Az olasz bevándorlók helyzete az Egyesült Államokban nem volt túl rózsás a 19. században, sokszor emberszámba sem igazán vette őket az angolszász lakosság. Ahogy korábban a hozzájuk hasonlóan katolikus íreknek, nekik is meg kellett küzdeniük azért, hogy elismerjék őket. Ebben a helyzetben érkezett a pápa engedélyével egy apáca, Francesca Cabrini (aki felvette a „Xavér” férfinevet Xavéri Szent Ferenc tiszteletére), hogy gyámolítsa a rászorulókat. Ez a sok nehézség ellenére olyannyira jól sikerült, hogy az általa létrehozott jótékonysági hálózat mind a mai napig működik a Föld számos országában, ő maga pedig az első amerikai szent lett. Az ő történetét bemutató filmről, az idei Cabriniről szól a KatPol Kávéház mai adása.

A téma nem kifejezetten olyan, amelyet általában választani szoktunk, hiszen katonai/hadtudományi kötődése egyáltalán nincs a filmnek, rendészeti/karhatalmi is csak hellyel-közzel. Viszont központi helyszín benne New York City egykor leghírhedtebb gettója, a Five Points, ugyanúgy, mint a New York bandái c. filmben, amiről szintén készítettünk már adást. A kíváncsiságunkat ez felkeltette, továbbá a téma egészében véve szerintünk olyan érdekes, hogy történelmi szempontból mindenképp szerettünk volna beszélni róla. A keresztény hitélettel kapcsolatban számos film készül mind a mai napig, ezek nem titkolt célja természetesen magának a hitnek a népszerűsítése. Ezek azonban általában alacsony költségvetésű, nem igazán széles körnek szóló művek. Maga a rendező, Alejandro Monteverde is hasonló, vallási tematikájú filmeket rendezett korábban. A film ennek a műfajnak számos toposzával szakít, és láthatóan azt a célt tűzi ki maga elé, hogy azokhoz is eljusson az üzenete, akik nem hívők. Az abban megjelenő általános humanizmus ugyanis univerzális érték, számtalan ateista is magáénak vallja. A szereplőket még imádkozni se igazán látjuk, és a hitről is keveset beszélnek. Beszélnek helyettük a tetteik. A befogadhatóságot jól mutatja, hogy a film a Rotten Tomatoes oldal alapján a kritikusoktól is 90%-ot kapott, míg a nézői értékelések is kiválóak.

Ez a fajta megközelítés sokat tett a könnyű befogadhatóság érdekében, és éppen ezért azok is bátran megtekinthetik, akik egyébként a vallási üzenettel nem értenének egyet. Maga a film megjelenésre igen profi akár a díszletekről, ruhákról vagy a képi világról van szó, ahogy a színészekre se lehet panasz. Ami a történetet illeti, bizony a film a vallási tartalom mellett a jó értelemben vett „erős nő” toposzt is megfelelően ábrázolja. A törékeny apáca nem toxikus ellenségek miszlikbe aprításával bizonyítja rátermettségét, hanem állhatatosságával és kitartásával. Sosem adja fel a küzdelmet, és dacol New York-i polgármestertől kezdve a pápán át az olasz Szenátusig bezárólag mindenkivel, hogy nagy tervét megvalósítsa. A film az elejétől a végéig képes fenntartani a feszültséget és az érdeklődést, és nincs olyan pillanata, hogy az ember legyintene, „ez képtelenség”.

Összességében véve a filmet mi mindenkinek ajánlani tudjuk, ugyanis bárki megtalálhatja benne a számítását. A történet fordulatokkal teli, a filmet pedig nagyon nehéz lenne vallási propagandával vádolni. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A Wikipedia szerint a South Pacific 1949-ben jelent meg, mégis a mai napig az egyetlen jelentős musical az Egyesült Államokból, amely II. világháborús eseményeket dolgoz fel. Sajnos ezt csapatunk szerény művészettörténeti ismeretek birtokában sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja; mindenesetre annyit magabiztosan leszögezünk, hogy a szűkebb értelemben vett téma és helyszín a címből azonnal kikövetkeztethető.

Az idézett szócikk azt is tudtunkra adja, hogy a darab szerzőinek egyáltalán nem volt célja a dél-csendes-óceáni háború rögvalóságát bemutatni, melynek emlékezete amúgy is pont elég friss és traumatikus volt. Inkább azzal voltak elfoglalva, hogy progresszív üzenetet közvetítsenek az intézményesített rasszizmus és általában a faji előítéletek ellen, ami persze ma egy olvasónak elég ismerősen hangzik. Fontos kiemelni azonban, hogy ebben az esetben a kultúrharc szempontja semmiképpen nem írta felül a profitét és a szórakoztatásét, a South Pacific ugyanis többszörösen díjazott, hatalmas kasszasiker volt, és a kritikusok többségének is elnyerte a tetszését.

