpróbál politikus, forradalmár, gerilla, rendőr vagy tábornok lenni.”

Ilyenkor szokott felmerülni egy cinikus érv: „Persze, a keresztények imádkoznak, pedig ehelyett meg is etethetnék az éhezőt. Meg kell tennünk, amiért imádkozunk, nem kérhetjük magunknak a mindennapi kenyeret anélkül, hogy másoknak is adnánk belőle.” Ellul azt mondja, hogy bár tiszteli ezt a lelkigondozói nézőpontot, az imádság egyáltalán nem ezt jelenti:

„Azt mondani: »Mi Atyánk«, azt jelenti, hogy Isten kezébe helyezzük magunkat, alávetjük magunkat az ő döntéseinek, bízunk az ő irgalmában – és fellebbezünk az emberek igazságtalan ítéleteivel szemben Isten igazságos ítéletéhez. (...) Amikor valamiféle társadalmi-politikai tevékenység a fontos, a Krisztusba vetett hit csupán eszközzé válik. (...) Mert a mai embereknek sokkal nagyobb szükségük van valódi vigasztalásra, mint gazdasági növekedésre; megbékélésre, mint gyűlöletre és erőszakra való felhívásokra.”

A cselekvés akadálya

Most, a sorozat végére láthatjuk, mit jelent Ellul „keresztény radikalizmusa”. Arra hívja a keresztényeket, hogy adjanak a világnak olyan speciálisan keresztény válaszokat, amelyekre csak ők képesek. Szükség van a gazdasági növekedésre, de sokkal nagyobb szükség van valódi vigasztalásra. Szükség van a politikára, de sokkal nagyobb szükségünk van valódi megbékélésre. Az első adásban kicsit éles voltam Puzsér Róbert megbékélésmenetével szemben: Robi ugyanis a lelke mélyén valószínűleg érzi ennek szükségét. Közben azonban rájön, hogy a szükségszerűség világában mozog, ahol győzni kell, minden áron. Béke – az én feltételeim mellett. Béke – az én uralmam alatt. Ez is lehet szükségszerű küzdelem, de az erőszak törvényei alapján ez valódi békéhez nem vezethet, csak az erőszak iránya fordul meg. Egyedül Krisztus által léphetünk ki a szükségszerűség világából.

És rögtön felmerül a kérdés: miért nem tesszük? Miért nyúlunk olyan gyakran politikai megoldásokhoz, erőszakhoz, a szükségszerűség rendjéhez keresztényként? Miért a „szociális munkában” látjuk a keresztények elsődleges feladatát? Miért gondoljuk, hogy az imádság semmit nem ér, ha nem adunk „gyakorlati segítséget”? Miért tartjuk jelentéktelenebbnek a szellemi harcot a fizikainál? Ellul válasza egyszerű: azért, mert nem hiszünk. Így ír:

„Ha azt gondolom, hogy nem tudom elérni a többieket, csak úgy, ha részt veszek a lázadásukban, haragjukban és gyűlöletükben, ha azt gondolom, hogy Krisztus vigasztalása megtévesztő hazugság, és a megbékélés képmutatás, akkor többé nem hiszem, hogy az eljövendő ország valóban jelen van, és többé nem hiszek a Feltámadásban. És mivel szívem mélyén többé nem hiszem ezeket a dolgokat – nem hiszem őket bizalommal és megkérdőjelezhetetlenül, mint a kisgyermek, akinek utánzására Jézus intett minket – a Feltámadást helyettesítem a róla alkotott mitologikus képemmel, és úgy döntök, hogy nekem kell majd felépítenem Isten országát a földön a saját kezemmel. Mivel nem hiszem ezeket a dolgokat, azt gondolom, hogy mások sem hihetik őket. És mivel azt hiszem, hogy minden ezen a földön történik (a többi pedig csak illúzió), azt gondolom, hogy többé nem hirdethetem Krisztus Visszatérésének reménységét.”

Ebből fakad a gyávaságunk. Hogy a világ eszközei szerint cselekszünk. Hogy beszippant bennünket a politika, ahelyett, hogy felülemelkednénk rajta. Hogy saját kezűleg akarjuk felépíteni Isten országát a földön. Ellul üzenete radikális és felszabadító: ez nem a mi feladatunk. A mi feladatunk a szellemi harc, a prófétaság, és a szeretet erőszakja. Igen, kiléphetünk a szükségszerűség rendjébe is, de akkor tudnunk kell, hogy nem Krisztus szabadsága szerint cselekszünk. Megteszünk majd olyan dolgokat, meg kell tennünk olyan dolgokat, amelyek nem Isten országát építik. Ne áltassuk magunkat: ilyenkor bűnt követünk el, bármilyen jó és vonzó indítékkal is tettük. A cél nem szentesíti az eszközt: a gonosz eszköz megrontja még a legjobb céljainkat is.

Ellul szerint valódi szükség arra van, hogy a keresztények speciálisan keresztény módon legyenek jelen a társadalomban. A Presence in the Modern World (Jelenlét a modern világban) című művében erről így ír:

„Az egyháznak azon kell dolgoznia, hogy mindenki olyan helyzetbe kerüljön – gazdasági és intellektuális, de pszichológiai és fizikai értelemben is –, hogy ténylegesen meghallhassa az evangéliumot, elég életerős legyen ahhoz, hogy e szavaknak jelentésük legyen számára, és képes legyen igennel vagy nemmel felelni. Választásuk titka Istenre tartozik; de döntésre így is szükség van, és nem szabad őket olyan körülmények közé taszítani, hogy csak úgy tudjanak reagálni, mint [a példázat szerinti] disznók a gyöngyökre.

Semmi gyöngyöt a disznók elé! De az embereknek meg kell szűnniük disznóknak lenni, és ez nem a kegyelem munkája, hanem emberi munka, az emberi lények szintjén. Ez ma szörnyen nehéz munka, amelyre különösen a keresztények hivatottak, mert nekik másoknál jobb lehetőségük van meglátni az emberiség valódi helyzetét, azt, hogy hová kell eljutnia, és mi a célja. Forradalomra van szükség egy olyan világban, ahol ez lehetetlenné vált; olyan forradalomra, amely egy olyan civilizáció legmélyebb rendszereit támadja, amelyben minden erőfeszítés egyetlen cél felé tart: minden emberi lényt disznóvá alakítani, akik éppen ezért többé már nem képesek befogadni az Írás gyöngyeit.”

A harc tehát kettős: a szükségszerűség rendje szerint is zajlik a látható hatalmasságok ellen, de valódi győzelem csak a másik harctéren van. Ott pedig nincs más erőszak, csak a szereteté.

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!

Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat harmadik epizódja: iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a következő rész. Az előző epizódokat itt találod:

A záróepizódot pedig itt:

Értesülj új tartalmakról: iratkozz fel ingyenesen itt!

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

Az előző adásokból láthattuk, hogy az erőszak természetes és mindennapos része az emberi társadalmaknak. Az erőszak szükségszerűen jelen van a vezetők és vezetettek, szegények és gazdagok, hatalmasok és alattvalók kapcsolatában. A keresztény realizmus azt jelenti, hogy szembenézünk ezzel a törvényszerűséggel, és tudomásul vesszük, hogy a világban az erőszak törvényei uralkodnak. A keresztény ember ezért nem lepődik meg, amikor a politikában, az üzletben, a gazdaságban, és az intézményeinkben erőszakkal találkozik. A keresztény ember csak azután választhatja meg a cselekvése módját, miután ezzel a valósággal tisztán és őszintén szembenéz.

Ellul szerint egyetlen választásunk van:

„Vagy elfogadjuk a szükségszerűség rendjét, beletörődünk és engedelmeskedünk neki – és ennek semmi köze Isten munkájához, vagy az Istennek való engedelmességhez, bármilyen komoly és meggyőző érvek is mozgatnak bennünket –, vagy elfogadjuk Krisztus rendjét; de ebben az esetben az erőszakot teljes mértékben vissza kell utasítanunk. Egyedül a keresztény ember szabad arra, hogy küzdjön az erőszakkal szemben, pontosan azért, mert Krisztus nélkül az emberi kapcsolatok normális és szükségszerű eleme az erőszak. Minél nagyobb az erőszak, annál nagyobb kötelezettség hárul a keresztény emberre, hogy meghaladja azt, és kihívást intézzen a szükségszerűség felé.”

Ellul radikálisan elválasztja tehát egymástól az erőszak világát a szabadság világától, és azt állítja, hogy ezek között nincs átmenet. Amikor a keresztény ember várja Krisztus visszajövetelét, két korszakban él egyszerre, a létezés két különböző síkján, amelyek a térben egybeérnek. „Az optimizmus gyávaság” – mondta Oswald Spengler, és Ellul is egyetértene vele, ha csak a világot nézné. Nincs miért optimistának lennünk, mert keresztényként nem gondolhatjuk, hogy „meg tudjuk szerelni” a világot.

„Rendben, de mit tegyünk? Hogyan néz ki a keresztény cselekvés ebben a világban?” – kérdezed talán ezen a ponton. Jogos kérdés. A modern ember gyakorlatias. Az a tudás hasznos, ami cselekvéssé fordítható. Ami segít elérni a céljainkat. (Talán épp ez a gyakorlatiasság a problémánk…? De ne szaladjunk előre.) A mai adásban válaszolni fogunk erre a kérdésre. Megnézzük, hogyan néz ki a keresztény cselekvés a szükségszerűség világában (különösen a politikában), milyen harcot vívnak valójában a keresztények, és arról is beszélünk, melyik erőszak lesz mégis jó és követendő a keresztény ember számára.

Az előző adásokkal szemben itt hosszabb idézeteket is hoztam Ellul művéből. Az előző fejezetekben viszonylag könnyen össze tudtam foglalni saját szavaimmal a mondanivalóját. Itt azonban annyira töményen fogalmaz, hogy az összefoglalás során azt vettem észre, hogy mindig kimarad belőle 1-1 árnyalat. Emellett ebben a fejezetben van a legtöbb vitám Ellullel – ez sem sok, de csak akkor tudok vitatkozni vele, ha pontosan idézem, amit mond. Tehát több lesz az idézet, és az idézetek közben-után fűzök hozzá kommentárt. Vágjunk is bele!

Politika, üzlet, háború: keresztény cselekvés a szükségszerűségek világában

Ellul szerint a keresztények számára semmi meglepő vagy botrányos nem lehet abban, hogy a világ erőszakos. Szabadon és őszintén ismerjük be és fogadjuk el azt a tényt, hogy a nem keresztény ember erőszakot használ céljai elérésére. Miért lepődnénk meg? Jean-Paul Sartre ateista filozófus szerint az ember „bele van vetve” a létezésbe. Undor című művében így ír:

„Felesleges voltam az örökkévalóságnak. [...] És én is, gyengén, erőtlen, szemérmetlenül, emésztve, komoran ábrándozva, felesleges voltam én is. Tulajdonképpen minden felesleges. Ez a park, ez a város, felesleges énmagam is. Ha rájövünk, elgondolhatatlan: a gyomrunk is felfordul tőle – és máris itt az Undor.”

Próbáljuk meg megérteni azt az embert, aki így él. Próbáljunk egy kicsit együttérzőek lenni vele! Azzal az emberrel, aki nincs tudatában Krisztus szabadságának, amiről Pál apostol beszélt a szükségszerűségek között: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” (2Kor 4,8-9)

Amikor a világ látja Pál reakcióját, értetlenül fogadja. Miért nem harcolt, erőszakkal? Hiszen ő is így tenne. Látja az igazságtalanságokat, az elnyomást, a gyűlöletet, a zsarnokot, és meg akarja változtatni azt, erőszakos eszközökkel. A világ meg akarja bosszulni mindazt, amit vélt vagy valós ellenségei tettek vele. Meg akarja ölni a zsarnokot. El akarja pusztítani az elnyomót. Meg akarja alázni azt, aki őt megalázta. Ellul azt mondja:

„Tudjuk, hogy [ezek az emberek] csak erőszakot fognak ránk szabadítani, hogy egyetlen problémát sem fognak megoldani, és nem hoznak el egy jobb világot. (...) De nem ítélhetjük el őket. (...) Amikor [ez az ember] átadja magát az erőszaknak, hogy megerősítse őt az emberi méltóságában (büszkeségében!), egy normális késztetésnek engedelmeskedik, egészen természetes módon viselkedik, és bár a törvényen kívül helyezi magát, legalább őszinte.”

Nézzünk szembe azzal, hogy nem jön el az utópia. Az ember nem azért erőszakos, mert „nem elég tájékozott”, vagy mert „nem kapott elég szeretetet gyermekkorában”, vagy mert „nem elég empatikus másokkal szemben”. Az, hogy civilizált mázat öntöttünk magunkra, nem jelenti, hogy kevésbé vagyunk erőszakosak. A civilizáció gyakran az erőszak rejtettebb, brutálisabb formáit rejti el. (Ellul az amerikai indiánok példáját hozza. Dél-Amerikában a spanyol gyarmatosítók brutális eszközökkel is csak részben tudták megsemmisíteni az őslakosokat. Eközben az Egyesült Államok sokkal civilizáltabb, adminisztratív, jogi, kereskedelmi, és pszichológiai eszközökkel, kvázi „békésen” tette őket teljesen jelentéktelenné. Sokkal hatásosabban, mint a spanyolok nyers és erőszakos eszközei!) A felvilágosult ember szereti az erőszakot bürokratikus, pszichológiai, adminisztratív, és jogi köntösbe öltöztetni, de ez nem változtat az erőszak tényén.

Ellul igen erős szavakkal illeti azokat, akik szerint keresztény elvek alá hajlítható a világ:

„Azt követelni az államtól, hogy tartózkodjon az erőszak alkalmazásától, a legrosszabb fajta képmutatás; mivel a keresztény álláspontja a hitből fakad, és ráadásul nem gyakorol felelős politikai tisztséget. Arra kérni egy kormányt, hogy ne vesse be a rendőrséget, amikor forradalmi zavargások vannak készülőben, vagy ne használja a hadsereget, amikor a nemzetközi helyzet veszélyes, egyenlő azzal, mintha az államtól harakirit követelnénk. Egy állam, amely felelős a rend fenntartásáért és a nemzet védelméért, nem tehet eleget egy ilyen kérésnek. Az értelmiségiek a saját feltételeik szerint játszhatnak; nem viselnek politikai hivatalt, kívülállók; így számukra könnyű a magasztos elveikkel eldönteni, hogy mit kellene tenni. A keresztény őszinteség és a keresztény alázat a következő kérdést vetné fel: »Ha valóban annak a tisztségviselőnek a helyében lennék, mit kockáztatnék megtenni?« És jól ismert tény, hogy éppen azok az értelmiségiek, akik oly hevesen bírálják a hatalmat, semmivel sem jobbak másoknál, amint ők maguk hatalmi pozícióba kerülnek.”

Amikor a keresztény ember Krisztus szabadságáról beszél, nem politikai szereplőként teszi. A politika a szükségszerűség terepe. Ehhez képest hányszor és hányszor látjuk, ahogyan keresztények felemelt ujjal mutogatnak egy-egy politikai vezetőre: „Ezt máshogyan kellett volna csinálni! A közbeszéd indulatos! Legyen béke, legyen megbékélés, szeressük egymást!” Természetesen kimondhatjuk ezt a kritikát – de nem ez nem keresztényi, hanem politikai kritika lesz. Amikor a keresztény ember saját elveire hivatkozva békét, udvariasságot, visszafogottságot, őszinteséget és tiszteletet kér számon a politikai szereplőkön, azt Ellul „a legrosszabb fajta képmutatásnak” nevezi. Mert a politika háború – még akkor is, ha nem mindig fegyverekkel vívjuk.

