Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy többrészes sorozat második epizódja a propagandáról. Az első adást itt találod:

Értesülj új tartalmakról: iratkozz fel a csatornára!

Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!

Az adás jegyzetei

A mai adásban visszaállítjuk a propagandistaszakma becsületét. A legtöbben úgy gondolják, hogy „neki könnyű”. Tényleg? Ezreket, tízezreket cselekvésre bírni egyszerű feladat? Lássuk, neked hogy menne! Bújj egy percre a propagandista bőrébe. A feladatod, hogy tízezer támogató aláírást gyűjts egy ügy mellett, amiről a legtöbben még csak nem is hallottak. Hogyan csinálnád?

A feladat mérete miatt muszáj lesz propagandához nyúlnod. Ez pedig nem könnyű. Néhány Facebook-ismerősöm szokott hasonlóval próbálkozni – nemhogy tízezer aláírást, de ötven lájkot is nehezen szereznek az agitáló posztjaikra. Hatásos propagandát készíteni ugyanis nehéz. A propagandista nem beszélhet akármiről. Stabil alapra van szüksége ahhoz, hogy hatást érjen el. Nem próbálhat meggyőzni, vagy szembeszállni valamilyen elképzeléseddel. Olyan üzenetet kell megfogalmaznia, ami jelenleg is ismerős számodra. Ami már jelen van benned, amit látens módon igaznak tartasz. A hiedelemmel ellentétben a propaganda sohasem próbál meg olyan irányokba mozgatni, amelyek ellentétesek a mostani hiteiddel. Ellul azt mondja:

„A propaganda nem képes a semmiből teremteni. Valamilyen érzéshez vagy eszméhez kell kapcsolódnia; az egyénben már meglévő alapokra kell építenie. Feltételes reflexet csak veleszületett reflexre vagy egy korábbi feltételes reflexre lehet alapozni. A mítosz nem vaktában terjed; spontán hiedelmek egy csoportjára kell reagálnia. Cselekvést nem lehet kiváltani, hacsak az nem felel meg olyan már rögzült tendenciáknak vagy attitűdöknek, amelyek az iskolából, a környezetből, a rendszerből, az egyházaktól és hasonlókból erednek. A propaganda a meglévő anyag felhasználására korlátozódik; nem ő hozza létre azt.”

A propagandistának tehát ismernie kell a célpontját kívülről-belülről. Nem mint egyént, hanem mint tömegembert. Mi az, amit a célpontjaim jelentős része igazságként fogad el? Amit igaznak, nemesnek, szépnek, kívánatosnak tart? És nemcsak a célpontot kell ismernie, hanem azokat a társadalmi áramlatokat is, amelyeket kihasználhat, és saját céljaira hasznosíthat. Azt mondja:

„A propagandának tisztában kell lennie a kollektív szociológiai előfeltevésekkel, a spontán mítoszokkal és az átfogó ideológiákkal. Ez alatt nem politikai áramlatokat vagy olyan átmeneti véleményeket értünk, amelyek néhány hónap alatt megváltoznak, hanem azt az alapvető pszichoszociológiai bázist, amelyen az egész társadalom nyugszik; azokat az előfeltevéseket és mítoszokat, amelyek nem csupán egyes egyének vagy csoportok sajátjai, hanem amelyekben a társadalom minden tagja osztozik, beleértve az ellentétes politikai beállítottságú és eltérő osztályelkötelezettségű embereket is.”

A propaganda tehát csak ezekre az előfeltevésekre építhet, máskülönben senki nem hallgatná meg. Ezen a ponton fontos tisztáznunk, hogy Ellul semmiképp nem azokra az erényekre, nemes gondolatokra és értékes érzületekre gondol, amelyek a legértékesebbek az emberben. Azt mondja:

„A propaganda célja nem az, hogy felemelje az embert, hanem hogy szolgává tegye őt. Ezért a legközönségesebb érzéseket, a legelterjedtebb eszméket és a legnyersebb sémákat kell használnia. (...) A gyűlölet, az éhség és a büszkeség hatékonyabb eszközei a propagandának, mint a szeretet vagy a pártatlanság.”

A propagandista ezeket a nyers, ösztönszerű reflexeket aktiválja, és új, szokatlan kontextusba helyezi. Az eredeti jelentést kissé elferdíti, új tartalommal tölti meg. Minél félreérthetőbb, absztraktabb az eredeti érték, elv, eszmény, annál hasznosabb. Az új jelentést szlogenekkel, képekkel, ismétléssel szilárdítja meg, és saját szolgálatába állítja. Összegyűjti mindazt, ami értékes neked – történetek, mítoszok, hősök, hagyományok, hited és kultúrád –, majd megnyúzza, magára ölti, és úgy tesz, mintha az új üzenet azonos lenne a régivel. Azt mondja:

„Az ilyen kép éppen azért készteti cselekvésre az embert, mert magában foglalja mindazt, amit ő jónak, igazságosnak és igaznak érez.”