A történtek erősen idealizált ábrázolása viszont legalább egy nézőben erős visszatetszést keltett. Robert Leckie egykori tengerészgyalogos géppuskás, a japánok elleni véres csaták kitüntetett hőse, civilen sportújságíró és többféle műfajú kötetek szerzője felháborodva távozott az előadásról, annak végét meg sem várva. "A háború nem volt musical." - mondta feleségének. "El kell mesélnem, milyen is volt valójában." Bizony nem a levegőbe beszélt, háborús memoárja 1957-ben jelent meg. A kulturális környezet még hosszú ideig nem is tette volna lehetővé, hogy TV-képernyőre adaptálják az abban ecsetelt elképesztő borzalmat, amely a csendes-óceáni hadszínteret általában jellemezte. Ugyanez vonatkozott egy másik tengerészgyalogos veterán, Eugene Sledge visszaemlékezésére is, pedig az később, 1981-ben került a közönség elé.

Majd a Band of Brothers ("Elit alakulat") c. TV-sorozat sikere kellett ahhoz, hogy változások történjenek ezen a téren. A fent említett kettő és további három, ezeknél kevésbé ismert háborús emlékirat képezte a forrásanyagát a The Pacific (a fantáziadús magyar fordítás szerint ezúttal nem elit, hanem "hős alakulat") c. HBO-minisorozatnak, amely lényegében a Band of Brothers ikerpárja, és egyben mai podcastunk témája.

Az egyik szembetűnő különbség a kettő között, melyre a beszélgetésben elfelejtettünk kitérni, hogy ebben a sorozatban a cselekmény olyan hadműveletek idején játszódik, melyekben a többi nyugati szövetséges hadseregnek nem jutott szerep, így még inkább amerikai fókuszú, mint a BoB. Ennek kapcsán arra is kitértünk, hogyan viszonyul egymáshoz a csendes-óceáni, koreai és vietnami háborúk és azok veteránjainak megítélése az Egyesült Államokban.

Jó szórakozást kívánunk!

„A háború sosem változik.” – hirdeti a Fallout franchise elhíresült mottója. Mint ebből a felvezetőből is kiderülhet, a KatPol Kávéház mai adásában a posztapokaliptikus unverizumban játszódó sorozattal foglalkozunk behatóbban. Már maga a mottó is elgondolkodtató, hiszen a háború lényege pont az adaptálódás és fejlődés, de itt egyértelműen nem hadászati, hanem az emberi tényezőről van szó, arról, ahogy fajunk az idő kezdete óta vív küzdelmet nemcsak az elemek, de egymás ellen is. Habár idővel más kérdések is napirendre kerültek (társadalomkritika, görbe tükör formájában) az alapvető üzenet mindig is ez volt.

Maga a Fallout alapvetően egy videojáték-sorozat, amely még a hőskorban, 1997-ben indult útjára, egy olyan világot bemutatva, amelyet egy évszázada felégetett az atomháború tüze, a túlélők leszármazottai pedig főleg törzsekben és fosztogató bandákban, esetleg kis közösségekben küzdenek a túlélésért. A fő különbséget a Menedékek (Vault) jelentik, amelyek célja hivatalosan az volt, hogy megőrizzék az emberiség tudását és technológiáját, új kezdetet biztosítva. Persze amikor épp nem őrült társadalmi kísérleteket végeztek a gyanútlan lakókon, amik sokszor igen bizarr formát öltöttek (például az igen beszédes nevű 69-es Menedékben 999 nő és csak egyetlen férfi kapott helyet).

