Budapest lakóépületeinek átlagos állapota nem épp szívderítő, hiszen legyen szó akár ötvenéves társasházról, századfordulós pesti bérházról, műemlékről, helyi védett, vagy akár semmiféle védelmet nem élvező lakáscsoportokról, egy biztos: kisebb-nagyobb felújításokra mindenhol szükség lenne.

De hogyan kell elkezdeni egy ilyen munkát? Kinek a felelőssége ezt levezényelni? Mit szabad kérdés nélkül kicserélni, és mi az, amihez egyeztetésre van szükség? Milyen módon lehet egy felújítást fájdalommentesen megoldani? Milyen szerepe van ebben egy társasház-kezelőnek? Hogyan tud, vagy tudna ebben segíteni a kerület, a főváros, vagy akár az állam? És tényleg mindenkinek mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha elindul egy projekt?

Többek közt ezekre a kérdésekre kerestük a választ Bársony István építésszel és kultúratörténésszel, a Mesélő Város Egyesület alapítójával, akivel néhány pozitív példát is felelevenítettünk, de egy ideális világról is álmodtunk, ahol minden flottul működik.

Az Aura Egyesület ASD FOCUS Club Fotólabor csoportja és az Autikum Felnőtt Autista Szabadidős és Kulturális Központ közösségi fotós műhelyében autisták és autizmusban nem érintettek dolgoznak együtt. A H13 Kultpontban nemrég Józsefváros, ahogyan én látom címmel rendezett kiállításuk betekintést engedett abba, hányféle arcát mutatja a kerület.

A beszélgetésben szó esik:

• Vadászó életmódról
• Az utcafotós felelősségéről
• Mitől sokkal izgalmasabb egy egyszerű ajtó, mint egy nyüzsgő utca
• Mindemellett persze arról is, miért Józsefváros messze a legizgalmasabb kerület fotós szemmel

Vendégek: Csendes Péter fotós, a labor vezetője és Hanák József, a foglalkozás egyik alkotója

A beszélgetést vezeti: Hantó Fruzsina

Miért hatalmas tévedés, hogy sokan csak Belső-Erzsébetvárost emlegetik Zsidónegyedként Legfőképpen azért, mert Józsefváros lakosságának száz éve még a negyedét adták a zsidó vallásúak – de hogyan kerültek az egykor iparosokkal teli kerületbe? Mit csináltak, hogyan éltek? Milyen nyomaik vannak ma a kerületben? És hogyan ápolják sokan az örökségüket?

Ezekre a kérdésekre is kerestük a választ Fris E. Kata Józsefvárosi Kultúráért-díjas várostörténésszel, a Gláser Jakab Emlékalapítvány tagjával a Vasárnap 8 július 19-i adásában, amiben rejtett imaházakról, a főváros egyik legszebb sírkertjéről, illetve egy kitűnő üzleti érzékkel rendelkező kötöttárugyárosról is szó esik.

"Kis" túlzással kettő dolog érdekli a nézőket jelenleg a futball világbajnokságon. Ki lesz a gólkirály és hogy minek van hidratációs szünet. Csillag Péter sportújságíróval, sporttörténésszel azt kerestük, mennyi közös van még a kedvtelésből rúgott labdában és a modern futballban.

Szóba kerül például:

• Mennyit kell utaznunk, hogy igazi közösségi futballt találjunk?
• Mit tesz egy olyan kerülettel, mint Józsefváros, ha eltűnik a grundfoci?
• Mennyire kenyér és cirkusz a haverokkal közös hétvégi labdarúgáshoz képest a modern futball?

A futball szabadsága címmel nemrég jelent meg Csillag Péter új könyve, amely nem a rivaldafényről, hanem az abból kiesőkről szól, a lelkes amatőr fociról – többek között a grund világáról.

Milyen értékek vesznek körül minket a józsefvárosi utcákon és az otthonokban? Mi az, amit ezek közül meg lehet, és meg is kell őrizni? Miként segíthetnek ebben a kerület lakói? És hogyan faragott előnyt a fél évszázados hátrányból a Józsefvárosi Múzeum? Harmadik adásunkban többek között ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat: Vincze Miklós vendégei a kerület legfiatalabb múzeumának két munkatársa, Perjéssy-Révész Antónia művészettörténész-muzeológus és Tamás István igazgató voltak.