Az érez szó itt kulcsfontosságú. Ez nem racionális folyamat. A propagandista célja, hogy egy percre se állj le gondolkodni. Elég, ha érzed, amit érezned kell – és ez alapján reagálsz:

„A modern ember nem gondolkodik az aktuális problémákon – csak érzi őket. Reagál, de nem érti meg őket, éppúgy, ahogy felelősséget sem vállal értük.”

A propaganda épp ezért erőszak. A propagandista erőszakot gyakorol az elméden, gondolataidon, lelkeden: használ valamit, ami számodra értékes, de elszakít annak eredeti tartalmától, hogy a saját felszínes, mesterséges, inkoherens üzeneteivel töltse fel. Már nincs valódi, természetes kapcsolatod ahhoz a történethez, mítoszhoz, vagy hőshöz – csak az absztrakt, egyszerűsített, racionalizált, és ezerféle módon visszaharsogott szlogen marad nálad. Nem gondolkodsz, csak átadod magad az üzenetnek. És ez jó érzés. Hiszen ezek végső soron arról szólnak, hogy jó ember vagy. Hogy igazad van. Olyan történeteket mesél, amelyeket te is el akarsz hinni. Egy ponton már meg sem tudod különböztetni, melyik gondolat a tiéd, és mi származik a propagandából.

A propaganda tehát mítoszokat teremt – de csak a meglévő mítoszaidra építve. Tisztáznunk kell: a mítosz nem azt jelenti, hogy a történet „nem igaz”, hanem azt, hogy mítikus erővel bír. Ezek a képek, eszmék, gondolatok, hősök, értékek jelen vannak a kollektív tudatunkban, a propagandista pedig ezeket hívja elő és szilárdítja meg olyan formában, ami épp hasznos számára. Az egyik legismertebb és legerősebb ilyen mítosz: a nemzet. A nemzet mítosza egy egészen valós, organikus képre: a család és a helyi közösség képére épít. Ez az organikus kapcsolat azonban megáll legfeljebb néhány száz, talán 1-2 ezer főnél. Hogyan érhetné el bárki, hogy összetartozást érezzen tíz-húsz-harmincmillió másik emberrel, pusztán azért, mert egymástól néhány száz kilométerre élnek, és hasonló nyelvet beszélnek? (Gyakran még erre sem volt szükség: az 1848-49-es szabadságharc mártírjai, az aradi vértanúk közül többen nem beszéltek magyarul, és a legtöbben nem magyar származásúak voltak. Mégis, az éledező magyar nacionalizmus mítosza összekötötte őket – olyan erővel, hogy az életüket adták érte.) Csak a propaganda képes erre. A nemzet mítosza azonban szükségszerűen magával hozza a többi, organikus identitás meggyengülését vagy eltűnését. Míg korábban falu, tájegység, családi származás alapján azonosította magát a személy, néhány évtizeddel később ennek jelentősége lecsökkent, és a kisebb identitásokat felváltotta a messze kevésbé élő és aktív, sokkal absztraktabb nemzeti identitás.

Ez a mítoszteremtés persze nem egyik napról a másikra, hanem hosszú évek-évtizedek alatt történik. Ez az, amit Ellul előpropagandának nevez. Ha hasonlatot szeretnénk használni, olyan ez, mint az óceán mélyén futó áramlatok. Mi csak a hullámokat látjuk, az egyes üzeneteket az óceán felszínén. Az előpropaganda azonban a mélyben futó áramlatokat igazítja, apró lépésekkel: egy filmmel, könyvvel, történelmi megemlékezéssel, ünneppel, hősökkel, történetekkel, dalokkal és színdarabokkal. A történelmi film vagy dokumentumfilm épp ezért kiemelkedően fontos propagandaeszköz: az írásban nehezen megfogható, sokféleképpen értelmezhető eseményeket és hősöket képkockákká egyszerűsíti, és megszilárdítja nézők százezreinek fejében. Miután megnézzük a filmet, a történelmi esemény eggyé válik azzal, amit a képernyőn láttunk. Bár racionálisan tudjuk, hogy a kettő nem azonos, de ez vajmi keveset számít. A hatást már elérte.

Ha sikeres az előpropaganda, akkor a mítoszok meggyökereznek. Eljön majd a nap, amikor a propaganda cselekvésre akar ösztönözni – és akkor, ezen a ponton a régóta gondozott szimbólumok, értékek, elvek, eszmék mentén, ezeknek védelmében aktivál téged. És mivel ezek az értékek a tömegemberben nem gyökereznek semmiben, így a propagandista lényegében azzal a tartalommal tölti meg őket, amivel csak akarja.

Melyek a mai kor mítoszai és előfeltevései?

Ellul azt mondja, hogy a jelenlegi modern világban négy uralkodó előfeltételezés határozza meg a tömeg gondolkodását. A propaganda nem mehet szembe ezzel a négy áramlattal, ezek adják a modernitás és a technológiai társadalom alapját. Mindegy, hogy Magyarországról, az Egyesült Államokról, vagy Svédországról beszélünk, ezek az előfeltevések többé-kevésbé átjárják a társadalmat.

