'Stamps Back' az új Vakondok dokumentumfilm. Becsempészett C64-ek, feltört játékok, piacon árult másolt videójáték-kazetták, postai levélben küldözgetett floppy lemezek, amerikai BBS szerverhez csatlakozó Matáv telefonfülke, lemezújságok, copy partyk, Csoki klub, és a magyar scene létrejötte a 80-as 90-es években.

A Labor15 következő részében a Csokonai Mikroklubról szóló Stamps Back című film rendezője, Matusik Szilárd volt Marton Éva vendége. 

„Passzol az életünkre is, hogy a Végtelenben hol vagyunk. Aki ismeri a végtelent, tudja, sehol sem. A Végtelenben nem lehet kijelölni egy pontot, a Végtelenben végtelen sok helyen vagyunk” (Wahorn András)

Művészek. Töttös Kata festőművész különleges nőfigurái, nőtípusai tükröt tartanak a fogyasztói társadalmunk világával szemben. Erős felkiáltójelek a képei – melyek az elmúlt években – bár az ismert kézjegyek ott maradtak – finomodtak. Wahorn András a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó szentendrei világból indult. Rajzol, fest, zenél. A Bizottság Zenekar, a happeningjeik szintén kritikus bírálatai voltak a Kádár-kor áporodott évtizedeinek. 

Találkozásuk nem csak az életüket változtatta meg, új perspektívákat nyitott mindkettőjük művészetében. Hatnak egymás gondolkodására, sőt, évek óta közösen is alkotnak. Közös képeikből több kiállításuk is született. A Csokonai Rendezvény és Művelődési Házban – a 26. Anno összművészeti rendezvénysorozaton bemutatott tárlatuk: Ketten a végtelenbe, a saját utak mellett ezt a közösen létrehozottat, a folyamatosan alakuló művészi utat is megmutatja. 

Ahogy életükben, úgy művészetükben is különlegesek. „Először én megfestem a képet, s azt odaadom Andrásnak, tegyen hozzá valamit, bármit. – Először nagyon nehéz volt odaadni egy képet, két évig nem is alkottunk közösen” – mondja Kata. De az első közös kép – a Kést síró lány robbanásszerűen indított el valami újat. A két világ összeadódik, „s lesz belőle egy teljesen egyedi és különleges kép, különleges világ. Együtt a miénk, a kettőnké”. 

„Mind a ketten nagyon makacsok vagyunk” – folytatja András –„életünk egy olyan szakaszában találkoztunk, amikor már mind a ketten kialakultunk.” Két nagyon különböző „lény” hoz létre valami nagyon harmonikusat. „Olyan távoli pontján vagyunk a valóságnak, hogy ettől tágul végtelenre a kép.” 

Más-más kulturális környezet hatott rájuk, más impulzusok érték mindkettőjüket, Kata a Képzőművészetin mesterektől tanult, hiperrealista stílusban fest, Wahorn autodidakta, ahogy rajzait jellemzi, „gyerekesen”. Jók így együtt is. Felszabadultság, szabadság, ahogy a világról gondolkodnak, ahogy alkotnak, bár Wahorn nem hisz a szabadságban: „a szabadság rabja vagyok”. „Szabadabb lettem, kicsit már mozdulok el a saját röghöz kötöttségemtől” – véli Kata. De hogy minden művészet, amiben az ember hisz”, azt mindketten vallják.

Járják a saját útjaikat, s járják azt a közöset, melyben sok a metszéspont, s mely tart a végtelenbe. Kettőjük végtelenjébe.

„Itt van a város, vagyunk lakói, Maradunk itt, neve is van: Budapest” –énekelte Cseh Tamás

"Ez egy olyan emlékév, mint egy svédasztal, hogy mindenki összerakja, elhozza magával a sajátját, amivel ünnepelni akar, ebből bomlik ki. Minden résztvevő, akinek fontos, hogy ez a város százötven éve három városból egyesült, az kitalál valamit. Ezekből a mozaik-darabkákból áll össze a „Budapest 150” évad. "Nyáry Krisztiánnal, a Budapest 150 Tanácsadó Testületének elnökével beszélgetünk

Pest-Buda-Óbuda egyesítésének 150. évfordulójára, Budapest születésnapjára -2023. november 17. – egész éves programsorozattal készül a főváros. A kiemelt események mellett – Lánchíd átadása, Könyvfőváros – minden kerület lehetőséget, szerepet kap, hogy saját arculatát is megmutathassa a nagy egészben. A Pro Cultura Urbis, a főváros közalapítványa ezeket az ötleteket támogatja anyagi forrással is. „Nekem az a dolgom, hogy minél több ilyen kezdeményezést észrevegyek, becsatornázzak, megnézzük, hogyan lehet azokat életre kelteni.”

