A 8 és fél óra rendhagyó adásában F. Szabó Emese, a Józsefváros Újság újonnan kinevezett főszerkesztője mutatkozik be. A beszélgetésben szó esik arról, honnan érkezett, hogyan látja Józsefvárost, szerinte hol a legjobb a kávé a kerületben, és persze az is, milyen irányba vinné tovább a lapot. Az olvasóknak nem kell radikális változásokkal számolniuk, sokkal inkább átgondoltabb témaválasztásra, alaposabban körbejárt helyi ügyekre, tematikus oldalakra és rugalmasabb szerkezetre. A podcastban is lesznek újdonságok: új hangok érkeznek, de egyelőre még titok, hogy kik ők. Azonban, ha követnek minket, a jövő heti adásunkban egyikőjük már fel is fedi magát. Továbbra is fontos marad, hogy a kerület fontos történetei és problémái minél több nézőpontból jelenjenek meg. Az adásból az is kiderül, hogy az újság szerkesztősége ezután is számít az olvasók visszajelzéseire, legyen szó javaslatról, kritikáról vagy olyan ügyről, amelyről érdemes beszámolni és közösen gondolkodni.

Mit jelent az, hogy egy gyereknek jogai vannak az iskolában vagy az óvodában? Ezt a témát jártuk körbe a 8 és fél órában Kegye Adél jogász, a Rosa Parks Alapítvány elnöke és a Gyerekjogi Civil Koalíció egyik vezetője segítségével. A beszélgetés apropója a koalíció átfogó reformjavaslata, amely gyerekjogi, gyermekvédelmi, oktatási és egészségügyi területeken sürget változást.

Hogyan lesz a papírra vetett paragrafusból mindennapi gyakorlat egy tanteremben, egy óvodai csoportban vagy egy konfliktus kezelésében? Miért nem mindegy, hogyan reagál egy intézmény, ha egy gyereket bántanak, mit jelent valójában az inkluzív oktatás, és miért lenne fontos, hogy a roma, SNI-s vagy a szegénységben élő gyerekek ne a rendszer peremén, hanem a figyelem középpontjában legyenek? Ezekre a kérdésekre is keressük a választ. És talán a legfontosabb kérdés: milyen iskola lenne az, ahol a gyerekekről nemcsak beszélnek, hanem őket magukat is komolyan veszik és kikérik a véleményüket?

Ha kíváncsi rá, milyen egy iskola, ahol a gyerek gyakorolhatja a jogait, ezt az adást érdemes meghallgatnia!

Nyolc-tíz éves kisfiúk a Dankó utcából zsidó prímásnővel együtt indultak európai körútra.

A gyerekek zenélése gyakorlatilag túlélési stratégiává vált a cigány családok számára a húszas-harmincas években. A gyerekek bandákba verődtek, vagy egyedül játszottak, a nekik adott néhány pengő pedig a család számára létszükséglet volt. Ebből a jelenségből nőttek ki a rajkó zenekarok, a hat-, nyolc- vagy tizenkét éves cigánygyerekek alkotta zenekarok, amelyek a harmincas években világhírűvé váltak: Dél-Afrikától Svédországig rajongtak értük. Elképesztő sikerük viszont – talán meglepő módon – általában nem hirtelen társadalmi emelkedéshez, meggazdagodáshoz vezetett, hanem egy-egy kisgyerek turnéja a tágabb család megélhetését fedezte, a külföldi utazás után pedig a fiatal zenész visszament a szegénytelepre vagy a Dankó utcába, mondja Verő-Valló Judit, várostörténész, a Csakugyan legújabb adásában. 

Ha valaki 30 éves kora alatt hajléktalanná válik, nagy eséllyel volt tapasztalata az állami ellátórendszerrel gyerekként.

