„Ha felteszik a kérdést, van-e kedvenc mesehallgató korosztályom, gondolkodás nélkül a kamaszokat szoktam megnevezni” – vallja a szerző. „Hatalmas szükségük van a mesékre, de már nem mesél nekik senki. Pedig lehet. Mesemondóként szerencsém volt korán felismerni, milyen különleges, csodálatos hallgatóság rejlik bennük. Híve vagyok, hogy meséljünk nekik – meséljünk sokat, meséljünk lelkesen, és meséljünk jól. Mire általában jön a következő kérdés: Na jó, de mit? Épp ezért ragaszkodtam hozzá, hogy a kötetben legyenek mesék is, mégpedig a repertoárom legjavából. Velük szeretném arra ösztönözni a mesemondókat, hogy ne feledkezzenek meg a kamaszokról – a pedagógusokat pedig arra, hogy ne írják ki a mesemondást a tanmenetből. Mindenki jól jár, ha az általános iskolás s a felnőttkor között nem szakad meg a mese fonala.”