„Az identitásom fontos része, hogy budapesti vagyok, és hogy a családom szinte minden tagja budapesti” – mondja Nyáry Krisztián. A százötven évvel azt ünnepeljük, hogy három önálló tradíciójú, nagy múltú város, két középkori és egy ókori eredetű úgy döntött, hogy együtt erősebbek. Ez egy polgári kezdeményezés, a polgárok akaratából született meg” – s hihetetlen gyors ütemben – huszonöt év alatt - a térség egyik legmeghatározóbb metropolisa lett.

Ma már talán furcsán csengene, de Gróf Széchenyi István, Pest-Buda egyesítésének első szorgalmazója a Honderűnek nevet adta volna a fővárosnak.  „Multikulturális nagyváros lett, a közös kultúrája a magyar volt, de akik ideköltöztek, azok többségének az anyanyelve nem magyar volt. Rengetegen érkeztek az épülő városba, „mert volt, munka, volt fejlődés és lehetőség. Jó volt idejönni” – mondja Nyáry Krisztián.

Szeretjük a várost, olykor haragszunk rá, de meghatározza identitásunkat, büszkék vagyunk rá. S hogy mit ünneplünk a kiemelt évforduló kapcsán? Sokan, sokfélét. Számos ötlet, terv, pályázat született az évfordulóhoz kapcsolódóan. De talán leginkább arra érdemes visszaemlékezni, hogy „mit tanulhatunk a város múltjából, mik azok a kulturális, szociális gyökerei, amikre most is szívesen emlékezünk.” A ünnepség egyik fénypontja természetesen a Lánchíd átadása lesz. „A hidak közül is ő a királynő, az akkori polgári ethosz szimbóluma.” Az addig is „hiánypótlóként megépített LEGO oroszlán gyönyörű jelkép. „Imádják az emberek, a kerületek versenyeznek azon, hogy hova kerüljön majd. Nagyon szeretem az ilyen összefogásokat, ha már az ilyen összefogáson alapuló dolgokat ünnepeljük.”

"A színész művészetének nyersanyagát környezetétől szívja el, vámpír. A szíved vérével táplálkozik." Popper Péter sorát idézi a Hol színészünk? előadás beharangozója. A mai beszélgetőtársam ízig-vérig színész, kiváncsiságával, végtelen szabadságával, a maga kétségeivel. Ha van olyan hely, közösség, társulat, ahol tartósan jól tudja magát érezni, ez most a Nézőművészeti, ahol a Csokonaiban három előadásban is látható: A gyáva, a Kalap és az Ady/Petőfi. Kovács Krisztián színésszel beszélgettünk színházi létről, együttműködésről, amelybe bekapcsolódott Gyulay Eszter dramaturg, a Nézőművészeti vezetője.  

Egy különös, alulról szerveződő műhely, amely érzékenyen reagál társadalmi, szociális, közösségteremtő kérdésekre. Műhely, inkubátorház, ernyőszervezet, közösségi tér, brand, amely alkotói függetlenséget biztosít. Ez a Közös Műhely, röviden a KözMű.A beszélgetés apropója egy közelmúltban átadott park, közösségi tér az Epres soron a 15. kerületben.

A Labor 15 podcast következő részében Holánszki Réka és Nagy Kata, a Közös Műhely voltak Marton Éva vendégei. 

József – akinek nagyapja Szusza Ferenc labdarúgó volt – első generációs betelepülője a Pestújhelynek. Be kell érni – mondja, hogy az ember észrevegye a szépségeket, ápolja, gondozza a hagyományokat. 2008-ban hozták létre a Pestújhelyi Pátriák nyomdokain lépkedve a Pestújhelyi Fiatalok mozgalmat, a hozzájuk hasonló fiatal házaspárokkal.

Mert fontos a közösség, mondják, s kellenek a közös ünnepek, a közös események. Így most már hagyománnyá lett a minden évben színes jelmezekben, jókedvvel megrendezett farsang, a csendesebb ádvent közösen való megélése, a jeles napokról való megemlékezések.

