Tájékozatlanabb honfitársaink számára talán meglepően hangzik, de a magyar és orosz népek történelmi tapasztalatában legalább egy átfedés is akad. A tatárjárást a Kijevi Rusz fejedelemségei is ugyanúgy elszenvedték, de ráadásul megkapták a nyakukba a közmondásos tatár igát is, ami érthető módon az egyesített Oroszország nemzeti emlékezetében fontos helyet foglal el azóta is.

Örökségét alapvetően elhúzódónak és károsnak szokás beállítani, és az erre irányuló külföldi figyelem újjáéledését ill. felélénkülését is meg lehet figyelni az ukrajnai háború kirobbanása óta, ami magától értetődő táptalaja lett a nagyorosz sovinizmus és birodalmi küldetéstudat egyfajta sajnálatos patológiaként, a mongol despotizmusból, bizánci normákból és muszka hazugságokból szárba szökkent elfajzásként való értelmezésének, akár atlantista-liberális, akár kelet-európai nacionalista szemszögből.

Az Arany Horda, mely egykor az orosz földek zömét uralta, már rég tovatűnt, de története nem tartozik tehát a következmények nélküli elfeledett múlthoz. A tatár igáról orosz krónikák, népmondák is keletkeztek, melyek aztán nyersanyagot szolgáltattak a szovjet, majd orosz filmipar részére is. Mai podcastunkban ilyen alkotásokat járunk körül.

A fejedelem bajnoka címmel a magyar mozikban, és mint "The Sword and the Dragon" az angolszász világban is megjelent Ilja Muromec a mitikus múltba vesző népi hős mesebeli elemekkel teletűzdelt ábrázolása. Hasonló figura az orosz emlékezetben Kolovrat, így természetesen őt is vászonra vitték – angol nyelvterületen Furious címmel, amiről gyaníthatóan sokan asszociáltak először a Halálos iramban franchise-ra. Mindenesetre korántsem volt olyan, határokon átívelő jelentősége ennek a némileg középszerű alkotásnak, mint az előbb említettnek, de mindenképpen érdemes arra, hogy a téma kapcsán foglalkozzunk vele is, ahogy egyéb, a tatár uralom késői időszakában játszódó filmekkel és sorozatokkal egyaránt, melyekre most írásban nem térünk ki külön.

Az adáshoz az ihletet Alkonyi Zalán videóesszéje szolgáltatta. Jó szórakozást!

A háborús népességpusztulás és nemzethalál kategóriájában a világrekord minden bizonnyal a XIX. századi Paraguayhoz köthető, melynek férfilakossága szinte felfoghatatlan arányban, minimum 70 százalékban veszett oda a napóleoni ambícióihoz ragaszkodó elnökük szolgálatában. (Egy későbbi, 1886-os népszámlálás adatai szerint a 30 évnél idősebb felnőttek között három nő jutott egy férfira.) A latin-amerikai országot letarolták és teljesen megszállták az ellenséges seregek; mint az ismert, ugyanez történt Szerbiával is az első világháborúban – azzal a fontos különbséggel, hogy a végső vereséget sikerült elkerülnie (ami magyar szemszögből mondjuk azért nem volt kifejezetten szerencsés). Ezzel magyarázható, hogy az említett gyászos dobogón is „csak” a második hely jutott számára – öt szerb férfiból átlagosan kettő élte meg a háború végét.A megszállás és feldarabolás aztán ugyebár a második világégés során megismétlődött, bár az arányos vérveszteség azért jóval alacsonyabb (és még így is kirívó) szinten maradt. Ha ehhez még hozzávesszük az oszmán uralom korábbi évszázadait, nem nehéz felmérni, milyen fontos szerepet játszanak a szerb nemzeti emlékezetben a szenvedéstörténetek, a traumák és az áldozatiság tudata. Valószínűleg csak idő kérdése volt, hogy egy élelmesebb helyi filmrendező és támogatói a Holocaust-filmek műfaját nemcsak felfedezze, hanem saját kultúrpolitikai célokra fel is használja, ahogy az sem véletlen, hogy a szerb királyi hadsereg golgotajárása is eljutott végül a mozivászonig. Ez a két alkotás közelebbről megnevezve a nem nagy időbeli különbséggel megjelent I. Péter király és a Dara of Jasenovac, melyeket mai podcastunkban járunk körbe. Hogy az utóbbi talán legemlékezetesebb jelenetéből idézzünk: Üdvözlet a Balkánon, és jó szórakozást! 