A keresztény politika szükségszerűen képmutató

A keresztény politikus, mégha úgy is gondolja, hogy „keresztény értékek alapján politizál”, és „jók a céljai”, szükségszerűen meg fog tenni bizonyos dolgokat, amelyek gyökeresen ellentmondanak a hitének. A keresztény politikusnak, üzletembernek, médiamunkásnak, nagyvállalkozónak, forradalmárnak, aktivistának, katonának ezt tudnia kell, és elvárhatjuk tőle azt az őszinteséget, hogy amikor ebben a szerepben cselekszik, tudja: nem a keresztény hitéről tesz tanúbizonyságot. Bűnt követ el, és nem igazolhatja semmilyen keresztény igazolással azt, amit tett.

Nem létezik „hiteles keresztény politika”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a keresztény vezető, uralkodó, politikus, vagy épp forradalmár, ellenzéki, és lázadó nem hoz olyan döntéseket, amelyek egybeesnek azzal, amit sokan „keresztény értékeknek” neveznek. (Erről hamarosan egy külön adásban beszélek.) Ellul azonban világos: amikor a keresztény politikus belép a szükségszerűség rendjébe, már nem Krisztus szabadsága alapján cselekszik, hanem a szükségszerűség logikája szerint.

Nem létezik „hiteles keresztény politika”.

Ellul szerint a keresztények ezért eredménytelenek olyan gyakran a politikában. A politikát is szeretnék erkölcsi eszmények felől megközelíteni, és ráerőltetni Krisztus szabadságát a szükségszerűség világára. Ez a kísérlet kudarcra van ítélve. A politika megköveteli tőled, hogy gonosz döntéseket hozz, egyszerűen azért, mert ez működik. Ha nem vagy erre képes, akkor eredménytelen és gyenge vezető leszel. Ha keresztényként belépsz a politikába, annak törvényei követelni fogják rajtad, hogy feladd a meggyőződéseidet, és képmutatóvá válj. Ez jórészt annak köszönhető, hogy vezetőként szükségszerűen erőszakot kell alkalmaznod, függetlenül attól, hogy „keresztény” vagy más államot, szervezetet, vállalatot vezetsz.

„Néhányan azt kérdezik: »Ki kezdte az erőszakot?« Hamis kérdés. Káin idejétől fogva nincs az erőszaknak kezdete, csak megtorlások sora. Gyermeteg lenne azt feltételezni, hogy a mai helyzet előzmény nélküli, hogy azt mondjuk: »Ma veszélyes kommunisták vannak közöttünk, őriznünk kell a rendet velük szemben«, vagy »Ez a kormány elnyomó és diktatorikus, meg kell döntenünk!« Amikor az ember megszületik, az erőszak már ott van, jelen van őbenne és körülötte egyaránt.”

Tehát még az a keresztény vezető, aki az igazságszolgáltatás és a rend helyreállításának jegyében is követ el erőszakot, szükségszerűen bűnt követ el, és kilép Krisztus szabadságából. Ez nem új gondolat. Már az 5Móz 17-ben olvashatunk arról, mit parancsol Isten Izrael (leendő) királyának:

„Ha majd bemégy arra a földre, amelyet neked ad Istened, az Úr, birtokba veszed, ott laksz, és ezt mondod: Királyt akarok emelni magam fölé, mint a körülöttem élő többi nép, csak azt emeld magad fölé királlyá, akit Istened, az Úr kiválaszt. Testvéreid közül emelj királyt magad fölé; nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem testvéred. Csak sok lovat ne tartson, és ne vigye vissza a népet Egyiptomba, hogy sok lovat szerezzen, mert megmondta nektek az Úr, hogy ne térjetek vissza többé azon az úton. Ne legyen sok felesége, hogy szíve el ne hajoljon, és túl sok ezüstöt és aranyat se gyűjtsön.” (14-17. vers)

Isten egyenesen megtiltja a királynak, hogy belépjen a szükségszerűség rendjébe: csak rám hagyatkozz, és mindent, ami logikusan elvárható lenne egy királytól, felejtsen el!

* Ne azt válaszd királynak, akit a legalkalmasabbnak tartasz, aki a legnagyobb hadvezér, hanem akit én választok!

* Ne használja a király a kor legfontosabb katonai technológiáját (lovak, szekerek), mert akkor szövetségre kell lépnie Egyiptommal, és még azt hiszi, maga építhet erős államot!

* Ne szerezzen magának szövetségeseket (politikai házasságok révén) más népektől, mert azok idegen szokásokat hoznak majd!

* Túl sok adót se vessen ki, mert akkor ismét növekszik a hatalma!

Nem csoda, hogy a kommentárok egyöntetűen kimondják: ezt a törvényt sohasem tartották be. Az 5Móz 17 egy lehetetlen politikai projekt elé állítja Izraelt, amelynek sohasem tudott megfelelni. Miért? Mert a király, ha politikai szerepét be akarja tölteni, a szükségszerűség törvényének engedelmeskedik majd – és nem a morális törvényeknek. Az Ószövetség a politikailag sikeres izraeli királyokról szinte mind elítélően ír.

Egy látványos kivétellel találkozunk: Dávid királlyal. Dávid nemcsak politikai sikereket ért el (egyesítette az országot, legyőzte a belső és külső ellenségeit, és stabil államot adott át fiának, Salamonnak), hanem igaz király is volt, aki élete végéig Isten kedvében járt. Tehát lehetséges, hogy valaki a szükségszerűség közepette igaz maradjon… vagy mégsem? Nézzük meg, mi történt Dáviddal hatalma csúcsán:

„Ezt mondta Dávid Salamonnak: Fiam, én magam szándékoztam házat építeni Istenem, az Úr nevének tiszteletére. De az Úr igéje így szólt hozzám: Sok vért ontottál, nagy háborúkat viseltél. Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert sok vért ontottál ki színem előtt a földre. De fiad fog születni, ő a nyugalom embere lesz, mert mindenfelől nyugalmat adok neki ellenségeitől. Salamon lesz a neve, mert békességet és nyugalmat adok Izráelnek az ő idejében. Ő épít majd házat nevem tiszteletére.” (1Krón 22,7-10)

Ezt később nyilvánosan is elismétli a nép előtt.

„Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón 28,3)

Dávid, a király, aki a politikai Izrael csúcspontját jelenti, akinek a királyságát a zsidók a következő 1000 évben szeretnék visszaállítani, aki igaz ember volt, szeretett volna a vallásos kultusz megalapítójává is válni. Azt mondja: „Én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig sátorlapok között lakik.” (2Sám 7,2) És azt: „Az Úrnak pedig olyan házat kell építeni, hogy hírneve és ékessége mindent fölülmúljon az egész földön.” (1Krón 22,5) Isten ennek az embernek azt mondja: nem építhetsz nekem házat, nem kötődhet hozzád az istentisztelet megalapítása, mert vér tapad a kezedhez. És Dávid nem vitatkozik. Pedig lehettek volna őszinte ellenvetései, hiszen Isten maga mondta, hogy a győzelmeit nem Dávid, hanem maga az Úr szerezte neki! Ő győzte le az ellenségeit. És mégis, Dávid kezéhez vér tapad, nem alkalmas arra, hogy házat építsen neki. Isten nem vállal közösséget azzal a bűnnel, amit a szükségszerűség rendje szerint tett. Akkor sem, ha az ő nevében, és az ő felhatalmazásával tette. És ki mondhatná el ma, hogy olyan felhatalmazása van, mint Dávidnak volt?

Minden politikai erő, mozgalom, uralkodó, forradalmár tehát, aki a kereszténység nevében, a keresztény értékek nevében, vagy azokra hivatkozva cselekszik a szükségszerűség rendjében, képmutató lesz. Ennél csak az nagyobb képmutatás Ellul szerint, ha számonkérjük a politikán ezt a képmutatást, azt a látszatot keltve, mintha az Krisztus szabadsága szerint működne.

Amikor a keresztény ember a szükségszerűség szerint cselekszik, ne gondolja, hogy Isten országát építi

Ellul így ír erről:

„Amikor erőszakot alkalmaz, a keresztény ember nagyon is jól tudja, hogy rosszat tesz, vétkezik a Szeretet Istene ellen, és (még ha csak látszólag is) növeli a világ rendetlenségét. Nem alkalmazhat tiszta lelkiismerettel erőszakot a szegények forradalmának védelmében, nem hiheti azt, hogy az általa elkövetett erőszak összhangban van az isteni akarattal és az isteni renddel. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy beismeri, hogy saját félelmei és érzelmei miatt cselekszik így; vagy pedig mondhatja azt, hogy másokért harcol, nem a saját élete megmentéséért. Ezt mondani azonban annyit tesz, mint elismerni, hogy az erőszak szükségszerűség. Egy forradalomban vagy egy ellenállási mozgalomban például vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni, amiket meg kell tenni; erőszakot kell alkalmazni – ez szükségszerűség. De egy ilyen helyzetben a kereszténynek fel kell ismernie, hogy visszaesett a szükségszerűség birodalmába; vagyis már nem az a szabad ember, akit Isten akar és akit nagy áron megváltott. Többé nem Istenhez hasonló ember, többé nem az igazság tanúja. Persze mondhatja, hogy ő is csak egy ember az emberek között – de Isten egyáltalá nem erre hívta őt.”

Ez nem az üdvösségről szól. Ezt ugyanis mindannyian megtesszük, amikor kilépünk a szükségszerűség világába. (És mindannyian kilépünk, mert benne élünk.) Amikor őszintén szembenézek azzal, hogy a szükségszerűség világában nem Isten országát építem, annak Ellul szerint komoly gyakorlati haszna van. A politikai mozgalmak ugyanis szeretik a keresztényeket. Miért? Emlékezz az erőszak ötödik törvényére: az erőszakos ember, mozgalom, vagy állam mindig igazolást keres arra, hogy miért legitim, helyes, és erkölcsileg elfogadható az, amit tesz. A kereszténység pedig kiváló igazolásként szolgálhat bármire. Ha kell, használhatják a mozgalmak arra, hogy megdöntsék az államhatalmat, de az állam is kiválóan igazolhatja vele az elnyomást és a lázadók leverését.

Ezzel szemben Ellul azt mondja:

„A keresztény ember, még akkor is, ha megengedi magának az erőszak használatát abban, amit a legjobb ügynek tart, nem érezheti és nem mondhatja, hogy igazolva van. Csak megvallhatja, hogy bűnös, alávetheti magát Isten ítéletének, és reménykedhet Isten kegyelmében és megbocsátásában.”

Ez sem példa nélküli a történelemben. Még az archaikus társadalmakban is megjelenik, hogy a győztes harcosainkra büszkék vagyunk, miután visszatérnek a csatából – de egyben gyanakodva nézünk rájuk, mert bemocskolták magukat. Sok törzsnél komplex (és igen bizarr) szertartásokon mentek keresztül a harcosok egy hadjárat után. Valamit tehát éreztek a lakók és a harcosok is: nincs automatikus visszatérés a „normális, békés életbe”. Hódító Vilmos normann király ugyanezt tette, miután 1066-ban történelmi győzelmet aratott a hastingsi csatában és meghódította Angliát. Vilmosnak saját állítása szerint joga volt a trónra, mert azt őrá hagyták. (Ez történészek szerint valóban így lehetett.) Megszerezte a pápa támogatását is. Tehát úgy tűnik, jogilag és erkölcsileg „igazságos” volt a háború. És győzött. Mégis, tudta, hogy neki és katonáinak feloldozásra van szüksége.

1067-ben egy pápai legátus (a pápa képviselője), Ermenfrid érkezett Angliába. Kiadott egy dokumentumot, amelyet ma Ermenfrid-féle gyónási kézikönyvként ismerünk. Ez lényegében a normann katonák számára előírt bűnbánati cselekedetek listája volt. Sok történész úgy véli, hogy Vilmos király legjelentősebb bűnbánati cselekedete a Battle Abbey (Csata-apátság) megalapítása volt. Elrendelte, hogy az apátság pontosan a csata helyszínén épüljön fel, a főoltárt pedig állítólag pontosan arra a helyre állították, ahol ellensége, Harold Godwinson király elesett. Az apátság szerzeteseinek az volt a feladatuk, hogy imádkozzanak mindazok lelki üdvéért, akik a csatában elestek, mindkét oldalon.

Tudom, könnyen nézünk ma ezekre a történetekre cinikusan, a modern politika szemüvegén keresztül. De mégis, képzeljük el, hogy az orosz-ukrán háború után az ukrán nép saját pénzből apátságot emel Vladimir Putyin szülővárosában, és finanszírozza, hogy a lelki üdvéért imádkozzanak. Vagy a második világháború után a szövetségesek kápolnát emelnek a berlini bunker felett, hogy Adolf Hitlerért mondjanak imákat. Elképzelhetetlennek tűnik, hiszen ha a jók győznek, az azért van, mert ők jók. Amikor azonban a keresztény ember jelen van, akkor olyanná válhat, mint Szolzsenyicin, aki a gulág mélyéről is képes volt ilyen felismerésekre jutni:

„Ha olyan egyszerű volna! Hogy vannak holmi sötét emberek, akik merő gonoszságból mindenféle sötét dolgot művelnek, és nem kell mást tenni, csak elválasztani a többiektől, és megsemmisíteni őket. Csakhogy a jót és rosszat elválasztó vonal minden ember szívén belül húzódik. S ugyan ki semmisítené meg a tulajdon szívének egy darabját?”

A Gulág szigetvilág című művében később megfogalmazza az erőszak 5. törvényét a saját szavaival:

„Ahhoz, hogy az ember valami gazságot cselekedhessen, mindenekelőtt az kell, hogy tettét jónak, vagy értelmes, törvényes cselekedetnek foghassa fel. Az ember természete olyan, hogy tetteihez feltétlenül igazolást kell találnia. Macbeth igazolása gyenge volt – ki is kezdte a lelkiismeret. De Jago is ártatlan barika. Shakespeare hőseinek fantáziája, lelki ereje nem bír el többet pár tucat hullánál. Mert nem volt ideológiájuk. Az ideológia! Az adja meg az áhított igazolást a gaztetthez, az adja a kellő kitartást, szilárdságot a gazembernek.”

Ellul tehát nem véletlenül mondja: a keresztény ember nem adhat igazolást az erőszakra, és vissza kell utasítania az erőszak mindenfajta, keresztény alapokon nyugvó igazolását:

„Különösen el kell utasítanunk minden olyan kísérletet, amely az erőszakot keresztény alapokon próbálja igazolni. Hadd mondjam el még egyszer, hogy ez éppúgy vonatkozik a hatalmasok, a tőkés, a gyarmatosító és az állam erőszakjára, mint az elnyomottak erőszakjára. Sőt azt mondom, hogy nem is annyira maga az erőszak, mint inkább az erőszak igazolása az, ami elfogadhatatlan a keresztény hit számára. Az erőszak a mi állati természetünk közvetlen kifejeződése; ez bizonyosan mutatja, hogy bűnös állapotban élünk – de ez nem újdonság. De minden kísérlet az erőszak igazolására (érzelmi megfontolásokkal, dogmákkal, teológiával stb.) a bűnbeesett természetnek az ember általi további elferdítése. Emlékezzünk Jézus farizeusok elleni vádjaira. Nem azért rótta meg őket, mert a törvény cselekedeteit tették – épp ellenkezőleg. Azt a hitüket támadta, hogy e cselekedetek megtétele igaznak bizonyítja őket, azt az önelégült meggyőződésüket, hogy az önigazolásaik igazak. Így nekünk keresztényekként kötelességünk egyrészt támadni az erőszak alkalmazásának minden igazolását, másrészt pedig megtagadni, hogy keresztény igazolásokat szolgáltassunk.”