1. Az ember életének célja, hogy boldog legyen. Ez az előfeltevés több száz évvel ezelőtt vert gyökeret: már az amerikai államalapításnál is szerepelt a Függetlenségi Nyilatkozatban „a boldogságra való törekvés” mint elidegeníthetetlen jog. Évente jönnek ki a jelentések a „boldogságindexről”, hogy melyek a világ legboldogabb országai, és már a magyar himnusz első soraiban is ez szerepel: „Isten áldd meg a magyart, jókedvvel, bőséggel!” Fontos, hogy észrevegyük, hogy ez az előfeltevés nem egy komplex filozófiai boldogságkép. Az ember egyszerűen életcéljának tekinti, hogy „boldog legyen”, bármit is jelentsen ez. A boldogság nem pusztán mellékterméke valami többnek: értelmes életnek, erénynek, hitnek, önfeláldozásnak, jóságnak. A boldogságra való törekvés önmagában célja az embernek. Ezt tükrözi a Facebook-kommentekben gyakran előforduló gondolat: „Ha boldogok, és nem ártanak senkinek, miért szólsz bele???” vagy „A fő, hogy boldogok legyenek! Ha ők boldogok, senkinek semmi köze hozzá!”

2. Az ember természeténél fogva jó. Az ember nem lehet gonosz. Lehet beteg, traumatizált, biztosan rossz volt a neveltetése, nem látott más mintát, a társadalmi-gazdasági körülmények áldozata, vagy egyszerűen csak pszichopata, szociopata, nárcisztikus. Az is lehet, hogy egyszerűen csak félreértettük őt. Biztosan láttunk már olyan filmet, ahol a főgonoszról kiderül, hogy nem is gonosz. Egyszerűen csak nem értettük meg, hogy az ő perspektívájából ez a szörnyű tett valójában logikus, érthető, és a mi feladatunk, hogy empatizáljunk vele. Nincs veled semmi baj. A probléma odakint van, a rendszerben. És amire szükséged van, az egy megoldás. Egy terápia, program, törvény, irányelv, minisztérium, kampány, kezdeményezés, protokoll, vagy rendszer. És a propagandista tálcán nyújtja ezt neked. (Milyen érdekes! Mindenre van megoldása!)

Ez a mítosz nem természetes, nem magától értetődő. Gondoljunk bele egy percre, hogy az ember pszichéjében milyen mélyen gyökerezik az, hogy ha valami nagy baj történik, az azt jelzi, hogy valamivel megsértette az isteneket, a sorsot, a karmát. Ez igaz az ősi pogány társadalmakra, ahol a rossz termés mögött a hibásan bemutatott áldozatot látták, és igaz volt az Ószövetségre, ahol a próféták világosan elmondták, hogy a nagy történelmi események mögött Jahve ítélete áll. Ma ezt a teljesen természetes és organikus meggyőződést nem használhatja a propaganda, mert az uralkodó előfeltevés nem a „bűnös ember”, hanem a „jó ember”.

3. A történelem a végtelen fejlődés története. Mit jelent ez? Tömören: „A vonal mindig felfelé megy, és ezután is felfelé fog menni!” A tudomány töretlenül megy előre, a technológiai fejlődés megállíthatatlan, a történelem folyama megállíthatatlanul hömpölyög. Jobbak vagyunk, mint elődeink. Fejlettebb erkölccsel, több tudással, jobb megértéssel a világ dolgairól. A modern ember számára olyan élmény klasszikusokat olvasni, mintha egy letűnt kor maradványait nézné végig, amit ő már régen meghaladott. Az ember akkor lesz jó, ha „A Történelem Jó Oldalán Áll”. Bár néha eltérünk róla jobbra-balra, de végül a Jók Győzedelmeskednek, és elkerülhetetlenül haladunk a cél felé. Olyan ez, mint az evolúció (pontosabban annak bulváros definíciója), csak kiterjesztjük azt a történelemre, kultúrákra, anyagra, mint egy metafizikai törvényt. Ahogy a semmiből lett anyag, az anyagból szerves anyag, a szerves anyagból élőlény, az élőlényből ember, az emberből pedig felvilágosult ember – ugyanígy megy majd tovább a történelem kereke, megállíthatatlanul. A kérdés csak az: melyik oldalon állsz? A lemaradók vagy a haladók közé tartozol?

4. Csak anyag létezik. Ehhez a nézethez nem kell szigorú materialistának lenned. Elméleti lehetőségként elfogadhatod különböző szellemek, istenek, erők létezését. Olvashatsz horoszkópot, eljárhatsz jóshoz, és imádkozhatsz is. A gyakorlatban azonban soha ne támaszkodj semmi másra, mint anyagi megoldásokra. „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” meg „Mindenki a maga szerencséjének kovácsa!” A fejlődés rajtunk múlik. Az életünk minden problémájára kell hogy legyen valamilyen anyagi, fogyasztói, materiális megoldás, technológia, terápiás megközelítés, és persze: politika. Vagy ha még nincs, akkor kell, hogy legyen hited abban, hogy hamarosan lesz. Hogy képesek vagyunk rá. A propaganda mindig materiális megoldások felé vezet minket, és soha nem hív másra. Ha meg is említ a propagandista néhány szlogent Istenről, hitről, vallásról, akkor sem mehet szembe ezzel az előfeltevéssel. (Ezért van „missziós stratégiája”, „gyülekezetfejlesztési terve”, „gyülekezetplántálási módszertana” a legtöbb egyháznak. Hogyan vehetnénk komolyan egy vezetőt, ha nem vázolná fel a módszeres lépéseket céljai elérése érdekében?)