„Az ‘elsőként lakhatás’ (housing first) szemlélettel dolgozunk, ez Európa szerte bevett módszer a hajléktalanság megszűntetésére”, mondja Kovács Vera, az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE) társalapítója a Csakugyan podcast legújabb adásában. „Ennek egyik alapvető gondolata az, hogy nem kezelni, hanem megszűntetni kell a hajléktalanságot. Sokszor olyan emberek is talpra tudnak állni ezzel a módszerrel, akik a hajléktalanszállókon nem tudtak előrébb jutni az életükben”, magyarázza a szakember.

Mielőtt bárki megítéli a hosszan biztos lakhatás nélkül élő embereket, fontos tudatosítani, hogy nem mindenki egyenlő lehetőségekkel indul az életben: “Sok olyan ügyfelünk van, akinek gyerekkorától kezdve nem volt biztos lakhatása, és akinek az egész élete kiszolgáltatottságban zajlik. Számukra az, hogy évről évre új feltételeknek kell megfelelni, nemhogy nem segíti az előrelépést, hanem egyenesen hátráltató tényező. A hajléktalan emberek a szállóban nagyjából másfél évet maradhatnak, de a folyamatos költözés miatt éppenhogy nem tudnak kilépni ebből a körforgásból. Ez azt is mutatja, hogy az ellátórendszer így nem alkalmas a probléma megoldására”, összegzi a szakember.

Az iskolák nagy része nem tudja kezelni a bullying-helyzeteket, ahogy a szigorú rendszerbe nem illő gyerekeket sem.

„Ha valaki bullyingban (bántalmazásban) érintett, nagyon fontos kérdés, hogy az, aki bántott, szándékosan tette-e ezt”, mondja Dr. Jármi Éva, szakpszichológus és bullying-szakértő a Csakugyan legújabb adásában. „Ezt még neurotipikus gyerekeknél is nehéz megítélni, az ADHD-s gyerekek esetében pedig például tipikus a szándékosság feltételezése, miközben az esetükben a figyelemzavar erősen érinti a gátló funkciókat, és nekik papírjuk van arról, hogy nehezen tudják magukat leszabályozni. Gyakori, hogy egy gyerek ‘állandóan piszkálja a padtársát’, és emiatt elkönyvelik őt bántalmazónak, miközben ő egyszerűen nem tudja legátolni azt a késztetését, hogy a másikat megbökje. 

Számára nem a megértés szintjén van a gond, ő érti, hogy mit várnak el tőle, tudniillik azt, hogy ne bökdösse a padtársát, de még mielőtt leállna szegény, győzött a domináns késztetés, és megtette, amiről egyébként pontosan tudja, hogy a tanárok nem fognak örülni neki.” 

„Ha nem tetszik, elmegyünk. Eltántoríthatatlanok vagyunk. Iskolában, munkában, politikában”

„Amíg nem bukkant fel Magyar Péter, teljesen menthetetlennek tartottam Magyarországot”, mondja a Csakugyan legújabb vendége, a Z-generációs Farkas Péter. Nem azért érezte úgy, hogy van remény, mert teljesen azonosulni tudott a Tisza-párttal, hanem a közhangulatot látta reménytelennek. „Ami nekünk tetszett,” emeli ki, „az az volt, hogy olyan emberek álltak Magyar Péter mellé, akiknek jó a vibe-ja, akik hitelesek”. 

„A végtelen uszítás irritált, hogy mindennek Sorosról meg a háborúról kellett szólnia” – jelenti ki. 

Farkas Péter úgy véli, a generációja elsősorban az egészségügyben, a gyermekvédelemben és az oktatásban vár változást az új kormánytól.

Nem biztos, hogy van elég nagy társadalmi egyetértés egy teljes újrakezdéshez.

„Még akkor is, ha főbűnösnek tekinthető, mi egy társadalmat alkotunk Mészáros Lőrinccel és Orbán Viktorral, ők nem idepottyantott emberkék, hanem a társadalmunk részei”, mondja Szabó Miklós kulturális antropológus a Csakugyanban, ahol az elszámoltatás és megbékélés lehetőségeit, illetve annak történeti örökségét vitattuk meg másik vendégünkkel, Zombory Máté történésszel. Azt akartuk megtudni, milyen történelmi példák vannak az elszámoltatásra, és amiben vagyunk, az rendszerváltásnak tekinthető-e. Illetve ha a történelmi példákra hagyatkozunk, innen hogyan tovább?