Ezt a világot áthatja az amerikai életérzés, az Americana, amit a legújabb úgy lehet leírni, hogy olyasmi jövőképet mutat be, ahogyan azt az ötvenes években elképzelték: háztartási robotok, atommeghajtású kocsik, gyalogsági harci páncélzatok. Egyébként reméljük, nem a próféta szólt a készítőkből, ugyanis az atomháború 2077-ben a történet szerint Kína és az Egyesült Államok között tört ki…

A világban megtalálhatók nagyobb frakciók is, és a sorozat ezek közül be is mutat párat, így például az Enklávét és az Acél Testvériséget. A vizuális világra aligha lehet panasz, a készítők nagy figyelmet helyeztek arra, hogy autentikusan visszaidézzék a játékok látványvilágát, az ikonikus elemeket, ruhákat, szörnyeket és fegyvereket. Maguk a karakterek is igen sokszínűek és izgalmasak, sokak számára az antihős Ghoul (a sugárfertőzés hatására zombiszerű kinézetű fejvadász) volt a kedvenc, de az első látásra kevésbé izgalmas karakterekben is gyakran több van, mint elsőre sejtenénk. A beszédes nevű Normról például kiderül, hogy messze ő a legbátrabb a Menedék elhülyített, dróton rángatott lakói közül. Maximus karaktere is érdekes fordulatokon megy keresztül, akárcsak a főszereplő Lucy is. A több időszálon (jelen és a háború előtt) is futó történetről aligha mondható el, hogy ne bővelkedne izgalmakban és fordulatokban.

Habár a sorozat több kritikát kapott, például a videojáték rajongóitól is a lore megváltoztatása, illetve sokszor komolytalanabb hangvétele miatt, mi a magunk részéről kiválónak találtuk azt, ami sok aspektusból mert újítani a formulán, de nem úgy, hogy az idegenül hatott volna. Az időnkénti komolytalankodás pedig igenis az univerzum fontos része, olyannyira, hogy külön játékbeli opció van az ilyen történések számának növelésére.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Ha az ardenneki csatára gondolunk, melynek helyszíneiről és emlékezetéről podcastunk 98. adásában közöltünk élménybeszámolót, a II. világháború egyéb nyugat-európai fejezetei közül - vagy ha akár egész Európát nézük, bár az oroszországi viszonyokkal ezen a téren nem vagyunk nagyon tisztában - kettő olyat tudunk bizonyosan említeni, amely felülmúlja azt emlékezetpolitikai jelentőségében: a Market Garden és az Overlord / D-Nap.

Ezt figyelembe véve és pozitív belgiumi tapasztalatainkon felbuzdulva - ki hitte volna, hogy ezt a szóösszetételt egyszer így leírjuk - csapatunk arra vállalkozott, hogy az ottanihoz lényegében hasonló, de a harcok kerek, 80. évfordulójára időzített, és ennélfogva azért grandiózusabb normandiai rendezvénysorozaton teszi tiszteletét.

Ez sok helyszínt ölel fel egy kb. kéthetes időszakban, mi pedig a lehetőségeinket számbavéve a látogatást nem is terveztük ilyen hosszúra, de végső soron az ilyen jellegű vállalkozásaink közül így is ez az ötnapos kirándulás volt az eddigi legambiciózusabb. (Összehasonlítás gyanánt a 37., 39. és 48. adásainkat ajánljuk még a kedves közönség figyelmébe.) Az ötletgazda ezúttal is a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, ill. csatlakozott hozzánk Sirdavegd, aki legutóbb már a 110. adásban is szerepelt.

Ami magát a koszorúzások, ünnepi beszédek, csoportos látogatások és egyéb hasonló programok tárgyát illeti, hadtörténeti gyorstalpalót már az ardenneki témájú adáshoz sem mellékeltünk, de ebben az esetben még kevésbé lenne indokolt. Elvégre nem valószínű, hogy volt olyan hadjárat bármikor a történelemben, legalábbis az angolszászokéban, amiről több elemzés, cikk, kötet, dokusorozat, mozifilm és úgy általában kulturális termék készült.

Előzetesen még annyit, hogy az adás alapvetően amerikai fókuszú, mivel a brit és kanadai csapatok által egykor célbavett partszakaszokra csak aránylag kevesebb időnk jutott. És mivel nem tekintjük magunkat szakértőknek ebben a témában sem, természetesen nem zárkózunk el az esetleges hallgatói észrevételek, kiegészítések elől.

Jó szórakozást kívánunk!

A Távol-Kelet és azon belül is Japán már a XIX. század óta élénken foglalkoztatja a nyugati közvéleményt. Ennek egyik fellángolására a második világháborút követően került sor, ebben pedig nagy szerepet játszott James Clavell brit író 1975-ös A sógun című regénye is. A KatPol Kávéház 111. adásában az ezen regényt feldolgozó, idén megjelent sorozattal foglalkozunk így a nyári szünet után, amiről utólag természetesen szemtelenül mondjuk azt, hogy előre eltervezett volt.