Ezekre az előfeltevésekre Ellul szerint két fő mítosz épült az előző évszázadokban a nyugaton: a Tudomány és a Történelem mítosza. A Tudomány mítosza szerint mindent a tudományos módszer segítségével, objektív módon kell megismernünk. És minden megismerhető ezzel a módszerrel. Talán most még nem – de idővel majd biztosan. A Történelem mítosza szerint ennek a folyamatnak a középpontjában az ember áll, és ezen események magával ragadják őt, húzzák előre a történelem kiteljesedése felé. (Ez a mítosz az alapja a marxista ideológiának és a náci ezeréves birodalomnak is. Ez áll a liberalizmus mítosza mögött is, amely a történelem irányát az emberi jogok kiterjesztésében látja – nemcsak minél több emberre, hanem a jogok minél szélesebb körére. Metafizikai törvényszerűségnek tekintjük, hogy az egyszer megszerzett jogok elveszítése visszalépés lenne a történelem társasjátékán.)

Ezekre a mítoszokra épülnek más, szintén erős, de másodrendű mítoszok. Az első ilyen a munka mítosza. A modernitás előtt vegyes elképzelések voltak a munkáról: az ember dolgozott, de elsősorban szükségszerűségből, és annyit, amennyi ahhoz kellett, hogy megéljen. A kemény munka Isten ítélete volt a bűnös emberen. Ma a munka és karrier az ember életének legfontosabb eleme. Amikor a nő gyermeket szül, akkor „szünetet tart a karrierjében”, „feláldozza az ambícióit” a család érdekében. Az ember dolgozik, hogy legyen pénze arra, hogy idős korára, nyugdíjasként végre szabad legyen. És persze a „szabadság” szó is egészen sokatmondó: évi négy hét „szabadság” a munka alól. A munka egyfajta metafizikai jelentőséggel bír. A munka építi a társadalmat, hajtja a történelem kerekét. Egyre produktívabb, hatékonyabb kell hogy legyél. Az „ora et labora” (imádkozz és dolgozz) így lett „arbeit macht frei” (a munka szabaddá tesz). A munkanélküli vagy nyugdíjas ember értékét és hasznosságát veszíti, gyakran frusztrált és céltalanul bolyong. A státusza csökken, vagy akár összeomlik, ha munkahelyét elveszíti. Kicsoda ő a társadalomban, ha nincs titulus a neve mögött?

Ezt követi a fiatalság mítosza. Ez egyenesen következik a végtelen fejlődésből, a történelem mítoszából. Ma A Felnőtteket Tanítják A Gyerekek És A Fiatalok. Van náluk egyfajta rejtett tudás, amit nekünk, felnőtteknek meg kell hallgatnunk. Ferenc pápa is megmondta: „Mi felnőttek sokat tanulhatunk a fiataloktól, mert a fiatalok élen járnak mindabban, ami a földünk gondozásával kapcsolatos.” Ahogyan nő a fiatalok értéke, úgy érzik magukat egyre értéktelenebbnek és feleslegesebbnek az idősebbek. Soha ennyire fontosnak még nem tartottuk, hogy fenntartsuk a fiatalság látszatát. Bölcsesség? Tapasztalat? Minek az? Az életkor csak egy szám! „Forever Young” – énekeljük együtt.

Aztán ott van a forradalmár, a tabudöntögető lázadó mítosza. A konstans technológiai és társadalmi forradalom mítoszában élünk. Internetes forradalom, okoseszköz-forradalom, blockchain-forradalom, AI-forradalom. Meg kell haladnunk a tegnapi rendet, méghozzá radikálisan. Tabukat dönteni. Te is lehetsz lázadó. Te is lehetsz forradalmár. Fülkeforradalom! Elég, ha egyetlen ikszet a megfelelő négyzetbe teszel négyévente, és megdöntötted az államhatalmat! Ismét a te oldaladon áll! A konstans forradalom mítosza persze elfedi a valóság azon részét, ami nem változik – abban a hitben élünk, hogy minden folyton a feje tetejére áll. Épp ezért nincs szükség „még egy forradalomra”. Ez jó hír azoknak, akik a hatalmat gyakorolják.