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. április 19.]

A február végén kezdődött orosz-ukrán háború a tágabb közbeszédbe is beemelte Ukrajna történelmi létezésének kérdését, ahol a fő kérdéssé az vált, történelmileg létezik-e ukrán nép. Felismerve ezt a trendet, mi is bemutatunk két olyan filmet, amely pro és kontra érvel a témában. Ez a KatPol Kávéház 74. adásának a témája, a két bemutatott film pedig az 1999-es lengyel Tűzzel-vassal (Ogniem i Mieczem) és a 2009-es orosz Taras Bulba. Mindkettő a 17. században játszódik, de csak az első közelebbi kontextusa ismert: a lengyel özönvíz időszaka, amikor a nemesi köztársaság súlyos sérülést szerzett a Hmelnickij-féle kozákfelkelés és az ennek kapcsán történő külső beavatkozás miatt (amiben egyébként II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is részt vett).

Mindkét film 19. századi szépirodalmi műveken alapul: az egyiknek Henryk Sienkiewicz trilógiájának nyitóregénye, míg a másiknak Gogol kisregénye szolgáltatta az alapját. A Taras Bulba egyébként igen népszerű téma volt korábban is, nyugati adaptációk sokasága is készült belőle, a legismertebb talán az 1962-es hollywoodi feldolgozás Tony Curtis főszereplésével. Már a két szerző eltérő nemzetisége is arra utal, hogy egészen más a hozzáállásuk a kozák néphez és annak történelemben betöltött szerepéhez.

Amit objektívan megjegyezhetünk erről, hogy a kozákok Ukrajna (szó szerint „határvidék”) területén alakultak meg a 14. század végén, akik könnyűlovas harcmodorral foglalkoztak és önkormányzó katonai közösségeket alapítottak, a legismertebb közülük a zaporizzsjai kozákok által létrehozott Szics volt (idehaza a hajdúkhoz lehet leginkább hasonlítani őket). A kozákság igen változatos társadalmi és etnikai csoportokból került ki, egyfajta felvett identitás volt. A lengyelekkel a nagy helyi földbirtokosok (mágnások) túlkapásai, jogcsorbításai fordították szembe őket, és a háború végére orosz protektorátussá váltak. Az oroszok sem voltak sokkal megértőbbek a kozákokkal, akik a nagy északi háború idején és más esetekben is fellázadtak, míg végül II. Katalin cárnő áttelepítette őket, megszüntetve a Szicset. Az orosz kozákok egészen a bolsevik polgárháborús győzelemig a cári rendszer és a fehérek leghűségesebb támaszai voltak, ám ezután felszámolták őket.

A két film egészen ábrázolása a kozákok kapcsán sok mindenben megegyezik. Mindkettő fékevesztett, brutális népeknek mutatja be őket, akiknek az egyszerűségében, közvetlenségében azonban mégiscsak van valami szeretnivaló. Pontosan azonban forrófejűségük és makacsságuk az, amely szembeállítja őket a lengyelekkel és felkelésre ösztönzi őket. A Taras Bulba kezdettől hangsúlyozza, hogy a kozákok mind oroszok (egy komikusan elnyúlt jelenetben a kozákvezérek mind szerelmet is vallanak az orosz anyaföldnek, mielőtt hősiesen elesnek a túlerő elleni csatában), míg a Tűzzel-vassal egyáltalán nem tartalmaz ilyen felhangokat velük kapcsolatban. Sőt, míg az eredeti regény ukránellenesnek tartják, a film kifejezett dicséretben részesült ukrán részről. A Taras Bulba ezen túlmenően erősen lengyelellenes és antiszemita üzeneteket is megfogalmaz, ami kritikákra adott okot.