Amikor tehát a keresztény ember belép a szükségszerűségbe, a politikába, a háborúba, és ennek logikája mentén cselekszik, tudja, hogy bűnt követ el, és nem keres igazolást. Letért a szabadság útjáról, és áttért a szükségszerűség rendjébe. Erre figyelmezteti azokat is, akikkel épp egy oldalon áll.

Vállaljanak a keresztények politikai szerepet?

Az előző tézisek után elérkeztünk a talán legtöbbeket érdeklő kérdésig: keresztényként szabad-e, érdemes-e hatalmat keresnünk és gyakorolnunk? Mielőtt rátérnénk Ellul válaszára (és a saját kiegészítéseimre), beszéljünk egy kicsit az erőszak előnyeiről. Ellul erről így ír:

„Az erőszak előidézhet egy szükséges zűrzavart, amikor a fennálló rend csupán egy álszent igazságtalanság, ezért elítélendő. A szükségszerűség rendjén belül az erőszak érvényes eszköz lehet. (...) Az erőszak kétségtelenül az egyetlen eszköz a látszatok lerombolására, a képmutatás és a rejtett elnyomás leleplezésére, megmutatva, mik azok valójában; egyedül az erőszak fedi fel a valóságot. Arra kényszeríti a „jó főnököt” vagy a humanista politikust, hogy kimutassa a foga fehérjét – mint vad kizsákmányoló vagy mint elnyomó, aki nem habozik erőszakot alkalmazni, ha ellenállásba ütközik. Felfedi, hogy a felettes csak addig barátságos, kedves, humánus, megértő, amíg az alárendelt szolgalelkű, engedelmes, félénk, szorgalmas; egyébként kegyetlenné válik.

(...) Bár az erőszakot nem nevezhetem jónak, jogosnak és igazságosnak, használatát elnézhetőnek tartom (1) amikor az ember kétségbeesett és nem lát más kiutat, vagy (2) amikor egy képmutatóan igazságos és békés helyzetet le kell leplezni, hogy mi is az valójában, annak megszüntetése érdekében.”

Mi történt ebben a szakaszban? Ellul elismeri, hogy létezhet olyan erőszak, amely használata „társadalmilag jó”, még akkor is, ha nem lép ki a szükségszerűség rendjéből. Erős párhuzam van itt a magyar történelemmel: pontosan ez történt ugyanis 1956-ban és 1968-ban, amikor a kommunista rendszer hazugságait leplezte le a magyar és csehszlovák forradalmárok maroknyi serege. Az „emberarcú szocializmus” végét jelentette ez a két forradalom, és azok brutális, fegyveres leverése. Időnként az erőszak az egyetlen módja annak, hogy a képmutató vakolatot leverje, és felfedje alatta az erőszakos valóságot.

Ellul tehát minőségi különbséget tesz erőszak és erőszak között, de úgy, hogy a szükségszerűséget és Krisztus szabadságát továbbra is radikálisan elválasztja. Erre bibliai alapot ad Jézus és a templom kisöprése. Ezt a jelenetet, amely mind a négy evangéliumban megjelenik, gyakran hozzák fel példaként arra, hogy létezik erkölcsileg igazolható erőszak, és egész forradalmaknak ágyazott meg ez az egy jelenet az evangéliumokból. Két fontos különbséggel azonban nem számolnak:

* Jézus bűn nélkül lépett át a szükségszerűség világába, bűn nélkül alkalmazott erőszakot, ami egyikünkről sem mondható el. Amikor mi átlépünk a szükségszerűség világába, azt minden bűnünkkel és romlott természetünkkel együtt tesszük. Ez a természet csak arra vágyik, hogy igazolhassa a bűnt és rombolást, amit a világra akar szabadítani.

* Jézus tudatában volt az erőszak törvényeinek, és elfogadta annak következményeit. Az evangéliumok ugyanis azt sugalmazzák, hogy ez volt az a pont, ahol a zsidó vallási vezetők véglegesen eldöntötték, hogy megölik őt. Nem félelemből, nem a hatalom akarásából, nem igazságtudatból tette, hanem azért, hogy az erre adott reakcióban bemutathassa a történelem legnagyobb áldozatát.

Tehát Jézus is belépett a szükségszerűség rendjébe, leleplezte annak igazságtalanságát és képmutatását, de a templom valódi helyreállítását nem erőszakkal és nem politikai eszközök révén éri el. Ellul nem öncélúan tesz kivételt.

Itt van azonban az első komolyabb kritikám Ellul felé: miért épp ebben a két helyzetben tesz kivételt? Miért csak ebben a két esetben érvényes eszköz az erőszak a szükségszerűség rendjén belül? Miért ne lehetne ilyen eszköz egy törvény, amellyel terelgetem a népet az igazság felé? Mintha Ellul realizmusából hiányozna az a megállapítás, hogy társadalmunk szabálykövető és törvénytisztelő – ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Hiányzik az is, hogy az ember alapvető ösztönzőkre (büntetés, jutalmazás) jól reagál: miért ne lehetnénk egy olyan társadalom, amely az erkölcsös életet jutalmazza és követendőnek tartja – aki pedig nem így viselkedik, azt elítéli és szégyenteljesnek gondolja? Ugyanez a helyzet a jogalkotással és ítélkezéssel. A „jó király” archetípusa arról szól, hogy a jókat megjutalmazza, a gonoszakat pedig megbünteti. Az Ószövetség állandó kritikája a pogány királyokkal szemben, hogy a jót büntették, míg a gonoszt jutalmazták. Pártoskodtak az igazságszolgáltatásban: a gazdagoknak kedveztek, a szegények igazságát pedig nem képviselték. Úgy használták hatalmukat, amely kiváltotta Isten haragját. Úgy tűnik, hogy a szükségszerűség rendjében is cselekedhetünk igazságosabban és igazságtalanabbul. A Róma 13-ban olvashatunk egy fejedelmi szerepről: „Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle, mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi.” Nincs okunk azt gondolni, hogy a Róma 13-ban leírt fejedelmi szerep ne lehetne nyitva keresztények számára.

Ezt persze elméleti lehetőségként Ellul sem zárja ki, de a gyakorlatban azt mondja, hogy aligha megvalósítható. Azt mondja:

„Ha egy államférfi, a köztársaság elnöke nyíltan kereszténynek vallja magát, akkor – az ő saját hite alapján – a keresztény hit teljes követelményeit számon lehet kérni rajta. (...) Velük, és csakis velük, és csakis a hitvallásuk alapján folytathatnának párbeszédet a keresztények és az egyház az efféle ügyekről. De a keresztényeknek itt is tartózkodniuk kell a tömegmozgalmakban való részvételtől. Nem csatlakozhatnak másokhoz egy olyan politika szenvedélyes elítélésében (vagy támogatásában), amelyet egy magát kereszténynek valló államférfi folytat, mindezt nem keresztények által felvetett ötven humanista indíték nevében. A fontos az, hogy megértessük vele: le kell vonnia hitének következményeit; és talán igazolni fogja azt a tényt, hogy lehetetlen egyszerre kereszténynek lenni és sikeres politikát folytatni, amely szükségszerűen megköveteli valamiféle erőszak alkalmazását.”

Vitatkozom Ellul állításával, mert szerintem lehet jó és kívánatos, hogy keresztények vesznek részt a politikában. Ahogyan Platón mondja Állam című művében: „A legnagyobb büntetés pedig akkor, ha nem törődünk a kormányzással: az, hogy nálunk hitványabbak uralkodnak rajtunk.” Mégis, nehezemre esik vitatkozni. Ellul radikális megállapításai elsősorban retorikai eszközök ahhoz, hogy átadja prófétai üzenetét. Ahogyan az első adásban mondtam: Ellul bontókalapács. Szavai lerombolják azokat a tévhiteket és illúziókat, amelyek olyan sok keresztényben élnek a politikával kapcsolatban. Ha így olvassuk, bontókalapácsként, akkor a leghasznosabb. És kritikája éles és kijózanító.

Ellul rámutat arra: a politika mérgező közeg. Bár elméletileg lehetséges, hogy keresztények sikeres politikát folytassanak, muszáj szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy a politika (különösen a modern tömegdemokrácia) belső logikája a machiavelliánus, szociopata, bürokrata, hataloméhes embereknek kedvez. Minden elv, erkölcs, meggyőződés akadállyá válik a hatalomért való harcban. A szükségszerűség világában gyakran nem „jó” és „rossz”, hanem „rossz” és „katasztrofálisan rossz” lehetőségek között kell döntenünk. Gondoljunk csak Teleki Pálra, aki a második világháború alatt vezette az országot, és nézte közvetlen közelről, hogyan robog a szükségszerűség rendje szerint az ország újabb háborúba, újabb vereségbe, a nemzet következő tragédiájába. Teleki nem várta meg ezt: 1941-ben öngyilkos lett. Nem minden politikai út ér ilyen véget, de minden politikai, gazdasági, szervezeti vezető hoz erőszakos, de szükségszerű döntéseket.

A politika mozgástere ráadásul leszűkült. Amikor úgy gondoljuk, hogy egy témára „politikai” megoldást keresünk, pontosan mire gondolunk? Komplex, évtizedek óta épülő, nemzetközi, technológiai és kereskedelmi szempontból bebetonozott állapotokat megváltoztatni úgy, hogy rögtönkészülünk a következő választási kampányra? Ellul a The Political Illusion c. könyvében arról ír, hogy a politika vagy a szükségszerűségek mentén mozog (azaz nincs valódi mozgástere, azt teszi, amit a technológia, nemzetközi jog, globális rendszerek diktálnak), vagy lényegtelen, kérészéletű „problémákkal” foglalkozik, elsősorban propaganda céljából. A politika gyakran inkább pankrátormeccsre hasonlít, ahol minden előre le van zsírozva, de a közönség tombolva szurkol kedvencének. A politika ma inkább hobbi és szórakoztatóipari termék, gyakran bármiféle valódi tartalom nélkül.

Hadd hozzak a fentiekre egy példát, amelyet az első adásban említettem: az abortusz kérdését. Miután a keresztény ember szembenéz az abortusz kérdésével, azzal a példátlan mértékű erőszakkal, igazságtalansággal és hazugsággal, ami ezt a kérdést körbelengi, mit tegyen? A pragmatikus politikai válasz: semmit. Az abortusz egy nyugvóponton lévő politikai ügy, a szigorítással szavazókat szinte biztosan nem lehet nyerni, veszíteni viszont lehet. A politikai döntés hatása is kérdéses. A néhány évvel ezelőtti szívhangtörvény politikai hasznot nem hozott, és az abortuszok számára sem volt hatással. Az abortuszkérdésre tehát ma Magyarországon nincs politikai megoldás.

Ellul arra hívja a keresztényeket, hogy elsősorban ne politikai (azaz szükségszerűen erőszakos) megoldásokat nyújtsanak a világnak. Ehelyett olyan megoldást kínáljanak fel, amit csak ők tudnak. Nem zárja ki, hogy a keresztények részt vegyenek politikai mozgalmakban, de csak akkor, ha valami olyat adnak hozzá, ami egyedi, különleges, csak keresztények számára lehetséges. Azt írja:

„Távolságot kell tartanunk társadalmunktól, annak irányzataitól és mozgalmaitól, de soha nem szakíthatunk vele, mert az Inkarnáció megtörtént. Arra kaptunk hívást, hogy a világban legyünk, de ne a világból valók, és így egy különleges, egy sajátosan keresztény álláspontot keressünk.”

Majd később azt mondja:

„Nem az nyugtalanít, hogy a keresztények véleménye változik, sem az, hogy azt a kor problémái formálják; épp ellenkezőleg, ez jó. Az nyugtalanít, hogy a keresztények a pillanatnyi áramlathoz idomulnak anélkül, hogy bármi sajátosan keresztényi elemet vinnének bele. Meggyőződésüket a társadalmi közegük határozza meg, nem a kinyilatkoztatásba vetett hit; hiányzik belőlük az az egyediség, amelynek e hit kifejeződésének kellene lennie. Így a teológia gépies gyakorlattá válik, amely igazolja a már eleve felvett álláspontokat, és olyan alapokon igazolják azokat, amelyek egyáltalán nem keresztényiek. A keresztény emberre jellemző politikai és forradalmi hozzáállás gyökeresen különbözik mások hozzáállásától; az vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.”

Összefoglalva

Beléphet-e a keresztény ember a politikába? A válasz egyértelműen igen. Nincs megtiltva, sőt, Ellul szerint lehetetlen kivonulni a politikából, mert lehetetlen kivonulni a szükségszerűség rendjéből. Ez ugyanannyira valós ezen a földön, mint Krisztus szabadsága.

Beléphet-e azzal a céllal, hogy „keresztény politikát” vigyen véghez? A válasz egyértelműen nem. Nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy keresztény politikát visz, és Isten országát építi.

Részt vehet a politikában úgy, hogy a saját keresztény elveit és erkölcseit gyakorolja a hatalomban? Nem, mert a politika világában a szükségszerűség uralkodik. Készüljön fel arra, hogy amikor szükségszerű, be kell mocskolnia a kezét, és olyan dolgokat fog megtenni, amit keresztény emberként nem tenne.

Jó, ha keresztények vannak a politikában? Ellul szerint nem, sőt: a gyakorlatban szerinte ez szinte lehetetlen. Én máshogy látom: jó, ha keresztény emberek uralkodnak igazságosan, és töltik be a Róma 13 szerinti parancsot. Az azonban, hogy keresztény ember ül a trónon, nem lesz garancia erre. Egy gyenge keresztény vezető még annyira sem fogja védeni a szegényt, az országot, az igazságot, mint egy erős, de csak névleg vallásos, vagy vallástalan uralkodó, aki betartatja a törvényeket. Az uralkodót, vezetőt nem a hitéért választjuk, mert a politika világában nem a hit törvényei uralkodnak.

Adhat-e igazolást a keresztény ember az erőszakra? Nem. Még önmagának sem. Ez a legnagyobb képmutatás, amit keresztényként elkövethetünk: igazolást adni az erőszakra akár az állam, akár az állammal szemben álló erők részére.

Foglalkozzanak a keresztények politikával? A válasz: sokkal kevesebbet. Ellul szerint a keresztények feladata, hogy sajátosan keresztény cselekvést keressenek – akkor is, ha politikai mozgalmakhoz csatlakoznak. A politika megbetegíti a lelket, visszarántja az embert a szükségszerűség világába, kiveszi őt Krisztus szabadságából. Súlyos probléma, hogy keresztények a „híreket”, a „történéseket” úgy követik, mint egy pankrátormeccset, és feltétlen szurkolóivá válnak egyik vagy másik oldalnak.

