KatPol Kávéház

A podcastban már kitárgyaltuk egyszer a líbiai-amerikai koprodukcióban 1981-ben készült A sivatag oroszlánja c. filmet, mely kendőzetlen és realisztikus ábrázolását nyújtja az olasz fasiszta gyarmatosító politikának. Ez valószínűleg Magyarországon (is) kevéssé ismert téma, de ettől eltekintve az európai ember számára egzotikus sivatagi környezetben, nem kevésbé misztikus népek honában játszódó háborús film ill. harci jelenetekkel tarkított kalandfilm azért messze nem számít ismeretlen zsánernek.

A mai adásban ezt a fonalat vesszük fel azzal, hogy bemutatunk egy hasonló alkotást, amely viszont a valósághűséget illetően inkább képviseli a laza hozzáállást. Ráadásul a cím is hasonló: A szél és az oroszlán (1975).

Csak hogy ezúttal kicsit messzebbről indítsunk: aki olvasott már fejtegetést az I. világháború okairól és előzményeiről, vagy egyszerűen csak odafigyelt a gimnáziumi történelemórán, az fel tudja idézni, hogy az egyébiránt "boldog békeidőkben" Marokkó volt a nagyhatalmi versengés egyik terepe, következésképpen Afrika egyik feszültséggóca. A világégés tulajdonképpen ugyanakkora eséllyel törhetett volna ki valami ostoba okból itt, mint Boszniában.

A történet inspirációja a valóságban is lezajlott 1904-es tangeri túszdráma, a Perdicaris-incidens amely bizonyára kevéssé ismert még az olasz "rendészeti" beavatkozásokhoz képest is, és a német-francia ellentét gerjesztette két marokkói válság előtt történt. Amerikai nézőpontból viszont az utóbbiaknál relevánsabb, mivel válaszlépésként ők is az "ágyúnaszád-diplomácia" hírhedt módszeréhez folyamodtak.

Erre Theodore Roosevelt elnöksége alatt került sor, amit két okból is érdemes kiemelnünk. Egyrészt az ő történelmi szerepével már foglalkoztunk egyszer a podcastban a spanyol-amerikai háború kapcsán, másrészt az USA elnökei közül ő, mint a saját férfiassága méltó megélésével többféle módon is próbálkozó ikonikus figura az ismertebbek közé sorolható, de ehhez képest popkulturális ábrázolása csak kevés van, és még kevesebb, ami ebből külföldre is eljutott.

A "szél és az oroszlán" további érdekessége, amire az ajánlóban még felhívjuk a figyelmet, hogy ez volt John Milius második rendezése, és ő a filmművészet egyik amerikai különce. A közönség elsősorban mint a Conan, a barbár, a Vörös hajnal és az Intruderek támadása rendezőjét ismerhette meg, de az Apokalipszis most forgatókönyve is a keze nyomát viseli. Legutóbbi (illetve a realitásokat nézve azt is mondhatjuk: utolsó) rendezése éppenséggel az Önkéntes lovasság c. kétrészes tévéfilm, amire fentebb már utaltunk.

Azt, hogy már 1975-ben is tetten lehetett-e érni az ő toxikusan szélsőjobboldali allűrjeit a művén, alighanem jobb, ha a nézők maguknak döntik el. Annyit azért hozzáteszünk a magunk részéről, hogy a két fő karakter erősen történelmietlen ábrázolása legalábbis jobban összhangban van az efféle bázisolt fasisztoid esztétikával, mint a lehangoló valóság, továbbá a szexista dudebro boomer nézők szórakoztatására is egyértelműen törekszik.

Jó szórakozást kívánunk!

A sármos német sztár, Joachim Gottschalk helyke beállítottságú férfi lehetett, ugyanis jó ötletnek találta, ha a szintén színészi hivatású és történetesen zsidó feleségét, akivel több filmben is együtt szerepeltek, egy fogadáson fontos náci tisztviselőknek mutatja be. Ez önmagában nem is lett volna végzetes, csakhogy a hír eljutott Goebbels birodalmi miniszter fülébe is. Sajnos a banketten forgolódó pártbeli elvtársaknál ő kevésbé volt elnéző a zsidókérdést illetően, ráadásul a német filmipar fejeként mondhatni szakmailag is érintettnek vélte magát. A továbbiakba ezért a zsarolás több módját is bevetette, hogy a népszerű teátristát válásra bírja rá, mielőtt a nejét koncentrációs táborba juttatja.