A kozákok életét és harcmodorát azonban mindkét film hűen mutatja be, függetlenül az esetleges ideológiai felhangoktól. Így akit érdekel ez az időszak, a kozákság élete és küzdelme a jogaiért, bátran hallgasson bele az adásba, illetve nézze meg az említett filmeket.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. dec. 28.]

Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus.

A filmes feldolgozások szolgáltatják a KatPol Kávéház 70. adásának témáját, amelyen Rammjäger83 és Enz vettek részt. A Jodorowsky-féle korai feldolgozáskoncepció, az 1984-es David Lynch-féle – meglehetősen megosztó – adaptáció, a Sci-Fi Channel 2000-res minisorozata, illetve a legújabb átültetési kísérlet, Denis Villeneuve 2021-es Dűnéje mind előkerülnek az adásban.

A Dűne nagy erősségét – szemben mondjuk a 49. adásban kitárgyalt Legend of the Galactic Heroes-zal – nem a karakterek adják, bár a későbbi művekben kétségkívül itt is előrelépés történt. Azonban a minden jó tulajdonságot megtestesítő Atreidesek és a mérhetetlenül, rajzfilmszerűen gonosz Harkonnenek harca, valamint a cselszövő császár aligha tekinthető különösen érdekes felállásnak. Ami igazán emlékezetessé tette a Dűnét, az, hogy ez volt az első olyan sci-fi mű, ami hihetetlenül részletesen kidolgozott, egyedi univerzumot teremtett. A nagy házak, a Bene Gesserit, a Dűne sivatagos bolygója, a homokférgek és a fűszer, a fremenek, mind-mind ikonikussá váltak.

Az adásban két adaptációval foglalkoztunk részletesebben: az 1984-es és a 2021-es filmekkel. Az előbbi sajátos vizuális megoldásaival, furcsa történetvezetési megoldásaival és a történetmesélés hektikus tempójával igen megosztó alkotás lett. Az eredeti regény egy többszáz oldalas alkotás, így talán nem is túl egyszerű azt egyetlen filmben megjeleníteni. Ezzel szemben a tavalyi film azzal a – kockázatosabb – megoldással élt, hogy kettéválasztja a könyv történéseit, és két részben mutatja be azt.

Elmondható, hogy nekünk mindkét alkotás tetszett a maga nemében. Lynch LSD-parádéra hajazó, pszichedelikus élményt nyújtó vizuális képei álomszerű látványt nyújtanak, habár persze nehéz elmenni a regényhez képest is túltolt Harkonnen-gonoszságon, és az olyan casting-megoldásokon, mint Sting szerepeltetése. Az adás apropóját az újabb film szolgáltatta azonban, amellyel szinte maradéktalanul elégedettek voltunk.

Sokat szidjuk a kreatívan sterillé vált, kizárólag a politikai agendákat kiszolgáló nyugati szórakoztatóipart, de itt nyoma sincs ezeknek. Mind vizuális, mind dizájnmegoldásban remek munka született, egy-két kivétellel (Chani khmmm) a színészek is jó választásnak bizonyultak. Ráadásul nyoma sem volt a filmben azoknak a túltolt progresszív toposzoknak, amelyek olyannyira nézhetetlenné teszik a modern alkotásokat. Csak remélni tudjuk, hogy a 2. rész méltó befejezést ad az elkezdett eposzi munkának, amelynek hasonló sikere esetén egy időtlen klasszikus régóta nem látott születését láthatnánk Hollywoodban.

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2022. dec. 7.]

Podcastunk eddigi leghosszabb epizódját tárjuk ma a kedves közönség elé. Vendégünk a Spacejunkie nevű Youtube-csatorna egyik alapítója és szerkesztője, Nagy Szabolcs. Mivel nemcsak a meghívásunkat fogadta el, hanem azt is szívesen vállalta, hogy ajánlót ír a műsorhoz, ezennel át is adjuk neki a szót. 

* * * 

Nagyon izgalmas kérést kaptam a KatPol csapattól pár hónapja. A For All Mankind c. sorozatot tervezték részletesen átbeszélni, elemezni és szóltak nekünk, a Spacejunkie csapatnak: ha van kedvünk, csatlakozzunk. A válaszom röviden az volt, hogy “Naná!” - ugyanis hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak. 