A japán történelem legérdekesebb időszakaiból kiemelkedik a "hadakozó fejedelemségek korszaka" (szengoku dzsidai), amely mintegy másfél évszázadig tartott, 1467 és 1600 között (persze ebben sincs egyetértés). Ebben a korszakban a központi hatalmat jelentő sógunátus annyira meggyengült, hogy a helyi szamurájok önállósították magukat. Ebből a káoszból emelkedett ki aztán előbb a véreskezű Oda Nobunaga, majd az ő halála után két neves alvezére, Tojotomi Hidejosi és Tokugava Iejaszu osztoztak a hatalmon. A könyv és sorozat már akkor veszi fel a fonalat, amikor Tojotomi az árnyékvilágba távozott, kiskorú régense felett egy régenstanács őrködik, amiben a legnagyobb hatalmat az a Tokugava gyakorolja, akire mindenki gyanúsan tekint. Ekkor érkezik a japán partokhoz John Blackthorne (a valóságban William Adams) angol navigátor, akinek szemén keresztül maga az olvasó is megismerkedik a korabeli Japánnal.

A mű elképesztő siker lett: több millió példányt adtak el belőle alig pár év alatt, amit aztán az 1980-as minisorozat koronázott meg, amit röpke hét évvel később a magyar állami (bár ez a jelző tulajdonképpen felesleges) televízió is közvetített. El kell mondani, hogy miközben a Sógun mögött hatalmas kutatómunka áll, sajátosan kezeli témáját: például az összes karakter fiktív neveket kapott. Így lett Tokugavából Toranaga, Hoszokava Gráciából Toda Mariko és így tovább. Erre azért volt szükség, hogy az író ne történelmi tények és tudás kárára növelje saját írói szabadságát, ami igen előzékeny döntés ebben a műfajban. Azonban ezen változtatás ellenére igen pontosan mutatja be azt a komplex politikai-katonai-kulturális helyzetet, amibe a főszereplő csöppent.

Az újabb sorozatról elmondható, hogy tartja magát a regény szellemiségéhez, még ha vannak is benne változtatások. Így például Blackthorne – hogy a „fehér megmentő” toposzát elkerülje – sokkal passzívabb szereplő, sokszor szinte csak sodródik az eseményekkel. A Marikoval kibontakozó románca is sokszor tartaléklángon ég, miközben Buntaro egy esetlen szerencsétlennek tűnik, aki sehogy se tudja megérteni a saját feleségét. Kiválóra sikerült viszont Jabusige karaktere, aki azonnal a fanok egyik kedvencévé avanzsált, míg Toranaga karaktere is érdekes és komplex maradt. A színészek is mind kivételesek a szerepükben: Szanada Hirojuki, mint Toranaga, Anna Sawai és Cosmo Jarvis remekül hozzák a karakterüket. A képi világ is több mint remekre sikerült: az épületek, hajók, ruhák, fegyverek mind-mind korhűek és szemet gyönyörködtetőek.

Összességében véve mindannyian szívesen néztük meg a sorozatot, és várjuk a bejelentett második évadot (ami még nem volt bejelentve a felvétel idején), még ha a feldolgozandó alapanyag hiánya némileg óvatos optimizmusra is int minket. Valamint ajánljuk mindazoknak, akik szeretik a japán történelmet és kultúrát, vagy pedig érdeklődnek iránta. Nem fognak csalódni.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Podcastunkban ma ott vesszük fel a fonalat, ahol a 81. adásban letettük. Vendégünk ezúttal is a Spacejunkie nevű, űrutazással és űrkutatással foglalkozó, magyar nyelvű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs, aki a szereplés mellett ismét vállalta, hogy ajánlót is készít a mai adáshoz a For All Mankind c. nagy sikerű sorozat 4. évadáról. Ismét csatlakozott hozzánk továbbá a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője, Salvaje, és a változatosság kedvéért Grodin, egyik szerkesztőnk is.

A Hold mindig is elérhetőnek tűnő célpont volt, de az igazán ‘nagy vad’ az a Mars. A vörös bolygó része a tudományos fantasztikus szubkultúrának, mióta a sci-fi létezik, mióta az eszünket tudjuk, szerettünk volna eljutni egy másik bolygóra, és a Mars relatív közelsége miatt a mai napig az egyik legkézenfekvőbb opció, persze minden nehézsége ellenére.