A házaspár azonban ezen a téren nem ismerte a kompromisszumot, és inkább választotta a közös öngyilkosságot, miután a kisfiukkal is végeztek. Gottschalk komoly népszerűségére való tekintettel a családi tragédia azonnal hírzárlat tárgya lett, a kevés jól értesült néptárs számára pedig intő példa arra, hová is vezet a végső kétségbeesés.

És hogy ez a számára kényelmetlen incidens később eszébe jutott-e az azt kiprovokáló hivatásos provokátor főpropagandistának? Ezt szinte biztosra vehetjük, mivel nem egészen négy évvel később ugyanilyen családi végzetet választott a feleségével egyetértésben, akinek a kedvéért annak idején még a katolikus egyházból való kiközösítést sem bánta, és aki zsidó (persze) nem volt ugyan, félzsidó viszont (legalábbis egy írásos bizonyíték szerint) igen, ami csak egy a sok abszurd elem között a történetükben.

További párhuzamokat viszont felesleges keresni; a háborús bűnösök felelősségre vonására vonatkozó nyilvános fogadkozást leszámítva Goebbelséket semmivel sem fenyegették meg, ahogy arra sem kényszerítette őket senki, hogy megvárják a szovjet ostromgyűrű bezárulását a Gauleiter tisztségét is viselő családfő berlini székhelye körül. A házastársi hűség parancsa sem lehetett tényező, elvégre ismert módon csak a Vezérük iránti feltétlen engedelmesség tartotta vissza őket a válástól. Noha nem valami ildomos ebben a kontextusban felhozni a hasonlatot egy kultikus hazai filmből, igazság szerint kizárólag abbéli meggyőződésük vezette őket az önként vállalt pusztulásba, hogy semmiféle rivális szempont vagy megfontolás nem érhet fel a nagy céljaik igazságához.

És arról, hogy a bunkerben elkövetett visszataszító családirtásnak volt bizony egy ilyen előképe is, a magunk részéről valószínűleg sosem értesülünk, ha az nem kerül be a Goebbels - a manipuláció művészete (Führer und Verführer) c. 2024-es német-szlovák történelmi mozifilm cselekményébe. Mai podcastunk témáját ez az alkotás, illetve általában véve a hírhedt propagandaminiszer filmes ábrázolásai jelentik.

Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett sarjak sorsát is el kellett szenvednie előtte.

A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét.

Atyjáról, illetve anyja elveszejtőjéről, VIII. Henrikről szóló podcastunkban kilátásba helyeztük, hogy ha már foglalkoztunk a Tudor-korral és annak előzményeivel, akkor már ennyi erővel igazán kitárgyalhatjuk majd egyszer annak lezárását is, főleg hogy ilyen jelentős történelmi fordulatok jellemezték azt. Ezt a tartozást törlesztjük ma, elvégre jobb későn, mint soha. Szűkebb értelemben vett témánkat az a két – vagy inkább: az az egy, kétrészes – mozifilm jelenti, ami a Hajadon Királynő számtalan kulturális ábrázolása közül valószínűleg a legismertebb napjaink közönsége számára, és amely túlnyomóan pozitív visszajelzéseket kapott: az Erzsébet (1998) és az Erzsébet: Az aranykor (2007). Jó szórakozást!

Angliai élménybeszámoló a duxfordi hadimúzeumról és az ugyanott rendszeresen megtartott repülőnapokról, melyek közül kettőt látogattunk meg 2025-ben. A kapcsolódó képanyag megtekinthető itt és itt. Jó szórakozást!

Van egy régi adósságunk, amit régóta csak görgetünk magunk előtt, illetve amiről tudomást sem vettünk. Az algériai háborúval (1954-1962) a blogon annak idején csak érintőlegesen foglalkoztunk, egy alkalommal. Egyszer sem reflektáltunk viszont az Algíri csata c. filmre, noha a külvilág - értsd: Franciaországon és annak "integráns" algériai részén kívül - figyelmét annál valószínűleg semmi sem keltette fel jobban a konfliktus iránt. Ráadásul egybehangzó vélemények szerint az egyik legjobb háborús film, sőt általánosságban a valaha készült egyik legjobb film is egyben. Mai podcastunkban ezt a hiányosságot igyekeztünk pótolni. A téma kapcsán beszéltünk egy jóval későbbi és nem kevésbé színvonalas francia filmről is, amely külföldön nagyrészt ismeretlen maradt: a Mon Colonel (2006). Jó szórakozást!