A csatornánkon rendszeresen foglalkozunk élő rakétaindítások közvetítésével, valamint elemezzük a világ rakétaiparának múltját, jelenét és jövőjét. Emiatt nagyon közel érzem magamhoz a For All Mankind sorozat alternatív valóságát, egy elképzelt, lehetséges, alternatív jövőt, melyben nem az Egyesült Államok nyeri az űrversenyt. Már ez is a polgárpukkasztás netovábbja, de az íróknak sikerült egy olyan forgatókönyvet írni, amelybe nagyon okosan beleépítették a megtörtént valóság bizonyos elemeit. Ezáltal egy fura valóság-fikció elegyet kapunk, ami véleményünk szerint több, mint szórakoztató. A sorozat nem csak aprólékos, eszméletlenül részletes az események fonalát és a történetet illetően, a karakterek is kiforrottak, élvezet nyomon követni a fejlődésüket az eddigi 3 évadon keresztül. 

Űrrajongóként fantasztikus volt látni technológia szempontból, igényesen elkészített CGI képkockákon nem csak a Saturn V, de az N1 rakétát is repülni látni. Az N1 rakéta kifejezetten nagy kedvenc, ugyanis óriási potenciált hordozott magában a jármű, de néhány sikertelen indítás után befejezték a programot és soha többé nem repült. Ügyesen mutatják be az első amerikai és szovjet holdbázisokat, a konfliktusokat, a hidegháború kiterjedését az űrre. Fontos történelmi eseményeket adaptálnak az elképzelt valóságba, mint a koreai utasszállító repülőgép 1983-as lelövése, az Apollo-Szojuz randevú, az oklahomai bombamerénylet, de említésre méltó a feketék fellépése a szegregáció ellen vagy a melegjogi mozgalom elterjedése. Fontos társadalmi eseményeket fedezhetünk fel, ami talán befogadhatóbbá teszi az egész sorozatot és nem egy teljesen idegen, ismerttől mindenben eltérő alternatív valósággal találjuk szembe magunkat. 

A karakterek fantasztikusan jók, sikerek és kudarcok teszik őket azzá, amivé a hosszú évek, évtizedek alatt válnak. A társadalmi elvárások, majd azok változása idővel felemelnek (Karen Baldwin), vagy akár a mélybe taszítanak (Gordo Stevens) egyes szereplőket, de ügyesen zsonglőrködnek a forgatókönyvírók a kellemes, elviselhető egyensúly kialakításán. Továbbá kapott a sorozat egy Elon Muskhoz hasonló befektető/vállalkozó zsenit, aki a valódi mintához hasonlóan sikerre viszi űripari cégét és az USA, valamint a Szovjetunió mellett harmadikként jut el a Marsra. Okosan felhívja a figyelmet arra a cselekményszál, hogy a jövőt bizony már nem feltétlen csak az űrügynökségek alakítják, hanem a magánszektor előretörése komoly potenciállal kecsegtet, az együttműködés pedig szinte elkerülhetetlen. Izgalmas jövőkép, az egészen biztos! 

Ha valakit érdekel az űrutazás és egy jó sztorira kíváncsi, először mindenképp néz ze meg magát a sorozatot, mert az alábbi beszélgetésünk során nagyon sok spoilerezés lesz!! Köszönöm a KatPol teljes csapatának a megtisztelő meghívást, kövessétek, hallgassátok őket! Kifejezetten élvezetes volt egy olyan csapat részeként beszélgetni a sorozatról, akik nem feltétlen csak az űrutazás szempontjából közelítik meg a témát. Reméljük Nektek is tetszik majd a sorozat és a beszélgetés is!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. nov. 1.]

Egy nő becsülete minden korban olyan érték volt, amiért a férfiak kész voltak harcba szállni. Különösen igaz volt ez a középkorban, ahol a nő ártatlanságát, illetve a házasság szentségét a társadalom alapköveként őrizte nemcsak a katolikus egyház, hanem az egész feudális társadalmi rend is. Így aztán, mikor egy nemesasszonyon erőszak esett, és sor került Franciaország utolsó perdöntő bajvívására, az igen nagy, és évszázadokig nem lankadó figyelmet eredményezett. A KatPol Kávéház 66. adásában Az utolsó párbaj címmel nemrég bemutatott filmet vettük górcső alá, amelynek alapja Eric Jager 2004-es azonos című könyve (idehaza idén jelent meg).

