Emlékeztek Phil Jacksonra, Xavier McDanielre, Carmelo Anthonyra, vagy akár Jeremy Linre? Na, ők azok, akikről nem esik szó a mai adásban. (Bizony, még minden idők legjobb edzőjéről sem!) Annál inkább Jalen Brunsonról és barátairól, akarom mondani: "szobatársairól". És persze az előképeikről. Az apropót az adja, hogy a New York Knicks 27 év után újra nagydöntőt játszhat (méghozzá az 1999-ben első bajnoki trófeáját éppen ellenük megszerző Spurs ellenfeleként), ráadásul ez az iteráció igazi szerethető, a csapat ideáját minden fölé helyező gárda - valami olyan konglomerátum, amilyen az imádott '70-es és '73-as bajnokcsapat volt. (Már, ha hinni lehet a szakértők elemzéseinek.) Úgyhogy mi most részeire szedtük az idei csapatot és megnéztük, melyik játékosnak ki lehet az előképe a Knickerbocker-legendáriumban. Történelmi párhuzamok és aktuális statisztikák - és a végén talán az is kiderül, hogy mit tartogat az élet a mesébe illő menetelés után a Nova Knicks számára.

"Végy egy Mitch-et!" - kezdődhetne az NBA idei legnépszerűbb receptje, már persze azok számára, akiknek a minimális cél a konferencia döntő. Mitchell Robinson, Donovan Mitchell, Mitch Johnson és Ajay Mitchell jelenléte legalábbis ezt sugallhatja az egyszeri megfigyelő számára. Persze a kérdés azért nem ennyire egyszerű, ezért ezúttal azt vizsgáljuk, mi kell még a sikerhez a modern NBA-ben? A draft és a különféle egyéb stratégiák mellett azért szó esik a Prestiánus-egyház presztízséről és a (nem is annyira) híres 60-40-es aránypárról is, a lemaradók meg integetnek a távolból, ahogy azt illik Butáéknál.

„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” - mondá vala Marcus Antonius és kik vagyunk mi, hogy felülbíráljuk őt? (Az persze más kérdés, hogy ki játssza Brutus szerepét az előadásban, Rudy, Ayo, Shannon, vagy netán Bones, a tékozló fiú, de ez itt most másodlagos is). A lényeg: a Denver Nuggets idei szezonja újra csak a kukában landolt, a világ (számunkra még mindig biztosan) legjobb kosarasa továbbra sem húzhat mindkét kezére bajnoki gyűrűt és a jövő sem feltétlenül tűnik túl rózsásnak, már csak a vágtázó halottkémek, vagyis a Thunder és a Spurs jelenléte okán sem. Merülés a mélybe, Adelman, Gordon, sőt, maga a Joker is a boncasztalon - és vajon gyógyít(hat)-e még Coloradóban a jó Watson doktor?

Hiszitek vagy sem, a XXI.században még egyszer sem fordult elő, hogy két egymást követő évben ugyanaz a 16 csapat jusson be a rájátszásba. Igaz, az sem, hogy 6 olyan gárda léphessen parkettre az "Igazi Szezonban", akik az előző évben csak a tévében követhették az idény legfontosabb szakaszát. Szóval, a 2026-os rájátszás egyfajta történelmi jelentőséggel bír - ennek kapcsán beszélgetünk a Blazersről, a Spursről, a Sunsról, a Hawksról, a Raptorsról és a Sixersről, no meg a korszakos játékosokról, a csapatépítés modelljeiről, a piszkos trükkök bajnokairól. És még a "magasságot nem lehet tanítani" örök igazsága is előkerül.

Az év elején mindenki attól rettegett, hogy az OKC szépen letarolja a mezőnyt és szemernyi kétséget sem hagy a bajnokság kimenetelét illetően. Aztán jött egy olyan szakasz, amikor úgy tűnt, SGA és társai sebezhetőbbek egy tüskéit vesztett sünnél. Az alapszakasz végére pedig visszatértek a sérültek és újra a bajnokot kiáltották ki favoritnak - mi több, az NBA következő dinasztiájának. De ne áltassuk magunkat: még ha össze is jönne a duplázás a Thundernek, abban biztosak lehetünk, jövőre nem ugyanez a kontingens vág neki a rájátszásnak. Mint ahogy a többi trónkövetelőnél sem. Hol a pénz, hol az ambíció, másutt egyszerűen az indulatok döntik majd el, kik húzhatják fel a klub mezét a következő szezonban. Spekulációkban nem szűkölködő adásunkban az átalakulás (vagy éppen a helyben maradás) mikéntjeit vesszük sorra, a Hardentől Peyton Watsonig terjedő skálán. Vajon tényleg csak egy maradhat?