Mi akkor a keresztény ember feladata? Egy másfajta harc és másfajta erőszak. Az a harc és az az erőszak, amelyre csak mi vagyunk képesek. csak mi tudunk megharcolni. Erről beszélünk a következő adásban, a sorozat záróepizódjában.

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!

Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat második epizódja: iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a következő rész. Az első epizódot itt találod:

A következő epizódokat pedig itt:

Hova küldhetjük a többi epizódot?

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

Sokan próbálták már leírni a tökéletes várost, a felhőtlenül boldog társadalmat, de úgy talán még senki, mint Ursula Le Guin amerikai írónő. A város neve: Omelas. A történet csak néhány bekezdésből áll, és egy gyönyörű, tengerparti város tárul elénk, ahol szép emberek, réges-régi, mohával benőtt kertek és fasorok közt, nagyszerű parkok mentén a Nyárünnepre készülnek. Zenélnek, beszélgetnek, nevetgélnek, ünnep lesz. A lovaikon nincs szerszám, nincs is szükség rá: a lovak tökéletesen elfogadják az ott lakók szertartásait. Tiszta a levegő, épphogy fúj a szél, és a jelenet egy nagy, ünnepi harangzúgásba csap át.

A bevezető után kiszól nekünk, az olvasóknak a szerző:

„Nem voltak egyszerű népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tőzsdére, hirdetésekre, titkosrendőrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerű népek, nem voltak bájos szántóvetők, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerűbbek nálunk.”

Ezután Le Guin arra hívja az olvasót, hogy képzelje el ő maga a tökéletes Omelaszt. Legyenek autók vagy ne legyenek? Helikopterek? Luxus vagy svéd letisztultság? Te döntöd el. Bármit beletehetsz a városba, ami csak kell ahhoz, hogy Omelasz boldog legyen. Még vallást is odaképzelhetünk, de papság nélküli templomokkal! Ha akarunk, képzeljünk oda egy olyan kábítószert, aminek nincs káros hatása, egyszerűen az élet élvezeteit a maximumra tekeri. És nincs bűnözés, nincs háború, nincs katonaság. A győzelem érzése persze ott van: az élet diadalát ünnepeljük. A szerző, miután elképzeltette ezt velünk, így folytatja:

„A menet mostanra már elérte a Zöldmezőt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felől. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylő hajukba tűzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja őket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa. A Nyárünnep kezdetét vette.”

És Le Guin ismét kiszól az olvasóhoz:

„Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.

Omelasz valamelyik gyönyörű középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézből, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra.

De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tűnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjű. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtől és partvisoktól legtávolabb eső sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyűségesnek tartja őket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az időről - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltűnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, “eee-naaa, eee-naaa”, és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelő bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.

Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bősége, és az időjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.

Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tűnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnőttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyű helyről, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedőlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelasz összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetőségéért: ez valóságos bűntény lenne.

A feltételek szigorúak és megkérdőjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.

A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyű ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idő múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belőle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tőle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idő után, valószínűleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserű igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyű igazságát. Mégis, talán az ő könnyeik és haragjuk, nagylelkűségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az ő boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, ők sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az ő tudomásuk a létezéséről az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erőt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az első nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.

Tehát elhiszik már? Nem valószerűbbek-e így?” (A fordításért köszönet Bart Dánielnek.)

A novellával Darryl Cooper történelmi podcastjában találkoztam, és nem ez a történet vége, egy bekezdés még van, amit az adás végén fogok felolvasni. Emlékszem, hogy ahogyan hallgattam a tökéletes Omelasz leírását, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés: valami szörnyűség, valami szörnyű titok van a felszín alatt. A szerző ironikus kiszólása a végén pont erre utal: „Tehát elhiszik már? Nem valószerűbbek-e így?”

De igen. Valószerűbbek. A mai adásban megnézzük, miért. És hogyan állunk mi ehhez, a saját Omelaszunkhoz, keresztényként.

Az előző adásban megnéztünk 3 történelmi nézetet Ellul: Violence c. műve alapján, és addig jutottunk, hogy egyik sem kielégítő. Ahhoz, hogy eldöntsük, mi a helyes keresztény attitűd az erőszak kérdése felé, nem megoldás, ha történelmi érveket hozunk („Bezzeg a keresztes hadjáratok! Bezzeg Hitler!”). Az sem segít, ha egyszerűen bibliai verseket idézünk. Ugyanolyan könnyen találunk verseket az erőszak védelmében (még az Újszövetségben is!), mint az erőszak ellen.

A keresztény realizmus

Ellul egy negyedik utat kínál arra, hogy helyesen értelmezzük az erőszakot. Ennek neve: keresztény realizmus. Ellul szerint a legtöbb keresztény úgy viselkedik az erőszakkal kapcsolatban, mint egy naiv de hisztis gyermek – holott épp az ellenkezőjére lenne szükség. A keresztény ember első lépése ugyanis az, hogy hátralép, és a lehető legtisztábban, legőszintébben szembenéz azzal, ami VALÓJÁBAN történik a világban. A realizmus a keresztény gondolkodás első, szükségszerű lépése.

Mit ért Ellul realizmus alatt?

1. A dolgokat önmagukban és teljes egészében látjuk, anélkül, hogy illúziókba ringatnánk magunkat, és anélkül, hogy elkerülnénk a számunkra kellemetlen felismeréseket. Ellul állítása szerint erre egyedül a keresztény ember képes, mert miközben látja a világ kétségbeejtő borzalmát, közben képes reménykedni, és képes reménységét Krisztusba vetni. A keresztény embernek különleges lehetősége van arra, hogy a társadalmat REÁLISAN, illúzióktól mentesen szemlélje. Nem kell érzelgősködnie, nem kell engednie az érzelmi zsarolásnak, még akkor sem, ha azt mondják: „De a szegények! De az elnyomottak!” A keresztény ember megengedheti magának, hogy akár a gazdagok, akár a szegények mellé álljon, ha az igazság úgy kívánja (Lev 19,15, Ex, 23,3, Ex, 23,6).

2. Amikor a keresztény ember cselekszik, pontosan tudnia kell, hogy mit tesz. „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát szelídek, mint a galambok (áldozati állat, aki hajlandó feláldozni magát a cselekvés közben), és okosak, mint a kígyók (azaz pontosan tudja, hogy mit tesz, és milyen következményekkel számol).” A keresztény ember NEM cselekedhet spontán módon, impulzívan, ösztönszerűen, hanem csakis kalkulálva, mert „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai”. Pontosan látnia kell, hogy tetteinek milyen következményei vannak. A Szentlélek nem jogosít fel bennünket arra, hogy gondolkodás, kimértség, és tervezés nélkül cselekedjünk – ez a keresztény realizmus második eleme.

Mit NEM jelent a keresztény realizmus? Nem jelent a hagyományos értelemben „politikai realizmust”. A keresztény realista ember NEM a nyers tények alapján cselekszik, nem a maga körül tapasztalt „valóság” irányítja a tetteit. Sokan úgy értelmezik a realizmust, hogy nyers módon értelmezzük a világot, és azt elemezve megtaláljuk a legoptimálisabb utat. A keresztény ember nem ezt teszi. Igyekszik a lehető legtisztábban látni a dolgokat A MAGUK VALÓJÁBAN, de a cselekedeteit nem ebből a valóságból meríti. (Hogy miből, az a következő adás témája lesz.)

Az erőszak szükségszerűsége

Az első, fájdalmas megállapításunk, hogy az erőszak mindig, mindenkor, és mindenhol az emberi közösségek része. Ellul nem hajlandó különbséget tenni az „erőszak” és az „erő”, „kényszerítő erő”, „kényszerítés” között. Szerinte ezek között érdemi különbség nincs, és az erőszak ilyesfajta elkenése csak igazolásként szolgál az erőszaktevő részére. Ezen a felismerésen Krisztus eljövetele, kereszthalála, és feltámadása sem változtat: az erőszak minden társadalomban jelen van, még ott is, ahol különböző módokon megpróbáljuk jogalkotással, igazságszolgáltatással, vagy propagandával elfedni azt.

Ellul állítja: minden egyes állam létét erőszak alapozta meg, és csak és kizárólag erőszak segítségével tarthatják fenn magukat. (Ebben egyébként egészen egybecseng a diagnózisa Carl Schmittel.) Minden egyes állam elnyomja és megsemmisíti az ellenségeit – legyen szó külső vagy belső ellenségekről. Amikor egy állam erre nem képes, elveszíti legitimitását, és rövidesen mások kerülnek hatalomra. Miért nem tekintjük legitimnek a fasizmust és a nácizmust? Azért, mert legyőzték őket. Nem azért, mert rosszabbak voltak, mint a sztálini kommunizmus, amelynek legalább annyi bűnük volt. Azért, mert elveszítették legitimitásukat, amikor legyőzték őket.

Az állam erőszakban született és erőszak által marad fenn, és ez alól Magyarország sem kivétel. Emlékezzünk az előző adásban említett Szvatopluk-mondára. De gondolhatunk Szent Istvánra, ahogyan leveri és kivégzi Koppányt az utódlási vitában, vagy ahogyan egy generáció alatt „keresztény államot” farag a pogány, nomád nemzetből. (Ennek természetesen nemcsak erőszakos elemei voltak, de ne legyenek illúzióink: a törvények és a szankciók erős hatást gyakoroltak a népre.)

Az állam első feladata, hogy rendet teremtsen, és ezt erőszakkal teszi. Hogy milyen erőszakkal? Lehet fizikai, gazdasági, verbális, és pszichológiai az erőszak: bárhová nézel, ez vesz körül. Ellul szerint Thomas Hobbes világosan látta, hogy az erőszak mennyire természetes része az emberi közösségnek. Az egyén pedig fél – és azt szeretné, ha valaki megvédené őt ettől az erőszaktól. Ki képes erre? Az állam. Hogyan? Erőszakkal, méghozzá még nagyobb erőszakkal. Az erőszak pedig nemcsak az állam megteremtéséhez szükséges. A szabadpiaci gazdasági verseny az erőszak egyik formája (ha az állam ezt korlátozza vagy bátorítja, például versenypiaci szabályozással, azt szintén csak erőszakkal képes megtenni). Hasonlóképpen, az osztályok közötti viszony természeténél fogva erőszakos versengés a nemzeten belüli hatalmi pozíciókért, státuszért és vagyonért. Azt mondja: „Feltételezheti-e bárki, hogy az alsóbb osztályok – a munkások, az alkalmazottak, a parasztok – tiltakozás nélkül elfogadják a felsőbb osztályok életük feletti uralmát a valós vagy hallgatólagos erőszakfenyegetés nélkül? Mi a helyzet a tőkés, a menedzser, a bürokrata, a technokrata vagy bárki más uralmával? Uralmukat éppúgy az erőszak alapozza meg és tartja fenn, még akkor is, ha ez az erőszak álcázott és rejtett.”

Ha ez furcsán hangzik hazai kontextusban, és úgy érzed, ebből keveset tapasztalsz, hadd hozzak erre egy példát. Nemrég jelent meg egy riport az Ózd környéki erdő- és bozóttüzekről. Idézem a 444 cikkét:

„Évtizedes tradíció az Ózdi járásban – Ózd és tizenöt község –, hogy nagyjából januártól áprilisig ismeretlen tettesek a településeket övező területeken több száz hektáron gyújtogatják a füves vegetációt, nádasokat, legelőket, az erdei avart. (...) Ami az erre járók számára bizarr és nyugtalanító, az a helybelieknek triviális látvány. Ebben nőttek fel. A kezdeti pánikrohamok után az újonnan ideköltözők is hamar beletanulnak az apátiába, ami sok egyéb társadalmi problémához hasonlóan a rendszer legfőbb válasza a jelenségre. A létszámhiánnyal küzdő rendőrség nem csinál, illetve nem is tud csinálni semmit, a túlterhelt tűzoltóság munkáját a feudális viszonyokból és központosításból fakadó rendszerszintű problémák nehezítik, az önkormányzat pedig úgy tesz, mintha nem tudna semmiről.”

Egy helyi, álnév alatt nyilatkozó hivatásos tűzoltó szerint „a gyújtogatásokat gyerekek követik el: »egyértelmű időbeliség figyelhető meg az utolsó kicsöngetés és a tüzek keletkezésének ideje között. Ez olyan mint a fogócska: felgyújtja, kimegyünk. Ti voltatok? Nem, bácsi. Ez megy egész nap, oda-vissza, hetekig. (...) [Más] szerint gyakran unalomból gyújtogatnak. »Odamegy két tűzoltóautó, meg két erdészautó, aztán 20-30 gyerek lóg a fecskendőről, mert végre történik valami« – mondja.”

Ózd, az a város, amely a borsodi régióval együtt a „békés, erőszakmentes rendszerváltás” talán legnagyobb vesztese volt itthon. Egy külön elemzést megérne, hogy az „erőszakmentes rendszerváltás” mítosza mennyire téves: ha csak azt nézzük, hogy hány ezer atomfegyver, micsoda fegyverkezési és űrverseny, mennyi gazdasági és technológiai szankció, és mennyi proxyháború – ideértve a szovjetek 1980-as évekbeli afganisztáni megszállását – kellett ahhoz, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomoljon. De még közelebbi élmény az a gazdasági erőszak, amit „privatizáció” és „szabad verseny” rejteke alatt elkövettek a borsodi közösséggel szemben.

Miért hoztam ide ezt a példát? Azért, mert ez ma nem politikai téma. Sem az előző adásban említett abortusz, sem az ózdi tüzek és az ózdi helyzet nem politikai témák, ezek nyugvóponton vannak, és a sejtésem szerint ez nem is fog változni a következő évtizedben. Legutóbb mindkét téma 20 éve volt a politika napirendjén.

Amikor néhányan azt mondják: „Magyarországon kevés az erőszak, mert… béke van, mert… törvények uralkodnak, mert…”, akkor nem látják elég tisztán a helyzetet. Hiányzik a realizmus első összetevője: hogy világosan szembenézzünk azzal, hogy a kollégáink, barátaink, rokonaink, ismerőseink, közösségeink körében évente tízezrek vesznek részt egy-egy ártatlan, védtelen emberi élet elpusztításában. És ezrek-tízezrek élnek fojtogató füstben, mert a reménytelenség, a nihilizmus, az értelmetlenség, és a gazdasági erőszak miatt az egyetlen lehetőségük, hogy füstjeleket eregetnek a világnak. Átérezzük ennek a jelentőségét?

Valószínűleg nem. A keresztények többsége ugyanis követő üzemmódban van: a politika és a média határozza meg, hogy milyen témát lát épp fontosnak. Gondolkodását és cselekvését a politika és a média határozza meg, és észre sem veszi, hogy micsoda látens erőszak fortyog a társadalmunkban. Egészen addig, ameddig az a téma politikaivá nem válik. Amikor pedig azzá válik, akkor mossuk kezeinket, és:

* felszólítjuk a feleket a békére („az ózdi gyerekek ne gyújtogassanak”, vagy „hagyják békén az ózdi gyerekeket, hiszen van elég bajuk”),

* valamint feltartott ujjal szidjuk azt az erőt, amely gyakran erőszakos eszközzel igyekszik helyreállítani az igazságosságot.