Podcastunk 105. adásában, melyben ígéretet tettünk, hogy részletekbe menően vissza fogunk térni még az angliai rózsák háborújára, III. Richárd filmes ábrázolásairól beszélgettünk. Most eljött az ideje, hogy beváltsuk ezt az ígéretet, és először is érdemes tisztáznunk, hogy a Shakespeare által sommásan befeketített York-házi király alakja nemcsak mozifilmekben került a képernyőre, hanem legalább egy TV-sorozatban is. Ez a magyar szinkronnal is forgalmazott A fehér királyné (Company Pictures, 2013), mely mai adásunk egyik témája.

Az ebben felölelt történelmi korszak egybeesik ugyan Richárd politikai pályafutásával, ő maga azonban csak mellékszereplő, ahogy azt a címből sejteni lehet. Itt ugyanis a hölgyeké a közmondásos elsőbbség, a célközönségben és a meghatározó nézőponttal bíró szereplők között egyaránt (másrészt tény az, hogy a sorozat üdvözlendő módon egyértelműen szakít a fent említett Shakespeare-i narratívával).

A címben megnevezett Woodville Erzsébet döntő hatással volt hazája történelmére – na nem a kezdeményező fellépésével, hanem mert „sárkányszemeitől” megigézve Richárd bátyja, IV. Edward elkerülte a dinasztikus házasság útját - tulajdonképpen furcsa, hogy nem vált gyíkemberes összeesküvés-elméletek központi figurájává -, ami, hogy mást ne mondjunk, legalábbis nem számít pl. tipikus erősnő-attribútumnak a popkultúrában.

Elsőszülött lánya, Yorki Erzsébet viszont éppenséggel dinasztikus házasság révén találta meg helyét a történelmi emlékezetben, mint VII. Henrik felesége, s így a két marakodó főúri ház kibékítésének, egyesítésének jelképe – a „zsarnok” Richárd megbuktatására összeesküvő klikk előzetes terveivel, továbbá a középkori nőideállal összhangban, amit édesanyjáról legalábbis kevésbé lehetett elmondani.

Ennek megfelelően a folytatás, A fehér hercegnő (Company Pictures, 2017), ahogy a címből ebben az esetben is látható, Erzsébetet és az udvarban betöltött szerepét helyezi középpontba a felemelkedő Tudor-dinasztia első éveiben, amikor [SPOILER] a trónkövetelők még nem tűntek el a színről, de a királyi párt a családi tragédiák egyelőre még megkímélték.

Férjura tehát mellékes karakter csak, akárcsak a korábbi sorozatban a York-uralkodók, sőt az ő sármjuknak, határozott fellépésüknek is híján van, és ezért anyja és felesége árnyékába kényszerül. Másrészt végső soron kiegyensúlyozott szerepeltetése már önmagában az újdonság erejével hat a televíziózás történetében, és ezért pozitív fejleménynek tekinthetjük. VII. Henrik többnyire színtelen figurája elől ugyanis az utókor figyelmét elhalászta elődje és utódja egyaránt: riválisa, III. Richárd és nem kevésbé hírhedt, mellesleg a felnőttkort egyedül elérő fia, VIII. Henrik. Vele a dinasztia férfiága ki is halt, ami [SPOILER] a fent említett tragédiák mellett újabb bizonyíték a sztoriban megjelenő átokra, már ha az ember nem valamilyen tudományos alapú világnézet híve. Ennek beteljesedését a sorozat valamennyire sejteti ugyan, de be nem mutatja, mivel ennek a folytatásnak is volt ám folytatása, amire pedig mi nem tértünk ki a mostani adásban. Jó szórakozást kívánunk!

Amikor 2022 elején adást közöltünk le az új, Villeneuve-féle Dűne adaptációról, ígéretet tettünk, hogy a 2. résszel is foglalkozni fogunk. Ne mondja senki, hogy nem tartjuk meg az ígéretünket: ez a film a témája a KatPol Kávéház 108. adásának.

A Dűne egy kultikus regényfolyam, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy legalább annyira műfajteremtő volt, mint a fantasy irodalomban A Gyűrűk Ura Tolkientől. Érdekes módon a második filmet, amely befejezi az első regény adaptálását, sokkal nagyobb érdeklődés és várakozás övezte, mint az elsőt. Ritkán látni olyat, hogy egy folytatás ekkora tömegeket mozgat meg. Ami persze annyiban érthető, hogy a rendező nem az egyszerűbb utat választotta a modern identitáspolitika előtti főhajtással, hanem igyekezett a mű eredeti üzenetéhez hűnek maradni.

