Az improvizációs színház hogyan segít kihozni belőlünk a legjobb sztorikat? Várady Zsuzsi és Molnár Levente, a Szusi és Molnárka című podcast házigazdái impró-színészként és impró-trénerként több-tízezer történetet játszottak végig a Momentán Társulat tagjaként spontán, forgatókönyv és próbák nélkül.
Támogasd az epizódok felvételét egy jelképes összeggel:
patreon.com/SztoriPodcast
Beszélni fogunk velük a kedvenc könyveinkről, ahol újra előkerül Rejtő Jenő neve, Terry Pratchett, a Fecskék és Fruskák és a Biblia is. Szó lesz az első vizuális élményeinkről, amik bekúsztak a bőrünk alá, és azóta is meghatározóak maradtak: a Szellemírtók, a Terminátor, A Drágám, a kölykök összementek, a Vissza a jövőbe-trilógia, A hét mesterlövész és a Die Hard - és hogy milyen érdekes, hogy nem a filmtörténet örök érvényű klasszikusait soroltuk fel, de vajon ez kell-e egy jó történethez, vagy hogy mi képes emlékezetes maradni? Vajon miért szeretünk történeteket hallgatni? Vajon egy történet miért volt ránk akkora hatással?
Röviden végigvesszük, hogy mi is az az improvizációs színház, aztán a mélyére ásunk annak, hogy a színpadon hogyan jönnek létre a spontaneitás erejével elég kerek és igazán élvezhető történetek. Mi működteti ezeket a történeteket, és a játszóknak ezekben a jelen időben megszülető történetekben hogyan sikerül közösen létrehozniuk egy koherens történetet. Hogy fedezik fel a játék közben a sztorit, és hogyan áll eközben össze a történet úgy, hogy ösztönösen reagálnak, és alkalmazva a többezer-előadásos tapasztalataikat összehúzzák a történet-szálakat. De mikor nem működik mégis a sztori, mikor lesz mesterkélt és csikorgós, és hogyan érzi ezt meg ösztönösen a néző?
Hogy működik az előadás közben a játszók agya és hogyan kapcsolódik be egy előadásba a közönség? Megfejtjük, mit jelent “az elvárások köre”, amit Keith Johnstone, az improvizáció 20. századi nagymestere írt meg arról, hogyan tudunk a nézőben elvárásokat építeni a történetmesélés során. Zsuzsi azt is kifejti, miért gondolja, hogy minden ember valójában szakértője a történeteknek.
Mi fontos még az impró-színészek sikerességéhez?
Amikor tanítanak, milyen gyakorlatokon keresztül hoznak ki a civilekből is a tréningek során a legjobb sztorikat?
Hogyan definiáljuk, mitől tartunk valamit egy jó történetnek? Mi rendezi össze az emlékeinket ösztönösen történetté?
Azok, akik a napjuk minden percéből izgalmas sztorikat tudnak faragni, mitől jó történetmesélők?
Fontos-e, hogy érdekesek és eredetiek legyünk?
Milyen történetek nem működtek és nem találtak utat a közönséghez?
Mi az, ami hat a közönségre és mi nem hat?
Mik az impró-színész történetmesélési eszközei? Erre amúgy nagyon frappáns és gondolatébresztő választ kaptunk, de nem lövöm le előre a poént.Végül tisztáztuk, hogy mennyire sajnálja Zsuzsi és Levente, hogy a előadásaik ott maradnak a pillanatban, és nem maradnak fent az utókornak. Hogy az ő alkotásaikat nem fogjuk tudni megmutatni holnap a haveroknak, vagy később a gyermekeinknek. A kreatív játékban pedig a Die Hard különböző, viccesebbnél viccesebb alternatív befejezéseit hallgathatjuk meg.
A Szusi és Molnárka podcast:
Spotify: https://open.spotify.com/show/3UkflT7CS2LHtFYQ59WBYm
https://momentantarsulat.hu/
https://www.facebook.com/MomentanTarsulat
Köszönjük a zenéket: Mary Popkids, Martin Grand és Saverne.
Kövesd a Sztori Podcast-ot mindenhol:
Facebook: facebook.com/sztori.podcast
Zárt csoport: facebook.com/groups/sztori.klub/
Instagram: instagram.com/sztori.podcast