Ezután jön a hős mítosza. Persze, hősökre régen is volt szükség, de mára az igény messze nagyobb, mint amennyit eredeti mítoszaink szolgáltatni tudnak. Kedvenc illusztrációm erre az a kép a Covid-éra alatt, ahol szuperhősök hajolnak meg a közöttük áthaladó orvosok előtt. Hős az orvos, a tanár, az ápoló, sőt: egy egyszerű járókelő is. „Hétköznapi hősök” címmel írt dalt a Punnany Massif, amelynek néhány sora így szól:

Hős az a tisztaszívű gyermek, kit a sors is verhetAki visszaadja a tárcát, nem pedig elveszŐ vígasztal, bátorít, mégegyszer próbálNála van más is az önös szempontoknálBenned is ott lakik egy hősCsak találd meg valahogyTegyél ma jót valakivelHogy jobb legyen a napod

Látod? Régen a hősnek sárkányt vagy oroszlánt kellett puszta kézzel legyőznie. Ma „tegyél jót valakivel”, vagy „add vissza a megtalált tárcát”, és máris hős vagy. Várjuk a hőst, aki lebontja a diktatúrát. A hőst, aki eléri a tudományos áttörést. A hőst, aki végre ledönt egy-egy régi tabut. A hőst, aki ismét naggyá teszi Amerikát. A filmsztárt, a zenészt, a tudóst, a művészt, vagy a politikust, akit szinte félistenként tisztelhetünk. Ezekben a hősökben saját magunkat láthatjuk. Ezek mi is lehetnénk, sőt, ők mi magunk vagyunk. Ellul azt mondja:

„A hősnek ez a felmagasztalása bizonyítja, hogy tömegtársadalomban élünk. Az egyén, akit a körülmények megakadályoznak abban, hogy valódi személlyé váljon, aki többé nem képes kifejezni magát személyes gondolatok vagy cselekvés útján, s aki törekvéseiben frusztrált, a hősre vetíti ki mindazt, ami lenni szeretne. Helyettesítő életet él, és átéli annak az istennek a sportbeli, szerelmi vagy katonai hőstetteit, akivel lelki szimbiózisban él. A filmsztárokkal való azonosulás jól ismert mechanizmusa szinte elkerülhetetlen a modern társadalom tagja számára, aki végül önmagát kezdi csodálni a hős személyében. Ebben fedezi fel azokat az erőket, amelyekről tudattalanul álmodik, kivetíti vágyait, azonosul ezzel a sikerrel és azzal a kalanddal. A hős modellé és atyává válik, hatalommá és mitikus megvalósulásává mindannak, ami az egyén nem lehet.”

A propaganda csak ezekre építhet. Egyetlen propaganda sem mehet szembe ezekkel az előfeltevésekkel és mítoszokkal, ha hatást akar elérni. Ebből következik az, hogy nem létezik valóban keresztény, konzervatív, vagy tradicionális propaganda. Emlékezzünk vissza arra, amikor a néhai Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter megemlítette, hogy a Tízparancsolat az egyik első „népegészségügyi program”, amely a halálos betegségek akár 70-80 százalékát is képes megelőzni. A közvélemény jelentős része, közöttük keresztények is nevetségesnek tartották ezt a megjegyzést. Miért? Mert megszegett legalább két előfeltevést: a haladásét és a materializmusét. Még a legtöbb keresztény számára is bizarr, amikor ilyen propagandát hall: „Egy egészségügyminiszternek nem ez a dolga.” Ugyanígy, még a naponta horoszkópot olvasó, jósok szolgáltatását aktívan igénybe vevő állampolgárok is abszurdnak találnák, ha egy állami beruházás, vagy egy háborús kérdés jóslat alapján dőlne el. (Ez Spártában mindennapos volt. Az istenek engedélye és áldása nélkül nem üzentek hadat.) Ugyanígy, a propaganda, amely megtérésre, önmegtartóztatásra, elmélkedésre, áldozathozatalra, lelki életre hív, jobb esetben érdektelenséget, rosszabb esetben megvetést és gúnyt vált ki a hallgatóságban.

Mindez persze nem akadályozza meg a propagandistát, hogy vallásos, konzervatív, vagy tradicionális értékeket használjon fel. Ezeket azonban olyan tartalommal tölti meg, amely a fenti előfeltevéseknek megfelel. Kiváló üzenetek lesznek belőlük, ha a lakosság jelentős része „kulturálisan keresztény”, de az érték nem gyökerezik semmiben. A propagandista kölcsönveszi, majd megtölti saját tartalommal. Így váltak rendkívül hasznossá a 2015-ös migrációs válság idején Jézus történetei az irgalmas samaritánusról, a Heródes elől való menekülésről, és a gyermekek befogadásáról. Ugyanígy válik hasznossá a „hazafiasság eszménye”, amikor egy bürokratikus, nemzetközi menedzseri kör kezébe szeretnénk adni vagyonelemeket.