Szembe kell néznünk tehát keresztényként a következő valósággal: a bukott világban, abban a világban, amiben élünk, az erőszak a valóság elkerülhetetlen része. Mit jelent ez? Azt, hogy az erőszak a szükségszerűség rendjébe tartozik. Amint belépünk az erőszak által diktált rendszerbe, ott már nem a szabad akarat, nem az erkölcsi döntés vagy az isteni kegyelem uralkodik, hanem determinisztikus erők és kényszerek. Ilyenek:

* az érzelmi trendek (pl. tömeghisztéria, félelem),

* a strukturális kényszerek (pl. egy intézmény belső logikája),

* a szociológiai vagy gazdasági erők (pl. szegénység, piaci verseny).

Mit jelent, amikor valaki aláveti magát ennek a rendnek? Amikor egy ember vagy csoport „a szükségszerűség rendjének van alávetve”, az azt jelenti, hogy beszippantotta ez a rendszer. Ebben az állapotban az ember:

* Elveszíti az önállóságát: Már nem “önálló, kezdeményező cselekvő”.

* Csak reagál: Csupán követi a kényszerítő erőket, sodródik az árral.

* Már nem erkölcsi lény: Ellul szerint, aki ennek a rendnek engedelmeskedik, az nem hoz valódi döntést. Mivel csak kikerülhetetlen kényszereknek engedelmeskedik, a cselekedetei (legyenek azok erőszakosak vagy sem) kívül esnek az erkölcsi mérlegelésen.

Hogy megértsük ezt az állapotot, hadd hozzak egy példát: a Japan Air Lines 123 légiszerencsétlenségét. Ez a történelem legtöbb áldozattal járó, egy repülőt érintő balesete, amelyben 520-an veszítették életüket. A repülőgépet 12 perccel felszállás után robbanás rázta meg, leszakadt a gép függőleges stabilizátora, és mind a négy hidraulikus rendszerből elszállt az olajnyomás. A gép irányíthatatlanná vált. A pilóták hősies küzdelmükkel ezután még 32 percen keresztül a levegőben tartották a repülőgépet. Fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett – a végsőkig küzdöttek, hiába. Utólag néhányan ironikusan megjegyezték, hogy a teendők a vertikális stabilizátor elszállása esetén: „Békülj meg Istennel.” Ez egy lehetetlen helyzet.

Így néz ki egy rendszer, ahol a szükségszerűség rendje uralkodik. Igen, a pilóták (és az utasok) hozhatnak döntéseket – elvileg. De mi a tartalma ezeknek a döntéseknek? Legfeljebb annyi, hogy itt, vagy egy kicsit odébb zuhanjunk le.

Amikor az ember úgy dönt, hogy az erőszak útját választja, akkor egy ilyen rendszerbe lép be. Egy olyan rendszerbe, ahol a szükségszerűség uralkodik. Érdekes módon épp ezt mondják sokan, akik igazolni akarják az erőszakot: „Hát amikor egy szegény embernek semmije nincs, akkor az erőszakmentesség nem megoldás, csak az erőszak segíthet rajta! Hogy elvegye, ami az övé!” Igen, ebben van valami. Amikor egy embert extrém szegénység vagy megaláztatás ér, nem tűnik járhatónak más út, mint a harag és az erőszak. Ellul azonban figyelmeztet: amikor kiéli a haragját, akkor az állatvilág szintjén reagál és a szükségszerűségnek engedelmeskedik, tehát NEM szabad ember.

Jézus is elmondja ugyanezt: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk.” (Máté 20,25) Amikor Jézus vezetőket említ ebben a szakaszban, nemcsak politikai vezetőkről, vagy a gazdagokról beszél, hanem bármilyen vezetői pozícióban lévő emberről. Milyen érdekes, hogy Jézus NEM tiltakozott a helyzettel szemben! Csak tett egy nyers, egyszerű megállapítást: „Ne legyenek illúzióitok! Szükségszerű, hogy erőszakot alkalmazzanak ahhoz, hogy a hatalmukat megtartsák. Ezt a játékot játsszák.”

A valóság, amellyel szembe kell néznünk, különösen keresztényként, az, hogy egy bűnbe esett világban, abban a világban, amelyben ténylegesen élünk, az erőszak elkerülhetetlen valóság. Az erőszak szükségszerűség. Az erőszakot nem lehet erkölcsi vagy vallási eszközökkel igazolni. Az erőszak szükségszerűsége olyan, mint a gravitáció szükségszerűsége. Szükségszerűségként az erőszakot nem lehet erkölcsi ítélet alá vonni. De – érvel Ellul – amikor az ember erőszakos, fel kell ismernie, hogy állati szinten cselekszik, és egy szükségszerűségnek engedelmeskedik. Az erőszakos ember nem szabad. Az erőszakos ember nem lehet szabad.

Az erőszak törvényei

A realizmus második összetevője, hogy amikor a keresztény ember az erőszakot választja, pontosan tudnia kell, mit választ. A szükségszerűség útját, ahol nem a szabadság, hanem az erőszak törvényei érvényesülnek. Nem a jószándék, nem az erkölcs. Ellul bemutatja, melyek ezek a törvények.

Az erőszak első törvénye: folytonosság. Ha elkezdesz erőszakot alkalmazni, nem szabadulsz tőle. Az erőszak végtelenségig egyszerűsít politikai, közösségi, vagy társas helyzeteket. Ez a szokás annyira hatékony, hogy nehezen hagyjuk abba! Képzeld el, hogy egy vita során nevetségessé teszed és megalázod ellenfeledet. Úgy gondolod, hogy a következő alkalommal visszamehetsz, és választhatod az őszinte párbeszédet? Ez egyrészt sokkal lassabb, másrészt sokkal kisebb eredményekkel kecsegtet. A történelem során sorban látjuk, hogy az örök békét, végső megoldást, nagyszerű eredményeket ígérő forradalmak, mozgalmak, újabb és újabb erőszakhullámot hoztak magukkal. Ha elszabadul az erőszak, nem tudsz megszabadulni tőle.

Az erőszak második törvénye: kölcsönösség. Jézus megmondta: „akik kardot fognak, kard által vesznek el”. Pontosabban fordítva: „mindenki, aki kardot fog, kard által veszik el”. MINDENKI – függetlenül attól, hogy jóra vagy rosszra használja a kardot. Amikor a kardot választod, az eredményt is választod. Sokan félreértik ezt a szakaszt: Jézus nem mond erkölcsi ítéletet Péter felett. Nem mondja azt, hogy itt most valamit „helytelenül csinált”. Egyszerűen leírja a helyzet valóságát. Kimondja az erőszak második törvényét: az erőszak erőszakot szül, ami erőszakot szül, ami erőszakot szül… és így tovább. A győzelem sem hozza el a szabadságot: a győztesek pártokra szakadnak és egymással harcolnak. Ellul például nem látott különbséget a náci koncentrációs táborok, és a francia kollaboránsok internálótáborai között 1944 után. Nem mondhatod: „ennyi volt, elértem a célomat, legyen elég”. Az erőszak erőszakot szül, ami idővel téged is elér.

Az erőszak harmadik törvénye: egyformaság. Ellul azt mondja: minden erőszak pontosan megegyezik a többivel. Nincs többféle erőszak. Ez pedig nemcsak a fizikai erőszakra igaz: a gazdasági kizsákmányolásra, a szóbeli erőszakra, és a pszichológiai erőszakra egyaránt. A pszichológiai erőszak enyhébbnek tűnik a többinél, de valójában rosszabb. Ha megütnek, legalább jogosan érezhetem azt, hogy áldozat voltam, velem igazságtalanul bántak. De a propaganda, a pszichológiai erőszak az ember lelkén a legrosszabb, mert anélkül köti gúzsba az embert, hogy az rájönne, hogy mi történt.

Az egyformaság törvénye erős következményekkel jár: ha visszautasítod az erőszakot, akkor vissza kell utasítanod minden formáját. Nem mondhatod azt: „csak eddig, és nem tovább”. Az erőszak nem ismer korlátokat: ha elkezdesz kínozni másokat, mert a náluk lévő információ nagyon fontos, akkor legközelebb kínozni fogsz kevésbé fontos, majd később triviális információkért is. Sőt, még kegyetlenebb kínzási módokat használsz majd.

Az erőszak hübrisz, düh, őrület. Nincs olyan, hogy „kisebb vagy nagyobb erőszak”. Az erőszak egy dolog, és mindig ugyanaz. Jézus is megerősíti:

Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: „Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet.” Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére. (Máté 5,21-22)

Ez a szakasz nem morális jótanács a hívőknek arról, hogy a „kis bűn” is „nagy bűn”. Nem: ez a szakasz az erőszak természetéről ad leírást.

Az egyformaság törvénye azt is jelenti, hogy miután mi magunk erőszakot használunk, hozzájárulunk ahhoz, hogy ellenfelünk is használja ugyanazt. Nem várhatunk más bánásmódot, mint amit mi magunk is alkalmazunk vele szemben. A saját erőszakunk szükségszerűen igazolja az ellenségét is, és nem tiltakozhatunk ez ellen. Amikor tehát az állam a pszichológiai erőszakot gyakorol a lakosság jelentős részére, majd ez frusztrációjában autókat gyújt fel, nem hivatkozhat arra, hogy ő „legitim módon korlátozza a veszélyes elemeket”. Ugyanez igaz azonban fordítva is: amikor a tüntető erőszakot alkalmaz, nem tiltakozhat, amikor az állam is erőszakot alkalmaz vele szemben. Ha visszautasítod az erőszak forradalmi formáját, akkor visszautasítod az állami erőszakot is.

Az erőszak negyedik törvénye: az erőszak erőszakot szül – és semmi mást. Az erőszak a hamisság tökéletes megjelenése. „Milyen dicséretes céljaink vannak! Sajnos ahhoz, hogy elérjük őket, erőszakot kell alkalmaznunk. De mihelyt kormányra kerülünk, látni fogod, hogyan fejlődik a társadalom, emelkedik az életszínvonal, és végre megjelennek majd kulturális értékeink is. Ha mi, forradalmárok csak egy kis erőszakot használunk (hiszen ha rántottát akarsz sütni, néhány tojást fel kell törnöd), akkor látni fogod, hogy eljön az igazság, a szabadság, és egyenlőség uralma.” Jól hangzik, de ez egy hazugság. Ezzel Ellul nem morális ítéletet mond, csak megfigyelést tesz. Amikor egy erőszakos mozgalom hatalomra kerül, ott az erőszak törvénye uralkodik. Igaz volt ez a francia forradalomra, a nagy októberi szocialista forradalomra, Mao, Nasser, Castro forradalmára. Igaz volt ez az arab tavasz minden forradalmára. Igaz volt az ukrán forradalomra, Szíriára, és az amerikai demokráciaexport különböző terepeire: Irakra vagy Afganisztánra.

Az erőszak sohasem éri el nemes célját, nem hoz létre igazságot vagy szabadságot. A gonosz eszközök megrontják a nemes célokat.

Hadd ismételjük el még egyszer: Ellul ezzel nem azt mondja, hogy ne használjunk erőszakot. De az az ember, aki úgy gondolja, hogy nincs más eszköze, nincs más módja, tudja, hogy mibe vág. A keresztény ember csak ennyit kérhet: tudd, hogy erőszakkal sohasem hozhatsz létre igazságos társadalmat. Igen, sikeresen bosszút állhatsz, megkötözheted az ellenséged. De eljön az a pont, amikor az erőszak már nem egy eszköz lesz egy magasabb cél elérése érdekében, hanem maga a cél. A szükségszerűség rendszerében ugyanis a legkegyetlenebb, leghangosabb személyek lesznek sikeresek. Ha nem te, majd valaki más.

„Az erőszak sohasem éri el nemes célját, nem hoz létre igazságot vagy szabadságot. A gonosz eszközök megrontják a nemes célokat.”

Az erőszak ötödik törvénye: az erőszakot alkalmazó ember mindig megpróbálja igazolni azt. Az erőszak gusztustalan, így aki erőszakot használ, magyarázza a bizonyítványát. Sztálin, Hitler, Mao – egytől egyig megpróbálták titokban tartani az erőszakot, vagy részletesen elmagyarázni, miért volt jogos és elkerülhetetlen. Az erőszak a gyűlölet kifejezése – és csak a legszívtelenebb ember képes úgy gyűlölni, hogy közben ne próbálja meg felmenteni önmagát. Az erőszak szükségszerűen képmutató és hazug. Amikor erőszakot követünk el, vágyunk arra, hogy igazoljuk azt. Ideológiára, propagandára van szükségünk – újabb és újabb erőszakra, amely tovább táplálja az erőszak spirálját.

Ellul szerint sokan abban a hitben élnek, hogy ha valamilyen ideált tesznek az erőszak mellé, az majd megtisztítja.

Az első ideál: „Ha az erőszakot a szegények nevében, az emberi jogok nevében, az elnyomottak nevében, a nemzet nevében, a szuverenitás nevében, az antifasizmus nevében, a kereszténység nevében követjük el, az megszenteli azt.” A valóság ezzel szemben az, hogy az erőszak egy végtelenül felszínes dolog: látványos, felszínes változásokat hoz, de az igazságtalanság gyökerét sohasem érinti.

A másik gyakori ideál: „Szeretnénk megbékélni a másik féllel, de ez csak akkor lehetséges, ha az erőszak már elvégezte a dolgát!” Szép példája ennek a Puzsér Róbert által nemrég szervezett Megbékélés Menete, amely érdeklődés hiányában elmaradt. Nem akarok cinikus lenni, de jót mosolyogtam a HVG.hu címén: „Megbékélésmenetet szervez a Puzsér-féle Polgári Ellenállás”. Az ellenállás megbékélésmenetet szervez. Kafkai fordulat. Néhány nappal később jött a hír: „Belátható időn belül nem szervezik meg újra a Megbékélés menetét Puzsérék”. Miért? Mert a magyar társadalom nem akar megbékélni. Mikor jöhet el a megbékélés ideje? Idézem: „Szerinte legközelebb a 2026-os választás után lehet alkalmas a társadalmi közérzet egy ilyen kezdeményezéshez, amennyiben bekövetkezik a »rendszerváltás«, vagyis a Fidesz választási veresége.”

Ez az az ideál, amiről Ellul beszél: „Először erőszak, aztán béke.” Robi, nem akarlak elkeseríteni, de nem fogsz megbékélésmenetet tartani – legfeljebb Békemenetet. Pont olyat, mint amit te is sokat kritizáltál. Ha győzöl, te is vezethetsz majd Békemenetet az ellenségeiddel szemben.

A harmadik gyakori ideál: a pacifizmus. Világbéke. Csak béke legyen. Sok keresztény esik ebbe az idealizmusba. Ha háborúról hall, „csak legyen béke”! Ha konfliktust lát, „csak legyen békesség”! Ha elégedetlenségről hall, „csak legyen megelégedés”! Ha erőszakos tüntetésről hall, azért fohászkodik, hogy „fejezzék be”! Ezt az idealizmust egyetlen módon tudja fenntartani: a realizmus teljes hiányával. Nem néz szembe a társadalmunk valóságával: azzal a mérhetetlen erőszakkal, ami látens módon jelen van, és igazságtalanságok tömegét termeli ki. Elvonul a saját békés közegébe, kivonul a társadalomból, és csak „pozitív gondolkodású” emberekkel veszi körbe magát. Ez persze nemcsak a keresztény ember sajátja: hányszor hallunk erről a gondolatról pszichológusoktól és vállalkozóktól! „Olyan emberekkel vedd körül magad, akik magasabb rezgésszámon pörögnek. Olyan emberekkel legyél, akik jobban érzik magukat nálad!” Tagadj mindent, ami a társadalomban történik, fogd be a szemed és füled, és kérd, sőt, követeld, hogy a társadalom egésze ilyen buborékban éljen.