A párbaj, mint perdöntő cselekmény az istenítéletek egy formája volt, amely a germán-frankofón jogrendszerben gyökerezett, ám egész Európában elterjedté vált a kora középkorban. Ekkor a felek halálig tartó viadala döntötte el, kinek is van igaza az adott ügyben (ez a jogintézmény egyébként a Trónok harca sorozatban is megjelent). A 14. századtól azonban az egyház – akárcsak a többi istenítélet ellen – egyre erőteljesebben fellépett, és aztán az uralkodók is a gyakorlattal szemben foglaltak állást, amit elősegített az inkvizitorius eljárás elterjedése is, amely a modern nyomozás előképének tekinthető. 1386-ban, mikor a film cselekménye zömében játszódik, már hosszú évek óta nem került sor alkalmazására.

A történet három főszereplője: Jean de Carrouges lovag, Jacques Le Gris udvaronc – mindketten normandiai földesurak – valamint az előbbi felesége, Marguerite. Rajtuk kívül számos történelmi szereplő felbukkan, mint Pierre d'Alençon normandiai gróf, valamint VI. (Őrült) Károly francia király, illetve több fiktív szereplő is. A produkcióban világhírű színészek játszanak, így erre aligha lehet panasz.

Ahogy egyébként a filmet kevés kritika érheti történelmi hitelesség szempontjából. A korabeli viszonyokat, ruhákat, szokásokat, fegyvereket igen nagy pontossággal szerepelteti és ismerteti meg a nézőkkel. A történetet, a két földesúr torzsalkodását kettejük szemszögéből is megismerhetjük, mint ahogy elmondanák a bíróság előtt saját változatukat, egészen a kérdéses nemi erőszakig bezárólag. Aztán végül Marguerite szemszögét látjuk, akinél már csak a beszédes „az igazság” bevezető felirat szerepel.

És ez egyben a film leggyengébb része is, amely igen erőteljesen ideológiailag túlfűtött. A jól ismert feminista toposzokat vetíti vissza a korba, nem titkolva azon szándékát, hogy a Metoo-korszak számára készítsen egy történelmi filmet. Ám ez a fajta modern szemlélet a film minőségének a rovására megy, a néző hirtelen már nem egy középkori filmen ül, hanem egy heves Twitter-vita közepén, ahol a patriarchális férfiak összes bűnét a fejére olvassák.

Ezen rész elhagyása nélkül a film nemcsak a feleslegesen hosszú játékidőt nyeste volna vissza (több jelenet szinte változtatás nélkül jelenik meg kettő, sőt akár három narratívában is), hanem a filmet is az elejétől a végéig élvezhetővé tette volna.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Megjegyzések:

· A bizonyos Olga, akit futólag említettünk, Olga Discordia, egy visual novel szereplője

· Le Gris nevét rendszeresen és tévesen mint „la grí” ejtettük ki, ezért az ilyen hibákra érzékeny hallgatóktól elnézést kérünk

Tisztelt hallgatóink! Mai adásunkban egy letűnt korszak letűnt filmes műfaja lesz a témánk, melyet főleg a szintúgy feledésbe merült, de a maga korában nagy figyelemnek örvendő, az atomfegyverek leszereléséért indult mozgalom félelmei ihlettek. Ezeknek az atomháborús katasztrófafilmeknek a két leghírhedtebb képviselője a Fonalak (Threads, 1984) és a Másnap (The Day After, 1983). Jó szórakozást!

Beszélgetés a Pingvin c. bűnügyi HBO-sorozatról, amely a 2024-es év egyik nagy meglepetése volt a stream-elt tartalmak terén. A gengszterfilmek kedvelői közül azoknak is bátran ajánljuk, akiket esetleg legalábbis elbizonytalanít a történet képregényi eredete.

„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.)