„2010-ben fülkeforradalmat emlegetett a Fidesz”, mondja Zombory Máté, „az ehhez az állapothoz volt hasonló, hiszen a politikai berendezkedés is azonos maradt, az intézményi struktúra is. Vagyis valójában nem beszélhetünk rendszerváltásról”, magyarázza, ugyanakkor mindkét szakember hangsúlyozza, hogy mindmáig hordozzuk ’89 örökségét, vagyis az akkori rendszerváltás elhallgatott, kibeszéletlen kérdéseit, amelyek megtárgyalása nélkül viszont nem tudhat új egy újfajta igazságosságra épülő rendszer felépülni. 

A gyűlölet kifújt - más csoportkohéziós elvet kell keresni. 

A választás eredménye most a győztest és a vesztest támogatót is nehéz helyzetbe hozta lélektanilag, magyarázza Bokor László, pszichiáter, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, csoportanalitikus a Csakugyan legújabb adásában. „Az, hogy az én térfelem veszít, egy nagyon fájdalmas dolog, hiszen mindez az identitásomat kérdőjelezi meg. Ezzel inkább érdemes együtt érezni, mint leverni és fokozni a fájdalmat, mert a fájdalomokozásból nem lesz együttműködés”, jegyzi meg a pszichiáter, majd, hozzáteszi, hogy „a nyertesnek sem könnyebb, mert neki is egy identitásváltozáson kell keresztülmennie”.

Az egyszülős lét fájdalmai, és ami segíthet ilyenkor.

„Úgy jött létre az alapítvány, hogy ott voltam én egy kicsi gyerekkel egyedül, rengeteg kérdéssel és fájdalommal, és azt láttam, hogy semmilyen válasz nincs azokra a kérdésekre, amelyek bennem felmerültek. Az első 10-12 év pedig azzal telt, hogy senki nem értette, miért is akarok ezekről beszélni. Ez így ment 9 évvel ezelőttig, amikor meghallották azt, amit mondunk”,  mesél Nagy Anna, az Üllői úton működő Egyszülős Központ elnöke a kezdetekről.

Az egyszülős lét rengeteg szegmensét érinti az életnek, „nagyon komplex élethelyzet, gyakorlatilag nincs olyan rétege a mindennapoknak, amire ne lenne hatással”, magyarázza Nagy Anna. A helyzetnek mindenképpen van egy érzelmi oldala, vagyis az egyedüllét és a magány fájdalmával kell szembenézni, ugyanakkor egy nagyon praktikus része is: „eddig ketten kerestünk, most egyedül keresek. Lehet, hogy nem kapok tartásdíjat, de attól még a gyereknek ugyanannyiba kerül a cipője, ugyanannyiba kerül a lakbér, mintha ketten lennénk. Ez egy nyilvánvaló anyagi nehézség.”

Végsőnek szánt számvetés, langyos sör, ’56 démoni emlékezete, súlyos áthallások a jelenbe.

„Iszonyatosan benne van a levegőben a Kádár-korszak és Kádár János”, mondja Urbanovits Krisztina, színésznő, a Kádária című színdarab megalkotója a Csakugyanban. Az előadást a Studio K-ban játsszák, Kádár János áll a középpontjában, aki a hatalom átadását elodázva a múlton is töpreng, saját felelősségét az ország sorsának alakulásában hol felveti, hol elveti, eközben pedig a néző - az alkotók szándékától valószínűleg nem függetlenül - gyakran hasonlítja a hatalmat átadni képtelen vezető képét a jelen eseményeihez. 

Ennek kapcsán beszélgettünk Urbanovits Krisztina alkotóval és Rainer M. János történésszel.