A negyedik gyakori ideál (különösen keresztények között): „Próbáljunk meg a jóra figyelni!” Ne foglalkozzunk a sok-sok gonoszsággal: nézzük meg, milyen jó irányba halad a világ! Nézzük meg, hogyan teszi a kereszténység és Jézus egyre jobbá és jobbá a világot! Gyakran történelmi alapon próbálják igazolni, hogy a modern tudomány (és annak minden életminőséget javító vívmánya) a kereszténység következménye. Hiszen a modern tudományt keresztények vitték előre, keresztény többségű országokban született, tehát a világ legyen hálás nekünk, keresztényeknek, mert Jézus Krisztus nélkül ma nem lenne Vöröskereszt, kanyaró elleni oltás, vagy elektromosság. A kereszténység nélkül nem győztük volna le Hitlert vagy a Szovjetuniót.

Mi ezzel a baj? Nem az, hogy az érvelés teljes egészében téved – hanem az, hogy a kiindulópontja hamis. Azt a látszatot kelti, mintha Jézus Krisztus azért jött volna el, hogy a világon uralkodjon, és azt megjavítsa. Ez az érvelés az EMBEREK ORSZÁGÁRA és nem ISTEN ORSZÁGÁRA fókuszál, végső soron az embert dicsőíti. „Nézzétek, mire voltunk képesek a kereszténységgel! Ha hinnénk, még többre lennénk képesek!”

Az ilyen keresztény idealisták egyrészt tagadják az erőszak extrém megjelenéseit. Nem tudják hova tenni a háborút, a népirtást, a kínzást, és úgy általában a történelmi események brutalitását. Másrészt, tagadják az erőszak más, rejtettebb formáit. Vagy nem vesznek róla tudomást, vagy erkölcsileg igazolják azt. Emlékszem arra, amikor fiatalon, mindössze 19 évesen rátapadtam a hírekre és követtem az arab tavasz eseményeit. Micsoda öröm volt számomra, amikor Barack Obama bejelentette 2011-ben a Líbia feletti légtérzárat. Hiszen a gonosz, elnyomó Kadhafi hamarosan elbukik! Hullanak a bombák, majd hamarosan megjön a hír, hogy Kadhafit a lázadók elfogták, megkínozták, és megölték. Mérsékelt keresztény vagyok, így a kínzás számomra is túlzás, de örülök, hogy meghalt. Micsoda képmutatás, a realizmus micsoda elvetése.

Képmutatás, mert olyan könnyen elfogadtam és ünnepeltem az erőszakot – de én magam lepődtem volna meg a legjobban, ha valaki kezembe nyom egy pisztolyt, és kéri, hogy húzzam meg a ravaszt. Képtelen lettem volna rá. De olyan könnyen, vakon álltam az egyik oldalra egy olyan konfliktusban, amelynek semmilyen konkrétan keresztény vonatkozása nincs.

A keresztény ember feladata, hogy elvesse az idealizmust. A kereszténység realizmust kíván: szembenézni a helyzettel a maga nyers valóságában, és szembenézni az erőszak következményeivel is. Nincs megoldás, a világnak nincs. Az erőszak természetes és normális, az erőszak szükségszerűség ebben a bukott és bűnös világban a vezetők és vezetettek, gazdagok és szegények között. Ha ez a felismerés megbotránkoztat néhány keresztényt, az Ellul szerint csak azért van, mert hibásan azt gondoljuk, hogy ami természetes az jó, és ami szükségszerű az egyben legitim is. „Ó, szóval Ellul bemutatta, hogy az erőszak elkerülhetetlen és szükségszerű, tehát az erőszak legitim és muszáj használnunk!” Ellul szerint a tökéletes antikrisztusi érvelés.

Ellul pedig itt húz éles, átugorhatatlan határt a szükségszerűség világa és Krisztus szabadsága között. Mit tett ugyanis Krisztus? Szabaddá tett bennünket. Isten Lelke szabaddá tesz bennünket arra, hogy közösségünk legyen az Úrral. Ez a valódi szabadság útja. A szabadság pedig azt jelenti, hogy kiszabadulunk a szükségszerűség logikája alól. Kiemel bennünket a Japan Air 123 tehetetlenül sodródó járatáról, és olyan helyre kerülünk, ahol szabadon mozoghatunk, ahol nem vagyunk a szükségszerűségek foglyai.

Jézus mondatának ugyanis van folytatása: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.” (Máté 20,25-27) Jézus eljött és megalapította azt a királyságot, amely itt van a világban, de nem evilágból való. Ahol nem a szükségszerűségek uralkodnak. Van egy hely, ahol már nem ez uralkodik – de ez ebben a világban van. És a két világ között nincs átjárás, mert más szabályszerűségek alapján működnek.

Ahogyan írtam ezt a jegyzetet, eszembe jutott egy 20 évvel ezelőtti olvasásélményem. A könyv címe sokatok számára lehet ismerős: Bruchko. Bruce Olson amerikai misszionárius életéről és szolgálatáról szól egy dél-amerikai indián törzsben. Korábban több misszionáriust megöltek, de neki sikerült beilleszkednie a közösségbe, sikerült átadnia az evangéliumot. Ezek a törzsek időtlen idők óta ölték egymást. A könyv végén egy indián arról mesél Bruchkónak (ahogyan Bruce-t nevezték), hogy mit jelent számára a megtérés. Azt, hogy az erőszak spiráljából van kiút. Eddig csak ezt a módot ismertük: átjön valaki a másik törzsből, megöli egy szerettünket, és nekünk kötelességünk átmenni, és megölni valakit tőlük. Egyrészt azért, mert csak így nyugszik meg a lelkünk, másrészt azért, mert különben elveszítjük a becsületünket. Aki ezen logika alapján működik, nem szabad.

Ha azt gondoljuk, hogy nálunk, a civilizált nyugaton a politika „jobb”, „békésebb”, „megszenteltebb”, nálunk Jézus már „megjavította a világot”, akkor illúziókban élünk. Nem vagyunk jobbak, még ha rejtettebbek és absztraktabbak is az erőszak formái.

A szükségszerűség a bűnbeeséssel jött el a világba. A szükségszerűségből való szabadság, az erőszak törvényeiből való menekvés pedig Krisztussal. De ez a két világ között nincs átjárás. Teljesen és végérvényesen el vannak szakítva egymástól. Aki a szükségszerűség világában él, nem lehet szabad. Aki pedig szabad, Krisztusban, az nem használ erőszakot, mert az a szükségszerűség rendjéhez tartozik. Tehát a jó hír: van menekvés. Sőt, ha hiszel, már megmenekültél a szükségszerűség alól. A rossz hír: még Omelaszban vagyunk.

Akik elhagyják Omelaszt

Emlékeztek még a történetre az epizód elejéről? A gyermekről, aki ott van a sötét pincében, és arról, hogy a társadalom belenyugszik a szükségszerű kegyetlenségbe. Ígértem, hogy van még egy bekezdés ebből a novellából. A novella címe: „Akik elhagyják Omelaszt”. Talán sejted már, miről szól az utolsó bekezdés. Le Guin így folytatja az elbeszélést:

„De még valamiről szót kell ejtenünk, valamiről, ami elég hihetetlen.

Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sőt egyáltalán nem megy haza. Időnként megesik, hogy öregebb férfiak és nők is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörű kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nő. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tűnik, ők tudják hová mennek, ők, akik otthagyták Omelaszt.”

Nincs jó megoldás. Omelasz városa az erőszak szükségszerűsége alatt él. Vannak azonban, akik tudnak egy másik helyről. Úgy tűnik, hogy számukra az a hely még ennél az idilli, paradicsomszerű városnál is elképzelhetetlenebb. Úgy tűnik, hogy ők tudják, hová mennek. És már most úgy élnek, mint akik oda tartanak. Ez a keresztény feladata is Omelaszban.

A következő adásban megnézzük, hogyan néz ki a keresztény cselekvés ebben a feszültségben, a világ szükségszerűsége és Krisztus szabadsága között:

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!

Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat első epizódja: a következő részeket itt találod:

Kérj e-mailt az új tartalmakról ingyenesen itt!

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

Gyermekkoromban odáig voltam a Bud Spencer és Terence Hill filmekért. Szerettem bennük a poénokat, a könnyed westernhangulatot, és persze a bunyókat. Ahogyan a rosszfiúk átrepülnek az asztal felett, a sokszoros túlerőben lévő ellenfeleket sorban dobálják ki az ablakon, vagy ahogyan az ájultan fekvő figurák mellett Bud Spencer és Terence Hill leül még egy hagymás babra. A mai napig él bennem, ahogyan idős nagymamám, aki ekkor már nálunk élt, szörnyülködve nézi a bunyót. Roppant szórakoztató volt számomra, hogy miközben én élvezem a verekedést, közben ő hívő asszonyként azon gondolkodik, miért bántják egymást ezek a figurák a képernyőn. Azóta persze sokat változott a világ. Egyrészt, ma már senki, talán a legidősebbek sem kapják fel a fejüket egy Bud Spencer jelenetre. Imádjuk az erőszakot: a tévétől a mozikon át a számítógépes játékokig az erőszak ezernyi, szimulált formája ömlik ránk. De 4K felbontásban nézhetjük végig azt is, hogy pár órával korábban hogyan dobtak bombát Gázára, vagy hogyan könyörgött életéért utolsó pillanataiban az orosz katona a robbanófejjel felszerelt drónnak. A valóságban azonban egyre ritkábban találkozunk fizikai erőszakkal. Míg régen a nyilvános kivégzések is tömeglátványosságok voltak – ma még a legtöbb katona sem látott másokat meghalni, vagy súlyosan megsebesülni.

Ebben a kettősségben éltünk, amikor 2022 februárjában kitört az orosz-ukrán háború. A sokk talán enyhe kifejezés, hogy leírjuk, hogyan fogadta a hírt ismerőseim (és a magyar közvélemény) többsége. „Még mindig felfoghatatlan, hogy nem is olyan távol, itt a szomszédunkban, ilyen barbárság megtörténhet” – írta Karácsony Gergely, és jól foglalta össze a legtöbb magyar érzéseit. „2022-ben ilyen megtörténhet, a civilizált világban?” vagy „Dehát a 21. században vagyunk! Egy ország megtámad egy másikat?” vagy „Azt hittem, hogy ezt már meghaladtuk.”

Sok keresztény ismerősöm is osztozott ezen az érzésen. Ők is meglepődtek, nem azon, hogy Oroszország és Ukrajna háborúzik – hanem azon, hogy háborúk még történnek. Meglepett a keresztények meglepettsége. Pontosan mi történt néhány évvel ezelőtt az emberiséggel, ami miatt ma a háború annyira elképzelhetetlen? Megjavultunk? Felnőttünk? Hogyan állunk mi az erőszakkal? Létezik-e egyáltalán jogos keresztény erőszak? Használhatnak-e keresztények erőszakos eszközöket szent célok elérése érdekében? Létezik legitim erőszak – és ha igen, milyen feltételek mellett? És mit tegyünk, ha ellenfeleink, ellenségeink nem rémülnek vissza az erőszak alkalmazásától?

Ezekre a kérdésekre persze a legtöbb keresztényben vannak válaszok – bennem is voltak, egészen addig, míg nem találkoztam Jacques Ellul: Violence című művével. Ellul a 20. század egyik nagy hatású francia szociológusa, aki emellett filozófus, laikus teológus, a nácik elleni ellenállás egyik harcosa, és több mint 60 könyv, valamint 600 cikk szerzője volt. Itthon szinte teljesen ismeretlen – bízom benne, hogy ez hamarosan megváltozik. Ellul számos könyvet írt a technológia és ember kapcsolatáról, a politikáról, a politika és kereszténység kapcsolatáról, és az erőszakról – keresztény szemmel.

Egy dolog biztos: Ellul nem hagy bennünket megnyugodni a leegyszerűsítő, de hamis válaszokban. Ezeket a kényelmes, idealista nézeteket kíméletlenül veri szét. Hogy teljesen őszinte legyek, és ez a sorozat végére látszani is fog, Ellul sokkal jobb a szétverésben, mint az összerakásban. De ez nem feltétlenül baj: annyi tévhit, félreértés, és egyáltalán nem keresztényi nézet terjeng ezzel kapcsolatban, hogy Ellul prófétai hangja akkor is hasznunkra válik, ha a végén a „Na, akkor most mit csináljunk?” kérdésre nem ad tökéletes választ. (Sőt, mint látni fogjuk, egyáltalán nem rajong a receptekért, módszerekért.) A sorozatban 4 nagy egységen haladunk végig:

1. 3 történelmi keresztény válasz az erőszakra (és kritikáik). Megnézzük, hagyományosan milyen válaszokat adott az erőszak kérdésére a kereszténység, és hogy miért problémás mindhárom válasz az erőszak kérdésére (különösen modern kontextusban).

2. A negyedik út: Keresztény realizmus. Ellul felvázol egy negyedik lehetséges megközelítést a keresztények és az erőszak kapcsolatára.

3. Az erőszak törvényei. Ellul bemutatja az erőszak 5 törvényét, és elmondja, mivel kell számolnia a keresztény embernek, ha erőszakhoz nyúl. Ez nem morális ítélet: egyszerűen bemutatja, az erőszaknak milyen elkerülhetetlen következményei lesznek.

4. A keresztény ember lehetőségei egy erőszakos világban. A negyedik, záró epizódban megnézzük, mikor és hogyan harcol egy keresztény, és itt fogalmazok meg némi kritikát is Ellul Keresztény realizmusával és annak megvalósíthatóságával kapcsolatban.

Vágjunk bele!

3 történelmi keresztény válasz az erőszakra (és kritikáik)

Ellul azzal indít, hogy a probléma nem új: rögtön az első keresztények is feltették ezeket a kérdéseket: Elfogadható az erőszak? Az állam alkalmazhat erőszakot? Mi megdönthetjük az államot, kikényszeríthetjük az akaratunkat erőszak segítségével? Háborúzhatunk? A keresztények alapvetően háromféle választ adtak ezekre a kérdésekre. Mindhárom válasz már a kezdetektől jelen van, egyszer az egyik kerül előtérbe, másszor a másik.

I. Kompromisszum

A keresztények az első perctől látták, hogy az állam (esetükben a Római Birodalom) egyszerre ad (1) védelmet és biztonságot, ám ugyanúgy tőle várhatják az (2) üldözést és az elnyomást is. Megbünteti a gonoszt (lásd: Róma 13), de ő az, aki keresztre is feszít és üldöz a hitedért. Az állam egyszerre „Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi”, és egyszerre a „mélységből jövő fenevad”, a „nagy Babilon”, aki üldöz és ő maga válik az igazságtalanság forrásává. Akárhogy is van, az állam erőszakot alkalmaz belső és külső ellenségeivel szemben – ez az erőszak pedig időnként igazságos, máskor igazságtalan. Az egyház feladata, hogy igazságos keretek közé szorítsa az állami erőszakot. Hogyan?