A (vihart leszámítva) szerencsés fordulat dacára az ömlesztett árut szállító monstrum — amely mellesleg különbözik a Vörös-tengeren később megtámadott és felgyújtott, azonos nevű görög tankhajótól — kapitányával Berezkin mindenesetre jobbnak látta inkább nem forszírozni a laza kollegiális csevejt, ugyanis kiderült róla, hogy történetesen mariupoli származású, ahogy a legénység jelentős része is ukrán. Még a különleges katonai művelet állapota sem írhatta tehát felül a tengerészvirtus parancsolatát a kötelező segítségnyújtásra, tükrözve az ókori szittya bölcs, Anakharszisz megállapítását, mely szerint háromféle ember létezik: akik még élnek, akik már meghaltak és akik a tengereket járják.

Ennek a tanulságos incidensnek a rövid ismertetésével kezdődik a hazánkban is bemutatott Comandante c. 2023-as olasz történelmi film, melyet podcastunk aktuális adásában körüljártunk, mint művészi ábrázolását a tengeri életmentés egy ennél sokkal drámaibb példájának a II. világháború atlanti-óceáni hadszínterén. Ez ugyebár nem egy gyakori motívum a háborús filmekben, és ezt a filmművészeti szegmenst szemügyre véve sem a tengeralattjárós, sem az olasz nézőpont bemutatása nem tekinthető bevett fogásnak.

Valóban egyedi alkotásról van tehát szó, már csak azért is, mert egy fasiszta hadiflotta tisztjének teljesen pozitív színben való feltüntetésén többen megütköztek vagy legalábbis meghökkentek. Pedig a mosdatásra vonatkozó bármilyen esetleges vád azért is alaptalan, mert a film rendezője akkor hallott először Salvatore Todaro tengeralattjáró-parancsnok tetteiről, amikor 2018-ban az olasz parti őrség parancsnoka, Pettorino tengernagy követendő példaként emlegette fel azokat, az emberséges menekültpolitika melletti elkötelezettségét alátámasztandó. Akármit is legyen a véleményünk az utóbbi kényes témáról, a hős sorhajóhadnagy végletekig menő könyörületessége a legyőzött ellenség iránt jól tükrözi C. S. Lewis nehezen vitatható megállapítását, melyet utószó helyett idézünk

„Lancelot ideálja jelenti az egyetlen menekvést egy olyan nyomorúságos világból, ahol csak bárgyú farkasok és tehetetlen birkák élnek.”

Jó szórakozást!

[Újraközlés kísérőzene nélkül - erdetileg megjelent 2021. szeptember 23-án] -

A History Channel 2013-ban debütált sorozata, a Vikingek, hat évadon keresztül mutatta be a kora középkori skandinávok világát a 9. századi legendás hős, Ragnar Lothbrok (magyarul Szőrösnadrágú Ragnar) és fiai, mint pl. Vasbordájú Björn és Csonttalan Ivar szemszögén keresztül. Írója, Michael Hirst több történelmi témájú sorozattal és filmmel (Tudorok, Elizabeth) a háta mögött alkotta meg a Vikingeket, mely futása során óriási népszerűségre tett szert, főhőse, a fent említett Ragnar pedig valódi kultúrális ikonná lépett elő. A korai promóciónak köszönhetően sok nézőnek ültették el a fejében, hogy a széria történelmileg hiteles módon adja át a korszakot, ennek ellenére a készítői nagyon sokszor éltek az alkotói szabadság eszközével, melynek eredménye, hogy időnként szinte felismerhetetlenre silányította el a megjeleníteni kívánt periódust. A 64. adásban kibeszéljük a sorozat történelmi hátterét, külön hangsúlyt fektetve a bemutatott világra és a főbb szereplőkre. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a széria műfaja történelmi fikció, melynek a teljes korhűség nem kritériuma, ennek ellenére nem árt tisztában lenni a legjobb tudásunk szerinti valósággal, ami a történet alapjául szolgál. A Vikingeket dramaturgiai szempontok alapján is górcső alá vesszük, reflektálunk a színészi játékra, valamint korábbi, a vikingeket feldolgozó alkotásokkal is összehasonlítjuk. Salvaje és Sirdavegd mellett részt vett a beszélgetésben Csucsulf (a blogja elérhető itt) és Videodrome. Jó szórakozást!