A nyaktilót, mint a politikai terror eszközét a laikusok főleg a francia forradalommal és a jakobinusokkal azonosítják. A németeknél viszont más a helyzet, mivel a halálbüntetésnek eme ikonikus módszere francia hatásra terjedt ugyan el náluk a XIX. században, és maradt használatban a nemzetegyesítés után is, az egyébként gondosan nem "guillotine" névvel illetett alkalmatosság tömeges, megfélemlítő célú alkalmazása ott éppenséggel a hitleri diktatúra egyik attribútumaként ismert.

És a fejüket vesztett áldozatok közül Németországban senki sem ismertebb, mint a Scholl-testvérek, akiket a nemzetiszocialista állam népbírósága háborúellenes, lázító pamfletek előállítása és terjesztése révén megvalósított véderőbomlasztásért ítélt halálra segítőikkel együtt 1943-ban. Ennek megfelelően egy lapon szokás emlegetni őket a von Stauffenberg nevéhez kötődő összeesküvéssel, és maroknyi honfitársukkal, akik szintén a rezsimmel való szembeszegülést vállalták annak minden várható következményével együtt.

Lánglelkű és az említett ezredeshez hasonlóan hithű keresztény diákokról lévén szó, akik ugyanakkor nem voltak nacionalisták, sőt megtestesítették a pártpolitikától egyébként ódzkodó tisztességes kisember eszményét, így a nyugatnémet, keletnémet és össznémet emlékezetpolitikába egyaránt rokonszenves mártírokként kerültek be, és mára minden is a nevüket viseli. Ellenálló csoportosulásukról, a Fehér Rózsáról ennek megfelelően hazájukban három játékfilm is készült, melyeket mai podcastunk témájául választottunk. Ezek közül kettő minálunk, illetve általában Németországon kívül szinte ismeretlen, úgyhogy ezekre itt nem is térünk ki külön. A harmadik, melyet magyar szinkronnal Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel címmel forgalmaztak, 2005-ben jelent meg, mint az említett filmek egyikének tág értelemben vett remake-je. A beszélgetést, melynek során azért bevallottan sikerült csaponganunk egy sort a II világháborús témák között, főleg ez az alkotás inspirálta. Jó szórakozást!

[REPOST - eredetileg megjelent kísérőzenével 2022. november 19-én.]

A közelharc-jelenetekkel, látványos pirotechnikai és különleges effektekkel teletűzdelt akciófilm nem kifejezetten az a műfaj, amely pl. itt Közép-Európában elfogadottnak számít a nemzeti függetlenségi harc hős mártírjainak ábrázolásakor. Elvégre ebben az esetben a téma komolysága megköveteli, hogy a sekélyes, hatásvadász, esetleg a komolytalanságig irreális és frivol ábrázolásmódtól szigorúan tartózkodni kell, nemde? Nos, a délkelet-indiai Haidarábádban például biztosan nem így gondolkodnak. Ebben a pezsgő életű metropoliszban, melyről igazság szerint eddig mi speciel nem is hallottunk, országszerte ismert, és termékeit telugu nyelven forgalmazó filmipari szektor virágzik, mégpedig annyira, hogy meg is különböztetik a Mumbai városával és a hindi nyelvvel azonosított, bizonyára sokkal ismertebb Bollywoodtól.

Sőt, a közelmúltban a valaha készült legnagyobb költségvetésű indiai filmmel rukkolt elő, igencsak bombasztikus módon mutatva be kettőt a brit kolonializmus elleni harc XX. századi jeles helyi figurái közül: Alluri Sitarama Raju és Komaram Bheem. Ha a kedves közönségünk sosem hallott még róluk és tetteikről, és éppenséggel Tollywood is ismeretlen számukra, azon cseppet sem lepődünk meg, és természetesen nem is fogjuk senkinek a fejére olvasni. Elvégre, ahogy arra fentebb utaltunk, mi is ebben a csónakban evezünk. Másrészt e két férfi valóságos története nyilvánvalóan minimális relevanciával bírt a film készítői számára – többek között erről is bővebben beszélünk podcastunk mai adásában, melynek témája tehát az RRR.