* Biztosítsa, hogy az állam legitim (azaz nem egy, a korábbi uralkodót eltávolító zsarnok ül a trónon)

* Dolgozzon azon, hogy a törvények igazságosak legyenek

Hiszen ha egy legitim állam korábban meghozott, igazságos törvények alapján hoz ítéletet, akkor jogosan ítéli el a gonosztevőt. Ha nem, akkor nem jogos. Az egyetlen kérdés, hogy az egyház elég jól végzi-e ezt a feladatát. Ha igen, akkor képes megszentelni az államot, sőt, akár még az ágostoni „Isten városát” is megvalósíthatjuk a földön.

Mi a helyzet a külső ellenséggel? Ha egy államtól megtagadjuk a háborúzás jogát, azzal azonnal halálra is ítéljük. A kompromisszumos nézet képviselői szerint ahogyan az egyház igazságos keretek közé tudja szorítani a belső erőszakot (törvényalkotással, a törvények kritikájával), úgy tudja igazságos feltételek közé szorítani a háborúskodást is. De melyek ezek a feltételek? Mikor nem követ el bűnt az uralkodó a hadjárattal? Meg is kezdődött az okfejtés az „igazságos háborúról” és annak határairól. A vita a csúcspontját Aquinói Tamásnál érte el, aki meg volt győződve arról, hogy az ember képes kontroll alatt tartani az erőszakot, hogy a háború az igazságot és rendet szolgálja. Sőt: háborúzni lehet a béke vagy a nagyobb jó elérése érdekében – de pontosan addig, ameddig arra szükség van, és egy perccel sem tovább.

Az igazságos háború hét feltétele:

* A háború célja igazságos

* A hadviselő fél céljai a harcok során is igazságosak, a háború nem változik bosszúhadjárattá vagy öncélú kegyetlenkedéssé

* A háború valóban az utolsó lehetséges megoldás, miután minden más lehetőséget kimerítettek

* Az ellenség elpusztítására használt módszerek igazságosak

* A háború által várt erkölcsi haszon nagyobb, mint a gonoszság, amit maga a háború okoz

* A győzelemben biztosak vagyunk

* A háború után kötött béke legyen igazságos, és olyan, ami megakadályozza a következő háborút

Barth a 20. században ezt némileg továbbfejlesztette, és azt mondta, hogy az előzőek közül a harmadik szempont a legfontosabb: csak akkor van jogod háborúzni, ha minden más lehetőséget a legvégsőkig kimerítettél. Egy másik nézet szerint csak önvédelmi háború lehet igazságos; a területszerző, hatalmat növelő, vagy megelőző háború nem. Megint mások szerint a keresztény ember harcol, talán öl is, de nem gyűlöli, hanem szereti ellenségét, így eleget tesz a krisztusi parancsnak.

Kritika

Nézzük röviden, mi a probléma a kompromisszumos nézettel. Kezdjük először a külső ellenségekkel és „az igazságos háborúval”. Nem tudom, hogy volt-e olyan korszak, ahol az igazságos háború hét feltétele legalább elméletben teljesülhetett (gyanítom, hogy kevés), de az előző 100 évben szinte egyik sem. Nézzük először a legfontosabb feltételt:

„A háború valóban az utolsó lehetséges megoldás, miután minden más lehetőséget kimerítettek.” Ennek erősebb megfogalmazása a II. Vatikáni Zsinaton hangzott el, amelyet dr. Gájer László így foglalt össze: „Az igazságos háború egyetlen formája a védekező háború lehet, amely kizárólag jogtalan aggresszió esetén lehetséges, és az is csak akkor, ha nincs olyan kompetens és hatékony nemzetközi tekintély, amely képes lenne megakadályozni a fegyveres konfliktust. Mert ez utóbbi esetben sem lehet jogos az egyes államok háborús önvédelme.”

Mit jelent a „védekező háború” kifejezés? Már az I. világháborúban láthattuk, hogy a háborús mozgósítás önmagában válhat hadüzenetté. Tehát ha egy állam mozgósítást rendel el egy védekező háborúhoz, tudnia kell, hogy a határ túloldalán ezeket a lépéseket közelgő támadásként fogják értelmezni, és ennek megfelelően támadnak majd. A kérdés felmerül: ki volt a támadó, és ki volt a védekező fél?

Ugyanez a helyzet a modern világ problémáival: egy proxyháború esetén támadó félnek számít-e az, aki hadi eszközökkel, információkkal, kiképzéssel segíti a „védekező” egységeket? Mi a helyzet a kibertérrel? Mit kezdjünk a zsoldosokkal? Támadásnak számítanak-e a gazdasági szankciók, amely egy másik állam politikai berendezkedését szeretnék megváltoztatni, az államot destabilizálni és meggyengíteni? Ha ezt a feltételt komolyan vesszük, azzal lényegében halálra ítéljük a védekező államot, hiszen csak az ellenség által megszabott időben, helyen, és módon védekezhet. Ha azonban kiterjesztjük a „védekező háború” fogalmát, akkor bármi beleférhet: még a megelőző nukleáris csapás is lehet „igazságos” egy olyan állammal szemben, amely az agresszió enyhe jeleit mutatta ellenségei felé.

Nézzünk végig néhány másik, gyakran hangoztatott kritériumot is:

„A keresztény ember harcol, talán öl is, de nem gyűlöli, hanem szereti ellenségét.”

A gyűlölet nem választható, hanem kötelező eleme a háborúskodásnak. A gyűlöletnek nagy és konkrét haszna van, amelyről Clausewitz így ír: „A gyűlölet a háborúban túlságosan is sokat ér, semhogy könnyen lemondhatnánk róla. Gyakran a gyűlölet a gyávaság és a humanitárius érzelgősség egyetlen igazi ellenszere.” Ez nem modern fejlemény, az ókori görög történetíró, Thuküdidész így beszél erről: „A háború, mely megfosztja az embereket javaiktól, az erőszak tanítómestere, és rákényszeríti az embereket, hogy a háború feltételeihez igazodjanak… A már korábban megtapasztalt kegyetlenkedések arra indítják őket, hogy maguk se szabjanak gátat kegyetlen ösztöneiknek a ravasz támadások kidolgozásában és a megtorlás kíméletlenségében.” Látva a modern harctér újításait, feltehetjük a kérdést: hogyan „szeretheti” a drónpilóta az irányítóteremből az ellenséges katonát 100 kilométerrel odébb, akit épp most tervez felrobbantani? Értelmezhetetlen a szeretet, amikor a modern háborúskodás során nincs személyes kontaktus az ellenséggel.

„A háború célja igazságos.”

Az előzőekből következik, hogy aligha találkozunk olyan hadvezérrel, aki általa is igazságtalannak tartott háborúba viszi embereit. Mindig van valamilyen igazolás arra, hogy miért igazságos a háború célja. Emlékezzünk csak a honfoglalásunk egyik híres mondájára, ahol Árpád követet küld Szvatopluk szláv fejedelemhez, és egy lóért és felszereléseiért cserébe „mindössze” földet, füvet és vizet kér. „Vigyenek, amennyit csak akarnak!” A trükkös Árpád ezután „kilakoltatta” Szvatopluk fejedelmet. Igazságos volt? Persze, hiszen egy szerződést jött végrehajtani. Mosolygunk ezen a történeten, egészen addig, ameddig rá nem jövünk, hogy a modern Izrael állam megalapításához hasonló nyilatkozatok rugalmas értelmezése – és persze egy csomó vér – kellett. Tehát, mi igazságos? Ki mondja meg?

„Az ellenség elpusztítására használt módszerek igazságosak.”

Ez az elv ismét morális elemet próbál bevinni a háborúba: létezik igazságos és morálisan elítélendő hadviselés. Előbbit az egyház megszenteli és támogatja (de legalábbis elnézi), utóbbit pedig elítéli, még akkor is, ha igazságos célok mentén történik. Ennek szekuláris formája a „háborús bűncselekmény”: a háború szabályait és szokásait megsértő, megszegő cselekmény. Ha ezzel szeretnénk megkülönböztetni az igazságos és igazságtalan háborút, két nagy problémába ütközünk.

* Egyrészt, úgy tűnik, hogy a háborús bűnösök elsöprő többsége a vesztes oldalról kerül ki. A második világháború után a nürnbergi per elégtételt jelentett a győztes hatalmaknak, de egyetlen szovjet katona, vezető, vagy politikus sem került a vádlottak padjára. (Emlékezzünk rá: Lengyelországgal és Finnországgal szemben ők is agresszorként léptek fel. A katyńi vérengzés – hogy csak egyet említsünk a sok közül – még jóval azelőtt történt, hogy a németek megtámadták volna őket.) Ha egy szabályt, elvet, szokást kizárólag a vesztesekkel szemben használunk, beszélhetünk-e igazságról – vagy csak a győztesek erőszakját legitimizálja?

* Másrészt, és ez a nagyobb probléma, a háborúnak egyetlen szabálya van: a győzelem. Békeidőben ugyanis nagyon könnyű ilyen megállapodásokat kötni és szabályokat hozni, háború idején azonban egyetlen szabály van: a győzelem. Ez pedig felülír minden más szabályt. Ha morális elvekkel mész a harcba, számolj azzal, hogy az ellenség mindet ki fogja használni, hogy legyőzzön téged. Van néhány szabály, ami működik, mert egyik fél számára sem jelent stratégiai előnyt, de indokolatlanul növeli a szenvedést. Ilyen például a hadifoglyok kivégzésének tilalma: ha az egyik fél sorozatosan megszegi ezt a szokást, akkor számíthat rá, hogy vele sem lesznek könyörületesek, ha fogságba esik. A különböző fegyveregyezmények (például a vegyi és biológiai fegyverek, valamint közepes hatótávolságú rakéták korlátozása) is ide tartoznak: többnyire azokról a fegyverekről állapodnak meg, amelyek elavulttá váltak, és használatuk nem jelent stratégiai előnyt. Amint változik a harctér, úgy vezeti vissza mindkét fél ezeket a fegyvereket.

Az állam tehát háborúra készül, mert a túlélés ezt diktálja – az „igazságos háború” pedig illúzió. Nincs olyan körülmény, amely között erkölcsi elvekkel igazságos keretek közé tudnánk szorítani a háború menetét.

De mi a helyzet a belső erőszakkal? Lehet-e az állam igazságos, amikor erőszakot alkalmaz saját polgáraival szemben? A legtöbbek fejében az „erőszak” fizikai erőszakot jelent – ezt a hamis képet a sorozat egy későbbi részében fogjuk összetörni. Az egyszerűség kedvéért foglalkozzunk most csak a fizikai erőszakkal. Szoríthatjuk-e igazságos keretek közé az erőszakot?

A válasz egyszerűnek tűnik: „Hát persze! Törvényekkel!” Rendben, de mi van akkor, ha a törvény arról rendelkezik, hogy a zsidók nem indíthatnak vállalkozást? Vagy a magyarok bizonyos jogokkal nem rendelkeznek Erdélyben? „Őő, oké, ezek nem igazságos törvények. A törvényeknek igazságosnak kell lenniük.” Tegyük most félre azt a kérdést, hogy mire jók a törvények, mitől lesznek igazságosak, és hogyan tudjuk „bizonyítani”, hogy egy törvény igazságtalan. Tegyük fel, hogy sikerül csupa igazságos törvényt megalkotnunk, amelyek kijelölik az állam által járható igazságos utat.

A történelmi tapasztalat ezzel szemben a következőt mutatja: Amikor az állam meg akar tenni valamit, ÉS nem számíthat komoly ellenállásra az elit (vagy ritkábban: a lakosság) részéről, akkor talál rá törvényi vagy erkölcsi legitimizációt, és szinte soha nem kell megtorlással számolnia. A törvények nem korlátozzák érdemben az állam cselekvését. Ez egy külön sorozat témája lesz a későbbiekben, most csak röviden nézzük meg, hogyan teszi meg ezt az állam.

* A törvények értelmezésével. Nincs törvény értelmezés nélkül. Az Egyesült Államokban a 200 éves alkotmány vizsgálata során a Legfelsőbb Bíróság „felfedezte”, hogy az valójában tartalmazza az abortuszhoz és a pornográfiához való jogot. Néhány évtizeddel később „felfedezték”, hogy a melegházasság joga is el van rejtve a szövegben. 2022-ben az aktuális Legfelsőbb Bíróság „felfedezte”, hogy az abortuszhoz való jog mégsincs az alkotmányban, arról a tagállamok saját hatáskörben rendelkezhetnek. Jó példa még erre a Szovjetunió, ahol minden ítélet a törvények szerint, a bírósági eljárást figyelembe véve, legitim módon született. A szovjet alkotmány amerikai jogászok szerint is a világ egyik legjobbja volt. Ha „voltak is túlkapások”, jogi szempontból utólag azok is igazolhatóak.

* Rendkívüli jogrend kihirdetésével. Ha úgy gondoljuk, hogy az államot korlátozzák saját törvényei, emlékezzünk vissza a koronavírus-járványra adott kormányzati válaszra, szerte a „nyugati jogállamokban”. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, az állam mozgástere szinte bármeddig kiszélesedhet. Emlékeztetőül: Magyarországon 2020 óta rendkívüli jogrend van érvényben, és nem várható, hogy ez a közeljövőben változni fog, kormányváltás ide vagy oda.

* A törvények megkerülésével. Az állam megteheti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a törvényeket, és saját belátása szerint cselekszik – a legtöbb esetben következmények nélkül.

* Ha a belső ellenség valójában külső ellenség, a háború szabályai érvényesek. És itt a legnagyobb buktató: ki különbözteti meg az állam külső vagy belső ellenségeit? Szinte bármilyen cselekvés átvihető, ha a kormányzat „nemzetbiztonsági indokokra” hivatkozik. Ha egy belső kritika „brüsszeli / orosz” (helyettesítsd be szabadon, ízlés szerint) érdekeket szolgál, abban az esetben a háború szabályai érvényesek, és szinte minden szabad. „Aki megmenti a hazáját, az nem sért törvényt” – szól a Napóleonnak tulajdonított mondás.

A kompromisszumos nézet tehát több problémával is küzd. Még elméleti esélyt sem igazán látunk arra, hogy az állam cselekvését „igazságos keretek” közé tudjuk szorítani. Az „igazságos háború” fikció, és a törvények vagy más szabályok nem garantálják azt, hogy az állam igazságos lesz – sőt, időnként a törvényekre való hivatkozás nyit utat a legnagyobb igazságtalanságoknak.

Mára ez a nézet a keresztények körében igencsak visszaszorult. Időnként egy-egy eleme felbukkan, de a keresztények között talán ott van a felismerés: ebben a „kompromisszumban” nem az egyház diktál. (Valószínűleg soha nem is diktált.)