Miért működnek ezek az üzenetek? Mert amikor magadénak vallod a „szeretet” értékét, rendkívül nehéz ellenállni annak az üzenetnek, amely a szeretetre hivatkozik. Talán érzed, hogy logikailag nem következik a „Jézus azt mondta, hogy szeressem a felebarátomat” felszólításból a „telepíts százezer közel-keleti férfit a szomszédodba a saját adóforintjaidból” állítás? Talán ott is érzed a problémát, amikor ünnepelned kellene a „nemzeti nagytőke létrejöttét”, de közben a vállalkozásod folyamatosan a csőd szélén táncol az újabb és újabb adóterhek és a fillérekért importálható kínai konkurencia miatt. De ki áll meg ezen gondolkodni? Ki képes ellenállni ennek az üzenetnek? Ki akar „együttérzés és szeretet nélkül” állni az út szélén hagyott sebesülthöz? Ki akar „hazafiatlan” lenni? És még ha rá is jön arra, hogy itt valami nem stimmel, ki akarná elmagyarázni ezt az egészet a barátainak, kollégáinak, ismerőseinek? Túl nagy a nyomás ahhoz, hogy a tömegember elviselje azt. Egyedül van, bizonytalan, frusztrált, a világ pedig túl bonyolult. A pillanatnyi frusztrációt azonban feloldja a tömeggel való egyesülés katarzisa. „Igen, együttérző vagyok. Igen, hazafias vagyok. Jó ember vagyok. Igazam van. A történelem jó oldalán állok.” Miután a propagandista megtörte az ellenállásodat, és átirányította a figyelmedet, gond nélkül teheti azt, amit amúgy is tervezett.

A fentiekből kifolyólag Nyugaton minden politikának – ha a propaganda révén mozgósítani kívánja a tömegeket – a liberális politika valamely változatát kell magára öltenie. Az a politika, amely nem képes propaganda útján kifejezni magát, nem talál fogást a tömegen. Így tehát, hacsak egy politika nem képes a liberalizmus mitológiájára alapozni, sehová sem jut, és nem lesz képes a propagandát az emberek mozgósítására használni a saját érdekében. Ellul erről ezt mondja:

„A politikai baloldal az alapértelmezett álláspont; a jobboldalnak igazolnia kell magát a baloldal ideológiája előtt (amelyben még a jobboldali is osztozik). Minden propagandának [...] tartalmaznia kell – és fel kell idéznie – a baloldali ideológia fő elemeit ahhoz, hogy elfogadják.”

Erre egy kiváló példa, hogy a nyugat-európai „szélsőjobboldali erők” többsége erősen kritikus a bevándorlással szemben, és korlátozná azt. Erre ezernyi indoklást találhatnának, azonban ezek közül az egyik leggyakrabban használt ok a nyugat-európai meleg emberek jogainak védelme. Az érvelés: a bevándorlók többsége nem tiszteli a melegjogokat, így beengedésükkel veszélyeztetnénk az itt élő szexuális kisebbségek jogait. Alice Weidel, az AfD vezetője azt mondta:

„»Nem a homoszexualitásom ellenére, hanem a homoszexualitásom miatt vagyok itt« – mondta, azzal érvelve, hogy szerinte az AfD az egyetlen párt, amely foglalkozik a homoszexuálisokat érő »muszlim« támadásokkal.”

Ugyanerre hozhatnánk példaként a holland, svéd, francia, vagy belga politika jobbszélén elhelyezkedő erőit, amelyek úgy tűnik, a liberalizmus értékeit és eszményeit kell hogy használják a propagandában. A magyar kormányzat indoklásában is meglepően gyakran szerepelnek az „emberi jogok”, amikor mások által radikálisan jobboldalinak tartott döntéseket hoznak. Nézd meg, hogyan nyilatkozott például Párkányi Eszter, az Alapjogokért Központ (ismét: milyen árulkodó név!) elemzője 2021-ben a Magyar Hírlapnak. Bár a cím „a hagyományos értékek alkotmányos védelméről szól”, válaszainak többségében azzal dicsekszik, hogy ők az igazi liberálisok! Itt a „valódi tolerancia”, mi vagyunk „igazán tudományosak” a nemek kérdésében, és a gyermeknek „apához és anyához van joga”. Ez nem kiragadott eset: rendszeresen használják a klasszikus liberális keretezést.

Mielőtt félreértenél: a fentiek semmit nem mondanak a „liberalizmus” vagy „konzervativizmus” igazságtartalmáról, hasznosságáról. Arról sem mondok semmit, hogy ezek a jobboldali erők „komolyan gondolják-e mindezt”. Ez irreleváns a propaganda szempontjából. Ami érdekes, hogy még ezeknek az erőknek is, amelyek saját állításuk szerint a „fősodratú liberális gondolkodással szemben állnak”, a liberális eszmények és mítoszok talaján kell igazolniuk magukat a tömeg előtt.

Miért? Mert a magyar (és európai) emberek többsége vallja a fenti négy alaptézist: (1) ha boldogok, és más boldogságát sem veszik el, hadd csinálják, (2) az ember természeténél fogva jó, tehát „bűnről”, „romlottságról” és „megtérésről” nem akarnak hallani, (3) a történelem előrefelé megy, a vonalnak felfelé kell menni, a „növekedésbe vetett hit” mindennél fontosabb, és (4) csak anyag létezik, azaz talán létezik Isten, de ne szóljon bele a dolgainkba itt a Földön. A propaganda nem mehet szembe ezekkel az előfeltevésekkel, ha eredményes akar lenni – függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali. Abban persze lehet vita közöttük, hogy hogyan akarják elérni a szép jövőt – de a jövőről alkotott képük nagyjából ugyanaz. A konzervatív propaganda is ugyanezeket az értékeket fogja meghívni, csak azt állítja majd: a növekedést, fejlődést, boldogságot, és az emberi kibontakozást „nemzeti eszközökkel” lehet elérni, míg a liberális propaganda annyit állít majd: ezeknek kulcsa az emberi jogok kiterjesztése.