Az elég furcsa cím jelentése, rendhagyó módon közönségszavazás eredményeképpen – nyelv szerint eltérő, de a készítők által egyaránt jóváhagyott értelmezés szerint - Rage, War, Blood illetve Rise, Roar, Revolt (mi ez utóbbival találkoztunk, mivel hindiül néztük). Akármelyik értelmezést is vesszük alapul, a laikusnak nem sok kétsége maradhat ezek után a felől, hogy bizony egy akcióban, vérontásban igen gazdag alkotással van dolga. De félreértés ne essék, az itt leírtaktól függetlenül végig az volt a benyomásunk, hogy a mű hazafias üzenete őszinte, komolynak szánt, és, amennyire meg tudtuk ítélni, hatásos; a hasonló céllal készült közép/kelet-európai filmektől ráadásul hangulatában teljesen (és előnyére válóan) különbözik. Még a benne megjelenő antikolonialista ábrázolásmód sem tűnt annyira szájbarágósnak és agyzsibbasztónak, mint amit a netflixes-diznis világban megszokhattunk, bár tény, hogy maximálisan elfogult. De kulturálisan ennél is szokatlanabb, hogy a történet alapja egy elképzelt férfibarátság a két forradalmár között, akik egyébként a valóságban sosem találkoztak.

A többi dolgot, amit szerintünk érdemes tudni erről az általunk is ajánlott alkotásról, természetesen elmondjuk az adásban, amihez jó szórakozást kívánunk.

A nemzetiszocialista állam felsővezetésének legtalányosabb tagja lehetett a jeges pillantású Heydrich SS-tábornok és birodalmi protektor. Mivel jóval a háború vége előtt ugyebár merénylet áldozata lett, Göringgel ellentétben nem volt alkalma arra, hogy kihallgatói vagy éppen egy tárgyalóterem közönsége előtt magyarázza meg ill. ki a viselt dolgait. Hasonlóan önfelmentő szándékú memoárt sem hagyott hátra, mint pl. Speer. Titkosszolgálati vezetkőként természetesen naplót sem vezetett, mint ahogy Dr. Goebbels tette grafomán módon, és bizalmas barátai sem voltak. De ha tévedünk, és történetesen voltak is, és túl is élték a háborút, abban az esetben jól felfogott érdekük az elhatárolódás volt, nem pedig az igazság felfedése erről a rettegett és nem éppen rokonszenves férfiról, bármi is legyen az.

A Wannsee-i minisztériumközi értekezletet, melyet államtitkárok és főosztályvezetők (is) került sor 1942 januárjában, ő hívta össze és vezette le. Mivel a "zsidókérdés végső megoldását" szolgáló megsemmisítő hálózat létrehozása és összehangolása volt napirendden, a Harmadik Birodalom történetében fordulópontról beszélhetünk, így ezt az epizódot tekinti az utókor a legfontosabban Heydrich egész hivatali pályafutásában. Már csak azért sem lehet csodálkozni ezen, mert a szóban forgó jegyzőkönyv 1947-es felfedezése óta nem veszített jelentőségéből.

Ennek éppenséggel az ellenkezőjéről lehetett beszélni, hiszen a Holocaustot feldolgozó mainstream krónikásoknak minden oka megvolt arra, hogy a népírtó szándékra vonatkozó hivatalos dokumentumokat hivatkozási alapnak használva (is) szegüljenek szembe a tagadó, revizionista és relativizáló narratívákat terjesztő arcátlan eretnekekkel.

Ettől valószínűleg nem teljesen függetlenül három játékfilmes ábrázolása is készült a náci "konferenciának": egy HBO-produkció (2001), egy (német állami) ZDF-produkció (2022) és egy német-osztrák tévéfilm (1984). Ha valamelyik ismerős lehet az itthoni nézők számára, az valószínűleg az első. Mi mindenesetre mindhármat kielemeztük podcastunk mai adásában.

A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként.

Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma.

Természetesen ugyanígy viszonyult a kérdéshez a brit, a francia vagy mondjuk belga állampolgár is, azzal a lényeges különbséggel, hogy nekik sokkal több okuk is volt rá, és ugyan ki is hibáztathatta volna őket ezért? Hiszen ők őszintén fel sem tudták fogni, hogy az 1914-18 között megtapasztaltak után mégis miféle eszelős gonosztevő az, aki egy újabb nagy gépesített háborút kívánatosabbnak tart Versailles unalomig emlegetett gyalázatánál, akármilyen súlyos és igazságtalan is volt az esetleg?

Így amikor ezek az új háborús gyújtogatók vereséget szenvedtek, példás megbüntetésük magától értetődő politikai szükségszerűség volt a szövetségesek számára. Ez volt a fő indoka a nürnbergi pereknek, melyek közül kiemelt figyelmet csak az első kapott, ahol nemzetközi törvényszék ítélkezett. Ennek jegyében két játékfilmes feldolgozása is készült, a második és ismertebb ugyebár tavaly; ezeket tárgyaltuk ki podcastunk mai adásában. Jó szórakozást!