Ez a második filmben is megmaradt, amely sokkal pörgősebb, mint az előző, ami leginkább az alapokat igyekezett megteremteni az epikus végkifejlethez. A második rész megoldásait általánosan pozitív fogadtatás övezte, mind a kritikusok, mind a nézők részéről, ami igencsak ritka manapság. Ez a rész ráadásul sokkal szabadabban nyúlt hozzá az alapanyaghoz, több fontos dolgot is megváltoztatva benne, ami a könyvek rajongói részéről némi ellenérzésre talált.

A mi véleményünk az, hogy némely változtatás jobban szolgálta az üzenet átadását, habár, mint az első Dűne regény esetén, itt sem esett le sokaknak az, hogy Paul Atreides Muad Dib karaktere nem egy pozitív szereplő, főleg nem azon Lisan al-Gaibként, amivé a végén válik. A harmadik, feltehetőleg zárófilm remélhetőleg megnyugtatóan keresztülviszi ezt az üzenetet is, és lezárja a végigkövetett szereplő életútját.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába.

Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni.

Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki.

Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye.

Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva.

Az ukrajnai háború eseményeit figyelve nem lehet elmenni a Jevgenyij Pirgozsin nevével fémjelzett – és vele gyakorlatilag eggyé váló – Wagner katonai magánvállalat mellett, amely a szíriai és afrikai műveletei után legnagyobb eredményeit pont abban az Ukrajnában szerezte meg, amely 2014-ben szülőhelyéül szolgált. A Wagner 2022-től kezdve számos számos front mentén, de leginkább Bahmut ostromakor mérettette meg magát. Popasznaja, Liszicsanszk és Szoledar elfoglalásával a Wagner „brand” legendává vált a front mindkét oldalán, amelyet tovább emelt Prigozsinék 9 hónapos teljesítménye a bahmuti húsdarálóban.

Utóbbit végül csak a finálét jelentő 2023. júniusi „igazság menete” tudta megtörni, amely végső soron Prigozsin és az addig ismert Wagner végét hozta el magával. De, antik görög drámához hasonlóan a Wagner-eposz esetében sem maradhatott el a katartikus lezárás Prigozsin 2023. augusztusi, máig tisztázatlan légikatasztrófájával.

A cselekményt végigkíséri a prigozsini „egyenlők vagyunk a harctéren” narratíva. Nincsenek alá- vagy fölérendeltségi viszonyok, vagy az adott fél gratifikációja. Helyette nyers naturalista épületharc, halál és az egyszerű harcos kis jelentősége tűnik fel a háború egészéhez képest. Az ukránok sem igazán ellenségként, hanem sokkalta inkább olyan hasonló képességekkel bíró ellenfélként jelennek meg, akik ugyanazon személyes háttérrel, szocializációval és harcmodorral bírnak. Sokszor ugyanazon szovjet eszközökkel harcolva az egykori szovjet harceljárások szerint. Csak éppenséggel a rajtuk kívül álló események folytán végül az arcvonal másik oldalára kerültek.

Rendezőként Andrej Batovval találkozhatunk, ami viszont Andrej Serbinyin írói álneve. Ő nem ismeretlen a Wagner háza táján, hisz ő volt az, aki például a magánvállalat közép-afrikai misszióját bemutató 2021-es Turista című alkotást is jegyezte. A forgatókönyvírók közt persze maga Jevgenyij Viktorovics neve is előkerült a poszthumuszként megjelenő Alekszej „Cserkesz” Nagin mellett. Az Ukrajnát megjárt Nagin harci tapasztalatai egyben hozzájárultak a harci cselekmények minél realistább bemutatásához. A film aktualitása és tematikája miatt persze a színészgárdán is megmutatkozik, ám a főszereplők között olyan nevek is feltűnnek, mint az 1985-ös második világháborús Jöjj és láss! c. filmben debütáló Alekszej Kravcsenko.

Podcastunk 106. adása annyiban is érdekes, hogy nem csupán a Wagner-filmmel, hanem egyben magának a legnagyobb karriert bejárt orosz katonai magánvállalatnak a történetével, előzményeivel, ukrajnai szereplésével és a Prigozsin-féle lázadás utóhatásaival egyben foglalkozik. Avagy a Wagnerhez hasonlóan a PMC-k oroszországi jelenléte is egy külön történet.

A felvétel két részletben, a Wagner 2023. júniusi felkelése előtt és 2024 januárjában készült. A szereplők ezúttal rendhagyó módon Hidegkuti Konstantin, a moszkvater.com online szakportál munkatársa, Lázár Zsolt hadiipari szakértő és Salvaje, a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor vezetője.