A propaganda csak stabil alapra építhet: azokra a mítoszokra, értékekre, történetekre, hősökre, amelyekhez kötődsz. Amit szeretsz. Amivel már jelenleg is egyetértesz. Ezt fogja felhasználni saját céljaira. A későbbi adásokban külön figyelmet szentelünk majd az egyház dilemmájára ebben a helyzetben: használjon vagy ne használjon propagandát? A mostani adás végén azonban szeretnék egy konkrét példát is hozni, hogy lássuk, hogyan működik mindez a gyakorlatban. Természetesen órákat lehetne tölteni ezekkel az elemzésekkel, úgyhogy nézzétek el nekem, hogy kissé részrehajló voltam, és egy olyan üzenetet választottam, ami a legizgalmasabb számomra: hogyan használható a „keresztény értékrend” arra, hogy megágyazzon tízezermilliárdok újraelosztásának.

Elemzés: „Keresztény értékek és szegénység” (Népszava-cikk)

Az elemzés alapjául egy cikket választottam, annak ellenére, hogy a kép alapú propaganda sok esetben messze hatásosabb (és egyre elterjedtebb lesz). A szöveges propaganda (különösen az elemző cikkek, tanulmányok, könyvek) azonban mindig jelentős marad, különösen az értelmiség meggyőzésében. Emellett az elemzés is egyszerűbb, hiszen elég a leírt szavakat elolvasnunk, így könnyebb visszafejteni a szöveg jelentését is.

A cikket egy Google-kereséssel találtam meg, „keresztény értékek” kifejezésre keresve. A negyedik oldalon jött fel a találat, és kifejezetten azért választottam, mert mind a téma, mind a cikk hangvétele távol van attól, amit az utca embere „propagandának” nevezne. Mégis, gyönyörűen szemlélteti azt, ahogyan „hagyományos keresztény értékeket” új tartalommal tölt fel, és cselekvésre hív. A cikkből kulcsmondatokat emelek ki, ezekben a kiemelések minden esetben tőlem származnak. A szerző így indít:

„Ma sokat hivatkoznak a keresztény értékrendre, tanításra, amelyben központi helyet foglal el a közjó fogalma. A II. vatikáni zsinat így fogalmaz: »A közjó azoknak a társadalmi életfeltételeknek az összessége, amelyek mind a csoportoknak, mind az egyes tagoknak lehetővé teszik, hogy teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket.« A közjó tehát az anyagi és szellemi javak és lehetőségek összessége, amelyre egy közösség minden tagjának szüksége van.”

A szerző rögtön az elején elismeri: a legtöbbször nem az „ő oldaláról” hivatkoznak a keresztény értékrendre. Ellenpropagandára számíthatunk tehát, és a szerző már az első bekezdésben definiálja a célját. Aki hitelesen szeretné megélni a keresztény értékeit, annak kiemelt kérdés a „közjó”. Ezt az absztrakt fogalmat két másik absztrakt fogalommal magyarázza: anyagi és szellemi javakkal. Érdemes megnézni, hogyan torzítja rögtön az első bekezdésben a II. vatikáni zsinat szövegét, amelyben a közjó nem önmagáért létezik, hanem hogy az emberek „teljesebben és könnyebben elérjék tökéletességüket”. Nézzük meg, hogy a cikk végére mi marad az „anyagi és szellemi javakból”. A szerző így folytatja:

„Minden társadalmi berendezkedés alkotója és célja az ember, aki együttlétre van rendelve.”

Ezen a ponton azok az olvasók, akik nem a „keresztény értékeket követik”, hanem mélységében ismerik a keresztény tanítást, biztosan felhúzzák a szemöldöküket. A társadalmi berendezkedés alkotója és célja az ember? Biztosan? A legtöbben azonban bólogatnak, mivel a szerző két modern előfeltevést is kimond:

1. Az ember életének célja, hogy boldog legyen.

2. Csak anyag létezik.

Néhány bekezdéssel később a szerző felsorolja azokat a keresztény értékeket, amelyek a közjó irányába mutatnak:

„A keresztény tanítás szerint akkor valósul meg a jó kormányzás, ha a közjót mindenki számára biztosítja, megvalósul a (1) szolidaritás, az (2) emberi méltóság tisztelete, az (3) igazságosság, (4) mindenki másságának elfogadása.”

A következő bekezdésekben ezeket a kulcsszavakat sokszor ismétli. Emellett kifejti a részletes kritikáját azzal a nézettel szemben, hogy a szegények önmaguk miatt kerültek oda, ahova, mert „mindenki saját sorsának kovácsa”, vagy mert a szegények „lusták”. Ez a cikk egyik legerősebb pontja – de nem tudom a számlájára írni, mert ez nem egy intellektuálisan őszinte érvelés, amelyben partner vagyok. Nem: a szerző valamit szeretne elérni, és a cikk vége felé végre felteszi a kérdést:

„Mit lehet tenni annak érdekében, hogy megvalósuljanak a keresztény értékek, a közjó, az igazságosabb, szolidárisabb, elfogadóbb világ, az emberi méltóság érvényesülése?”