Józsefváros az underground zenei élet egyik központja, itt rapalbum készül, rendszeresek a tehetségkutatók, nemrég pedig bárki kipróbálhatta, milyen egy popdalt átírni egy csapat kórusra. Amúgy meg mit keres itt Michael Jackson? Mi a közös Lady Gagában és Kodály Zoltánban? Erről is beszélgettünk Bősze Beával, a Hangképző Zeneműhely alapítójával, Artisjus-díjas énektanárral.

Megújuló podcastünk első adásában új házigazdáink egyike, Vincze Miklós építészeti szakújságíró Mélyi Józseffel, a Magyar Képzőművészeti Egyetem docensével és tanszékvezetőjével beszélgetett. A rendszerváltás után tényleg hirtelen kontroll nélküli giccsmámor lett a magyar köztéri szobrászat? Mi történt az utcákkal és terekkel? Miért állunk most egy óriási lehetőség kapujában? Fenyő Miklós, Kolodko, időutazó rikkancs, zsömlét kutyának kínáló kislány, és a Rádió egykori tömbjének szinte teljes pusztulása – ennyi fért a Vasárnap 8 nyitófelvonásába.

A 8 és fél óra rendhagyó adásában F. Szabó Emese, a Józsefváros Újság újonnan kinevezett főszerkesztője mutatkozik be. A beszélgetésben szó esik arról, honnan érkezett, hogyan látja Józsefvárost, szerinte hol a legjobb a kávé a kerületben, és persze az is, milyen irányba vinné tovább a lapot. Az olvasóknak nem kell radikális változásokkal számolniuk, sokkal inkább átgondoltabb témaválasztásra, alaposabban körbejárt helyi ügyekre, tematikus oldalakra és rugalmasabb szerkezetre. A podcastban is lesznek újdonságok: új hangok érkeznek, de egyelőre még titok, hogy kik ők. Azonban, ha követnek minket, a jövő heti adásunkban egyikőjük már fel is fedi magát. Továbbra is fontos marad, hogy a kerület fontos történetei és problémái minél több nézőpontból jelenjenek meg. Az adásból az is kiderül, hogy az újság szerkesztősége ezután is számít az olvasók visszajelzéseire, legyen szó javaslatról, kritikáról vagy olyan ügyről, amelyről érdemes beszámolni és közösen gondolkodni.

Mit jelent az, hogy egy gyereknek jogai vannak az iskolában vagy az óvodában? Ezt a témát jártuk körbe a 8 és fél órában Kegye Adél jogász, a Rosa Parks Alapítvány elnöke és a Gyerekjogi Civil Koalíció egyik vezetője segítségével. A beszélgetés apropója a koalíció átfogó reformjavaslata, amely gyerekjogi, gyermekvédelmi, oktatási és egészségügyi területeken sürget változást.

Hogyan lesz a papírra vetett paragrafusból mindennapi gyakorlat egy tanteremben, egy óvodai csoportban vagy egy konfliktus kezelésében? Miért nem mindegy, hogyan reagál egy intézmény, ha egy gyereket bántanak, mit jelent valójában az inkluzív oktatás, és miért lenne fontos, hogy a roma, SNI-s vagy a szegénységben élő gyerekek ne a rendszer peremén, hanem a figyelem középpontjában legyenek? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ. És talán a legfontosabb kérdés: milyen iskola lenne az, ahol a gyerekekről nemcsak beszélnek, hanem őket magukat is komolyan veszik és kikérik a véleményüket?

Ha kíváncsi rá, milyen egy iskola, ahol a gyerek gyakorolhatja a jogait, ezt az adást érdemes meghallgatnia!

Nyolc-tíz éves kisfiúk a Dankó utcából zsidó prímásnővel együtt indultak európai körútra.

A gyerekek zenélése gyakorlatilag túlélési stratégiává vált a cigány családok számára a húszas-harmincas években. A gyerekek bandákba verődtek, vagy egyedül játszottak, a nekik adott néhány pengő pedig a család számára létszükséglet volt. Ebből a jelenségből nőttek ki a rajkó zenekarok, a hat-, nyolc- vagy tizenkét éves cigánygyerekek alkotta zenekarok, amelyek a harmincas években világhírűvé váltak: Dél-Afrikától Svédországig rajongtak értük. Elképesztő sikerük viszont – talán meglepő módon – általában nem hirtelen társadalmi emelkedéshez, meggazdagodáshoz vezetett, hanem egy-egy kisgyerek turnéja a tágabb család megélhetését fedezte, a külföldi utazás után pedig a fiatal zenész visszament a szegénytelepre vagy a Dankó utcába, mondja Verő-Valló Judit, várostörténész, a Csakugyan legújabb adásában.