És vannak fontos civil kezdeményezéseik is: mint játszóterek kitakarítása, rendbetétele vagy éppen a bezáró helyi posta megmaradása melletti demonstrációjuk. Vagy a modernizáció mellett, de megvédeni a hely régi értékeit, hangulatát, jellegzetességeit. Mert „egy fecske is csinálhat nyarat” vallják. S valóban, sokan vannak, a hozzájuk hasonlók, már nem csak ők, de a gyerekeik is, akik lokálpatriótákként őrzik a régi hagyományokat, s hoznak mindig újakat a hely életébe.

Panna filmes, forgatókönyvíró, producer, s bár még Pestújhelyről nem készült filmje, talán a jövőben erre is sor kerülhet. József hajós ember, a hajózás ezer területén dolgozott, dolgozik. De van zenekara, a Napkutya, s szabadidejében szobrokat készít, melyek kiállításokon is szerepelnek. S talán majd elkészíti Pestújhely egyik köztéri szobrát is.

Ez a sokszínűség, a mindig valaminek a létrehozása alakítja általuk is a kerületet.

A Labor 15 podcastban Boros Panna és Szusza József voltak Marton Éva vendégei. 

Voltak az életében kisebb és nagyobb kulturális intézmények, dolgozott a népszerű, nagy közönséget befogadó Madách Színházban, majd létrehozott önerőből egy kis magánszínházat, a Hatszín Teátrumot, dolgozott állami és magán szférában, a kulturális élet több szinterén. Hogy mi a feladata a közművelődésnek, hogy kinek a feladata és hogyan kell és hogyan kellene támogatni, erről is beszélgettünk Gálvölgyi Dorkával, az Eötvös10 vezetőjével, telefonon csatlakozott be Beke Károly, a 15. kerületi Csokonai Nonprofit Kft vezetője. 

Képzelj el egy várost, ami egy zárt kis közösség, egy falu volt, és bár előjárói lobbiztak azon, hogy várossá váljon, ugyanők szerették volna visszakapni régi otthonos közösségüket is. Képzelj el egy várost, ami már közel 130 éve létezik, és a hagyományai generációról generációra öröklődnek. Képzelj el egy várost, ahol a legrégebbi ittlakók még palóc ruhákban jártak, megtartották szokásaikat, ünnepeiket. És képzelj el egy várost, ahol legalább olyan fontos a múlt, írják és élik családtörténeteiket, emlékeznek és folytatják a hagyományaikat.

A Labor15 őszi évadjának első részében rákospalotai hagyományokról beszélgetett Marton Éva. 

Olvass még többet a Labor 15 podcastról: https://hirek.csokonai15.hu/kategoriak/labor15/ 

Képzelj el egy várost, ahol a zene, az éneklés, az együttlét öröm. Ahol éneklő-játszó emberek belakják a város tereit, bérházakat, kapualjakat, lépcsőházakat színpadként, díszletként használva. Volt egyszer a kezdet, a Halastó-kórus. Több mint kórus. Ott kezdődött valami, ami felrobbantotta a hagyományos kórus létét. Halas Dóra és Tóth Árpád későbbi külön útjai, két ma már meghatározó kórust hoztak létre: a Csíkszerdát és a Soharózát. 

Hogy mi a Soharóza? Öröm, merészség, összművészet, határátlépések, humor, tükör, művészet, mert minden lehet zene. És velük nyílt újra idén  januárban a Csokonai 15. 

A Labor15 podcastban Marton Éva vendége Halas Dóra, a Soharóza kórus alapító karnagya volt. 

A Labor15 podcast nyári szünet után ősszel folytatódik, várunk vissza minden kedves hallgatót! 

Jelenlétem evidens - valóban evidens-e anyaként a jelenlét? De mottóként is jellemezhetné mindazt ahogy él, ahogy gondolkozik és amit tesz. Az állami szférát, az intézményi kereteket otthagyta, ennél sokkal szabadabb, gyorsabb, bátrabb, kisterekben, közügyekben, társadalmi projektekben szervezi ügyeit. Egy olyan városról álmodik, amelyben jó élni. A FERi, a Konfekció ruhabolt, a nők, a hátrányos helyzetűek, a vele hasonlóan gondolkodók - velük, értük dolgozik. Civilség, így lenne a világ természetes, gondolja ő. 

A Labor15 podcastban Marton Éva vendége Oltai Kata művészettörténész, kurátor volt. 

Ha tetszett az adás, íratkozz fel a lejátszódban, hogy ne maradj le egyetlen epizódról sem.