A szerző itt fogja megadni a megoldását, azt a javaslatot, amely a cikk megírásának valódi apropója. Egészen a cikk legutolsó két mondatáig kell várni erre:

„A biztonságot az alapjövedelem teremthetné meg. Ez lenne az igazi keresztény értékrenden alapuló társadalom, amely gátat vethetne a mélyszegénységnek.”

Bingó! Végre. Ezen a ponton, a cikk legvégén végre tudjuk, mit jelentenek a keresztény értékek: hogy támogatod az (univerzális) alapjövedelem politikai projektjét. Valljuk be, szükség is volt erre a rengeteg szóra, mert a niceai hitvallást elolvasva nem látom, hogyan lenne hitünk központi eleme a több ezer milliárd forintos újraelosztási rendszer az állam által – de a cikk végére végre egyértelmű. Az igazi keresztény értékrendű társadalom az ajtó előtt áll és zörget: ha beengeded az alapjövedelmet, végre megvalósul.

Persze lehet némi hiányérzetünk. A cikk elején a szerző még azt ígérte: a „közjóról” lesz szó, aminek részei az (1) anyagi és a (2) szellemi javak egyaránt. A cikk végére a „közjó” helyett a mélyszegénység felszámolását ígéri meg (ez ugyanaz… ugye?), és a szellemi javak is lemaradtak. Mi szükség lenne azokra, ha nincs alapjövedelem? És ha megjön az alapjövedelem, akkor mi szükség a szellemi javakra? A szellemi javak megjönnek majd maguktól.

Ez a cikk nem önmagában érdekes. A feltétel nélküli alapjövedelem (universal basic income) angol nyelvű Wikipédia-szócikke 2013-ban jött létre, így több mint 10 éve feltételezhetjük, hogy a politika legmagasabb szintjein létezik valamilyen szándék ennek bevezetésére. Évente olvashatunk magyar nyelven is néhány hosszabb, és sok rövidebb cikket különböző „kísérletekről”, „tanulmányokról”, és az ötletet kísérő „társadalmi vitáról”. Ha az óceánhasonlatot vesszük elő: van a mélyben egy áramlat, amely az alapjövedelem felé sodor bennünket, és ennek az áramlatnak a felszínén ez a cikk egy apró kis hullám. Önmagában jelentéktelen.

A cikk célja nem az, hogy „meggyőzzön téged az alapjövedelem helyességéről”. Nem vagy döntési helyzetben, nem a te asztalodon lesz a gomb, amelyet megnyomva bevezetik azt Magyarországon. A cikk és a témát körülölelő propagandakampány célja, hogy HA egy napon megszületik a döntés ennek bevezetéséről, tudd, hogy ez a megfelelő következő lépés a történelemben. Hogy ez emberek tömegeinek boldogságához vezet. Hogy ez egy tudományosan igazolt eszköz, amely által még jobb emberekké válhatunk, mint elődeink. Végre felszámolhatjuk a mélyszegénységet, egy újabb gödörből kiemelve embertársainkat, akik kizárólag önhibájukon kívül, a társadalmi-gazdasági körülményeik miatt vannak ott, ahol vannak.

Ennek alátámasztására használ a szerző különböző „keresztény” értékeket, elveket, de ezek nem többek illusztrációnál. Ironikus módon a II. vatikáni zsinatból idézett szakasz messze többről szól, mint amit a szerző bárhol megfogalmaz az írásban. Ezeket az írásokat és értékeket kiüresíti, absztrakttá teszi, és megtölti saját tartalmával. Emlékezzünk, mit mond Ellul:

„Az ilyen kép éppen azért készteti cselekvésre az embert, mert magában foglalja mindazt, amit ő jónak, igazságosnak és igaznak érez.”

Eddig bizonytalan voltál, fájt a szíved a szegényekért, és úgy érezted, nincs ez így rendjén, hogy ilyen világban élünk. Elolvastad a cikket, és megnyugodtál. Itt az egyszerű, materialista, pozitív válasz a kérdésedre, amihez nem kell az emberképedet sem feladnod. Jó ember vagy. Igazad van. Nincs benned feszültség. És közben a propagandista megfosztott attól, hogy az általad igaznak tartott mítoszok és értékek valódi tartalommal töltődjenek meg. Nem egyszavas szlogenekkel. Hogy az absztrakt érték gyökeret verjen valami valósban. A propaganda ezért erőszak: mert a saját értékeid, történeteid, mítoszaid, hőseid használja ellened.

Köszönöm, hogy velem tartottál. A következő adásban megnézzük a propaganda típusait: bár minden propaganda célja végső soron a kontroll, ezt egészen különböző módokon éri el.

Iratkozz fel az ingyenes tartalmakra!

This is a public episode. If you would like to discuss this with other subscribers or get access to bonus episodes, visit www.telosz.hu