II. Erőszakmentesség

Ellul szerint a másik népszerű nézet a kereszténység és az erőszak témájára az erőszakmentesség. Nem nehéz rájönnünk, miért van jelen ez a nézet a kezdetektől az Egyházban. Ezen nézet szerint amit Jézus nekünk tanított az egymással való kapcsolatokról, azt kell képviselnünk a világ felé. „Szeresd az ellenségedet!” vagy „Ha megütnek, fordítsd oda a másik arcodat is!” Amikor Jézus megvédhette volna magát erővel és hatalommal, és odahívhatta volna magához a 12 angyalsereget, akkor sem tette. Nem engedte Péternek, hogy megvédje őt, amikor letartóztatták. A keresztények többsége ezt képviselte egészen a 4. századig: nem vállaltak hivatalt, és nem léptek be a hadseregbe sem – időnként egyenesen visszautasították azt. (Ez visszatérő vád volt a keresztényekkel szemben: államellenes viselkedésnek minősítették, többek között Kelszosz is. Hogy őszinte legyek: érthető, hogy miért.) Tertullianus volt az első történetíró, aki a keresztényekről ír a seregben, és elítéli ezt. Úgy tűnik, hogy a 2-3. században csak nyomás alatt léptek be a seregbe, és az egyház nem nézte jó szemmel. Idővel ez a nézet fellazult: már beléptek a seregbe, csak más keresztényekkel szemben nem voltak hajlandóak harcolni. Az egyház történetében végig ott volt ez a szál (emlékezzünk Assisi Szent Ferencre, aki az állatokra is kiterjesztette ezt), és számos eretnek mozgalom is magáénak vallotta a radikális erőszakmentességet. (Időnként ezek a mozgalmak radikálisan csaptak át erőszakosságba, ami jól mutatja, hogy az erőszakmentesség inkább kényszer volt, mintsem őszinte és tiszta stratégia.)

Az első világháború után vált igazán erőssé ez a nézet ismét, többek között a pünkösdi és baptista közösségekben, és a hetednapi adventistáknál. A legismertebb filmes megjelenítése ennek a nézetnek A fegyvertelen katona c. film, amelyben Desmond Doss, a hívő adventista katona nem hajlandó fegyvert ragadni. Az igaz történeten alapuló film végére kitüntetik, mert sebesült bajtársait hősiesen mentette ki a Hacksaw-gerincről. Akik ezen nézetet vallják, azt mondják: „A szeretet legyőzi a gyűlöletet. Ha mindannyian úgy döntenénk, hogy lemondunk az erőszakról, egy igazságosabb világban élhetnénk.” Amikor ezt a nézetet nemcsak a keresztényekre, hanem az egész emberiségre kiterjesztené valaki, pacifistává válik, és a békére és erőszakmentességre szólítja fel az embereket.

Mostanra kialakult egy olyan nézet, hogy az erőszakmentesség hatásos politikai eszköz is lehet: legtöbbször Gandhit, ifj. Martin Luther Kinget, Nelson Mandelát, vagy a hippimozgalmat emlegetik példaként. „Erőszakmentes ellenállással érték el politikai céljaikat – tehát ez nemcsak visszavonulás, hanem egyfajta békés erődemonstráció is, amivel célt érhetünk!”

Kritika

Kezdjük először a legszélsőségesebb, pacifista állásponttal. Ellul szerint mégha időnként működhet is politikai eszközként az erőszakmentesség, ez igencsak korlátozott, és ha valaki azt gondolja, hogy ez általánosan kiterjeszthető, álomvilágban él. Amiről Ellul sem tudott, hogy ezen „erőszakmentes” politikai sikerek nagyrészt a propaganda termékei: Gandhi, Mandela, King, és a háborúellenes hippimozgalom is szisztematikusan használt brutális erőszakot céljai elérése érdekében. Tehát még az a néhány eset sem volt „erőszakmentes”, amelyet Ellul a kivételek közé sorol.

De lépjünk vissza a pacifista álláspontból az erőszakmentes keresztény állásponthoz, amely nem szeretné ezt kiterjeszteni, mindössze annyit mond: „Keresztényként visszautasítom az erőszakot.” Ellul szerint ez az álláspont szelektívvé, képmutatóvá, és politikai kérdéssé vált. Ezek a keresztények többnyire hangosan visszautasítják az erőszak egyik formáját (például a vietnámi háború idején az amerikai agressziót), és néma csendben maradnak akkor, amikor a másik oldal alkalmaz erőszakot. (A vietnámi háború után a kommunista megtorlásban többen haltak meg, mint a háborúban összesen.)

Az erőszakmentes közösségek ráadásul csak olyan társadalomban létezhetnek, ahol mások piszkolják be a kezüket helyettük. A mennoniták, amishok, és a különböző kisebb baptista és pünkösdi közösségek mindegyike olyan, keresztény gyökerű államokban létezik, ahol a körülöttük lévő állam brutális eszközökkel teremtette meg, és tartja fenn azt a rendet, amelyben ők ma erőszakmentesen élhetnek.

Ellul azonban a legerősebb ütést csak ezután viszi be: amikor erőszakot látunk, de visszautasítjuk az erőszak alkalmazását, amivel megvédhetnénk az elnyomottat, a megsebzettet, akkor magunk is passzív erőszakot alkalmazunk. Nem elég ugyanis, hogy elnéztük és semmit nem tettünk az erőszakkal kapcsolatban, de még magasabb polcra is tesszük magunkat, mert „nem alacsonyodtunk le az erőszak szintjére”. Ellul amellett érvel, hogy az erőszakmentesség mai formái nem hitelesek, szinte csak a propaganda eszközeivé váltak. A keresztények mai erőszakmentessége csak arra jó, hogy ellenfelei továbbra is használják az erőszakot, de a keresztények közben azt üzenhessék a világnak: „Mi vagyunk a jó fiúk! Erkölcsileg magasabb szinten állunk!”

Hadd hozzak ide egy egyszerű példát. Magyarországon 2024-ben kicsivel több mint 20 ezer abortuszt végeztek: a nők egyharmada házas, kétharmada hajadon volt (ami nem jelenti, hogy nem párkapcsolatban élnek). 10-ből 7 esetben a terhességmegszakítás úgy történt, hogy már legalább egy gyermekük volt. Tudom, hogy a gyermekvédelem forró politikai téma manapság. Mit kezdünk ezzel a ténnyel? Komolyan vesszük azt, hogy milyen iszonyatos mértékű erőszak vesz minket körül, amikor kialakítjuk az „erőszakmentes” álláspontunkat? Vagy hátradőlünk és azt mondjuk: „Én jó ember vagyok, nem használok erőszakot.”

Jézus következő története jut erről eszembe: „Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? Nem tudtak erre mit felelni.” (Lukács 14, 2-6)

Ragaszkodunk az erőszakmentesség elvéhez, mert nem a mi gyermekünkről van szó. De ha a kutyánkat támadná meg valaki az utcán, és kezdené ütni egy bottal, milyen erőszakot alkalmaznánk? Az jogos védelem lenne, igaz? Odaállnánk, és feladnánk az erőszakmentesség elvét, hiszen a szemünk előtt történik valakivel, akit szeretünk. De ha ez az erőszak rejtetten, különböző politikai szlogenek és „nemes célok” mentén történik, akkor felülhetünk a magas lóra.

Ellul pontosan ezt állítja: a kereszténység „erőszakmentessége” jobb esetben naivitás, rosszabb esetben gyávaság. Gyávaság, mert nem hajlandó szembenézni a keresztény ember az őt körülvevő iszonyatos mennyiségű erőszakkal. Sőt, ő maga állítja meg az öklöt, amely ütésre lendül, hogy megvédje a gyengét, az ártatlant, mert „mi oda nem süllyedünk le”. És mindezt szelektíven teszi: ha a nekem tetsző politikai szlogen képviselője használ erőszakot, az nem erőszak, azt elnézem. Ha az ellenfelem, akkor elítélem.

Ez volt tehát a második nézet: az erőszakmentesség. Nézzük a harmadik utat.

III. Forradalmi erőszak

A harmadik nézet szerint az egyénnek lehet legitim oka arra, hogy erőszakot gyakoroljon. Ez sem modern felfedezés: a 3. és 4. században a Nílus völgyében élő sivatagi atyák egy része időnként leereszkedett a sivatagból a környék városaiba, és botokkal ütötték az embereket, tárgyakat. Egyfajta megtisztító erőt tulajdonítottak ennek: prófétai cselekedetnek tartották. És valóban: Jézusnál is látunk erre példát. Ő is ugyanezt tette, amikor kiűzte az árusokat, szétverte a portékáikat, elzavarta az állatokat a jeruzsálemi templom előteréből.

Mára az erőszakpártiak egészen másról beszélnek. Nem prófétai, hanem politikai szerepvállalásról. Akik ma az erőszakpártiság elvét vallják, azt mondják, hogy az elnyomott JOGOSAN lép fel erőszakkal az elnyomóval szemben. Az Ószövetségből idéznek: hiszen Isten maga áll bosszút az áldozaton, és az elnyomott szenvedésén! (Átugorják azokat az újszövetségi szakaszokat, amelyek türelemre, és az urak iránti engedelmességre szólítanak fel.)

Ez az elv sem új. Megjelent a középkor sok parasztlázadása mögött, amelyek aztán gyorsan fordultak át az igazságtalanság elleni küzdelemből a gazdagok elleni bosszúhadjárattá. Münzer Tamás a 16. században például egyfajta protokommunista kiáltványt adott közzé, és összekapcsolta a reformáció gondolatait a német parasztság lázadó szellemével. Idővel persze az írásaiból (és magából a mozgalomból is) folyamatosan tűnt el a „keresztény” tartalom, hogy a végére színtiszta lázadássá alakuljon át, tele gyűlölettel. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a parasztok még a legutolsó csata alatt is a Szentlélekhez imádkoztak.

Később aztán továbbfejlesztették ezt a nézetet, és az erőszak kérdése már nem a lázadásról és a gazdagokról szólt, hanem az igazságtalan uralkodóról. „Szabad-e megölni Hitlert?” Szabad-e megölni azt, aki erőszakkal, törvénytelen úton jut hatalomra? Vagy aki visszaél a kapott hatalommal? Szabad-e megölni a zsarnokot? Aki az erőszak pártján áll, a válasza: IGEN.

Ma a legelterjedtebb formája ennek a nézetnek, amikor egy politikai mozgalom zászlajára a szegények és elnyomottak védelmét tűzik, és teszik mindezt keresztény alapokon. Ilyen a felszabadításteológia, a különböző forradalmi irányzatok, és az újjobboldalon is megjelentek azok a nézetek, amelyek erőszakkal, gyakran forradalmi erőszakkal szeretnék érvényesíteni az elnyomottak vagy a nemzet érdekeit – keresztényként.

Kritika

Ezek a mozgalmak legtöbbször a következő szakaszokon mennek keresztül:

* Kezdetben a nézeteik keresztények – de csak igen általánosan, elnagyoltan. Nincs kiforrott teológia, mert a lényeg a hatalommal való szembenállás, a kereszténység alapvetően ennek igazolására szolgál.

* Ebben a harcban hamar szembekerülnek más keresztényekkel, akik az erőszakmentesség pártján állnak, vagy épp az „ellenség” kategóriájába tartoznak (például egyházi vezetők). A mozgalom tagjai őket képmutatónak bélyegzik, így az ellenségek közé már nemcsak a politikai erők, hanem „az egyház” is bekerül.

* Lassan a korábban hangsúlyozott keresztény szempontok (adakozás, szegények megsegítése) kikopnak, így tűnik el a mozgalomból a Szentírás és a kereszténység minden más eleme. Jézus legfeljebb hivatkozási alap marad, de gyakran már az sem.

* Végül magát a kereszténységet is elhagyják, marad a forradalmi érzület, és mellé az ateizmus, amely sokkal jobban illeszkedik ehhez a forradalmi nézethez.

Az erőszakpárti nézet szinte minden esetben elsősorban politikai, nem teológiai pozíció. A kereszténység kis szerepet kap benne, legfeljebb annyit, hogy igazolja a politikai szereplők cselekedeteit. Ennek egyik jele, hogy soha, egyetlen alkalommal sem sikerült semmilyen teológiai vagy bibliai érveléssel, a hívők közösségével hatni ezekre a szereplőkre és változtatni a pozíciójukon. Próbálj meg hatni egy forradalmi, felszabadításpárti keresztény vezetőre az Igével, és látni fogod, hogy teljesen értelmetlen, soha nem érsz célt vele.

A három nézet közös problémája

Az előző nézetek közötti különbség nem annyira teológiai, inkább az egyén temperamentumáról szól.

Az első, kompromisszumos nézet az „értelmes keresztények” számára vonzó. Szerintük minden kornak megvannak a maga értékei és problémái, visszafogottságot és óvatosságot hirdetnek, kiegyezést állam és egyház között.

A második, erőszakmentes nézet a szenvedők számára vonzó: alázatos és kedves emberek, akik látják, hogy a kereszténység értékei és a társadalom valósága között nagy különbség van. Ez az egykor forradalmi nézet azonban mára mainstreammé vált és kiüresedett, propagandaeszközzé silányult.

A harmadik, forradalmi nézet azok számára vonzó, akik szenvedélyesek, tüzesek, és nem hajlandóak kompromisszumot kötni, párbeszédet folytatni. A társadalmi igazságosság megszállottjai. Ellul azonban azt mondja: jószívűséget, nagyvonalúságot nem látunk rajtuk. Számukra azonban a szeretet egyfajta absztrakt érték, nem gyakorolják az ellenségeikkel szemben. Nem érdekli őket különösebben, hogy az erőszak, amivel érvényt szereznek a „szeretetüknek”, mennyi szenvedést okoz. Szelektív a szeretetük: a „szegényeket” szánják, de az általuk „rossznak tartott emberek” (rendőrök, katonák, arisztokraták, gazdagok, jobboldaliak) felé nincs kegyelem.

Bár a három nézet különböző, mégis ugyanabban tévednek. Azt feltételezik, hogy Krisztus győzelme és uralma megoldotta az erőszak kérdését itt a Földön. Azt vallják, hogy létezik a nagybetűs KERESZTÉNY MEGOLDÁS az erőszak problémájára. Egyik sem veszi tudomásul, hogy a bűn és gonoszság nagyon is jelen lévő valóság a világunkban, és mi ebben a köztes világban élünk, ezzel az ellentmondással együtt.

Ma, a technológia korában ez a gondolkodás különösen csábító. Hiszen nem lehet olyan probléma, amit nem tudunk megoldani! Kell, hogy legyen rá valamilyen modell, módszer, eszköz, mert uralmunk alá kell hajtanunk a világot. A tudomány és a technológia természetüknél fogva eredendően erőszakosak. Amikor a keresztények magukévá teszik a technológiai gondolkodást, akkor jellemzően félreteszik az alázat és a lemondás erényeit. Minden problémát meg kell oldanunk, mert képesek vagyunk rá, és a mögöttünk álló technológia erejével képesek leszünk megvalósítani egy valóban keresztény világot. Ez a nietzschei értelemben vett hatalom akarása, ami szükségszerűen erőszakos. Ez egyben képmutató hazugság is.

Az erőszak ugyanis a képtelenség jele: amikor erőszakot alkalmazunk, beismerjük, hogy képtelenek vagyunk korunk alapvető kérdéseit megoldani, és képtelenek vagyunk felismerni, hogy milyen lenne a valóban keresztény cselekvés.

Ellultől tehát nem várhatjuk „a választ”. Bemutat nekünk azonban egy negyedik utat, amely első lépése a brutális, idealizmusoktól mentes szembenézés azzal a világgal, amiben élünk. Ez a keresztény realizmus. Ha eddig úgy érezted, hogy kicsit sok volt az illúziók rombolásából, a tévhitek darabokra bontásából, akkor el kell, hogy keserítselek: csak most jön a java. A következő adásban megnézzük, mi a keresztény realizmus, és melyek az erőszak törvényei, amivel minden kereszténynek szembe kell néznie.

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!