A történelemben talán néha érvényesül valamiféle karma. VIII. Henrik angol királlyal pl. körülbelül annyira volt nagyvonalú és jóindulatú a történelmi emlékezet, amennyire ő ápolt ugyanilyen viszonyt saját udvartartásával és alattvalóival: kevéssé vagy semennyire. Becsvágya arra ösztökélte, hogy dinasztiaalapító atyját megpróbálja túlszárnyalni, hogy féljék és tiszteljék a nevét angolhon határain innen és túl egyaránt. Hát önmagában a hírnév az biztosan összejött neki, elvégre az angol uralkodók sorában a három legismertebb között biztos ott találja a nevét bármilyen felmérés. Csakhogy az ő reménye az volt, hogy egy újra felemelkedő nagyhatalom hódító lovagkirályaként és az igaz hit nagylelkű védelmezőjeként emlékszik majd reá a hálás utókor, nem pedig úgy, mint züllött, az asszonyait elveszejtő, potrohos zsarnokra.

A Tudor-ház uralma nem tartott különösebben sokáig, és kifejezetten pozitívnak sem lehet nevezni az utólagos megítélését. Ami viszont kifejezetten Henrikét illeti, mégis a vérségi előjog volt az, ami a javára érvényesült. Hiszen ha napjainkban egy átlagos férfi bánik úgy a nőkkel az életében, ahogy azt ő tette, nos, valószínűleg gyilkos pszichopata állatnak tekintik majd, és nevét csak a bulvármédia és a true crime weboldalak fogják megőrizni a hivatalos eljárás után. De egy királlyal azért nem bánik ilyen cudarul a sors.

Olyan dinasztikus házasságból született, melynek a több évtizedes belviszály és bizonytalanság után a véres harcokban megtizedelt főúri házak közötti kiegyezést kellett jelképeznie az egész ország számára. Erről mi is értekeztünk a 109. adásban, melyben anyja, Yorki Erzsébet és anyai nagyanyja, Woodwille Erzsébet televíziós ábrázolása, tágabb értelemben pedig a Rózsák Háborúja volt a témánk, akárcsak a 105. adásban a nem kevésbé hírhedt III. Richárd kapcsán. Ez a konfliktus, ami az angol emlékezetben hagyományosan mint önsorsrontó nemzeti katasztrófa van elkönyvelve, természetesen nem kínált lehetőségeket arra, hogy az azt megelőző Százéves Háborúban dicstelenül elveszített tengerentúli birtokokat a korona visszaszerezze, így a vezető rétegek csak abban bízhattak, hogy a beköszöntő politikai konszolidáció időszaka majd elhozza a külső problémák rendezését, és a nagyhatalmiságon esett csorba is szépen kiköszörültetik.

Henriknek, mint másodszülött fiúnak senki nem tervezett mindebben lapot osztani. Jámborságban és természetesen nőtlenségben töltött papi hivatás volt a ráosztott családi szerep, miközben atyja és bátyja hosszas erőfeszítéssekkel virágoztatják fel újra Albiont. Az már önmagában rossz ómen volt, hogy ez a roppant feladat az ő nyakába szakadt, de voltaképpen többé-kevésbé fel is nőhetett volna ahhoz, ha legalább néhány fordulat előnyösebben alakul az életében. Ám ő végső soron sem szerencsés, sem tehetséges királynak nem bizonyult.

Összességében VIII. Henrik életútját bármilyen műfajú ábrázolásban követni kb. olyan, mintha valami katasztrófafilmet nézne az ember, miközben képtelen elfordítani a tekintetét. Uralma így hálás téma, mert a hírnév ihletet is jelent egyben; a különféle feldolgozásokból hosszú lista állítható össze. Mi ezek közül kiválasztottunk egyet, a legszórakoztatóbbnak és legrészletesebbnek tűnőt, a magunk szokásos lusta módján kerekedve így felül a bőség zavarán, hogy kiindulópontot találjunk Henrik és általában a Tudor-dinasztia imidzsének kibeszéléséhez. Ez a TV-sorozat a Tudorok; a címadás valóban nem túl kreatív, annyit viszont korrektül előre sejtet, hogy szerepelnek benne a királyi sarjak is, akik később mindannyian ültek apjuk trónján, ahogy arra fentebb is utaltunk.

Négy évad terjedelmű kosztümös drámáról van ugyanis szó (2007-2010), amely az amerikai Showtime csatorna számára készült a kábeltelevíziózás aranykorában, amikor nem léteztek streaming szolgáltatások, és DVD-ket vásárolni/kölcsönözni is szokás volt még. Jó szórakozást!