Az év elején mindenki attól rettegett, hogy az OKC szépen letarolja a mezőnyt és szemernyi kétséget sem hagy a bajnokság kimenetelét illetően. Aztán jött egy olyan szakasz, amikor úgy tűnt, SGA és társai sebezhetőbbek egy tüskéit vesztett sünnél. Az alapszakasz végére pedig visszatértek a sérültek és újra a bajnokot kiáltották ki favoritnak - mi több, az NBA következő dinasztiájának. De ne áltassuk magunkat: még ha össze is jönne a duplázás a Thundernek, abban biztosak lehetünk, jövőre nem ugyanez a kontingens vág neki a rájátszásnak. Mint ahogy a többi trónkövetelőnél sem. Hol a pénz, hol az ambíció, másutt egyszerűen az indulatok döntik majd el, kik húzhatják fel a klub mezét a következő szezonban. Spekulációkban nem szűkölködő adásunkban az átalakulás (vagy éppen a helyben maradás) mikéntjeit vesszük sorra, a Hardentől Peyton Watsonig terjedő skálán. Vajon tényleg csak egy maradhat?

Legjobb dobójuk pontátlaga huszonnyolcadik a ligában. Legjobb lepattanózójuknál tucatnyi játékos szed többet, gólpassz-királyuk épphogy a tizedik legjobb az idei NBA rangsorban. Sokan mégis a jelen és a jövő (vagy fordítva?) egyik legnagyobb ígéreteként emlegetik Észak-Karolina büszkeségét. Mindezt egy (szokás szerint) katasztrofálisan induló szezonban, amely aztán váratlan fordulatot véve a figyelmünk középpontjába katapultálta a talán az év újonca által vezetett gárdát. Nézzük hát a csapatot, amely a Levegő Urának árnyékából kikerülve lélegzethez jutott és meglehetősen jó tempóban ráállt egy felfelé ívelő ágra.

Hol vannak már a '90-es évek, amikor még kézrátéttel lehetett gyógyítani (vagy ártani, ki hogy látja)? Az NBA évek óta a minél több pont és a felhőtlen szórakoz(tat)ás felé tolja a produktumot, a puristák meg fanyalogva figyelik, ahogy újabb és újabb csúcsok esnek a rohanás áldozatául. De vajon tényleg a támadás a legjobb védekezés a középszer ellen? Vagy még mindig utóbbi nyeri a bajnokságokat? Az elmélet mellett persze jönnek a számok is, beszélünk Bam Adebayo 83 pontjáról, az idei MVP-ről, sőt, elhangzik egy tételmondat is: Minden nímand félisten. Ugye? Ugyeee?

Egy igazi All-Star nem csupán parádés statisztikákat és örökre a retinánkba vésődő vizuális csúcspontokat produkál, hanem önnön kollektív hajánál fogva kiemeli a mocsárból középszerű csapatát és a rájátszás rivaldafényébe vezeti a nálánál kevésbé kompetens félistenekből álló bandát. Legalábbis, ha hihetünk azon NBA-tudoroknak, akik szerint a februári gálán kizárólag a legjobb csapatok játékosainak kell képviseltetniük magukat. De vajon attól, ha valakinek nem elég Münchausenes a bajusza, már nem is jár neki az egyéni dicsőség? Cáfolunk és ítélkezünk, de pötyögni, azt nem fogunk! Mert mindennek van azért határa.

Két hónapja még az egész világ azt hitte, az OKC Thunder két vereség alatt megússza az egész idei szezont. Aztán a világverőnek kikiáltott különítmény szembetalálkozott saját magával és villámgyorsan visszatért a felhőkből a földre. Hogy miért és hogyan? Ez éppúgy kiderül az adásból, mint az, hogy amikor megrázod a Spurs-fát, kik esnek le róla, meg, hogy tulajdonképpen ki is a San Antonio Carusója. Megemlítjük még a történelmi párhuzamokat, elhangzik - természetszerűleg - egy óda Tim Duncanhez, és biztos, ami biztos, fildzsexonozunk is egy picit. Mert ez már csak ilyen. (És bocs a hossz produkciós átfutásért.)