A konyha tele van mesés szerekkel.

Sok fogás, sok alapanyag.

Esős vagy napos, mindegy is: benne vagyunk a novemberben. Ez a hónap meg többnyire esős. S ha már hullik az égből, az alapjaiban határozza meg a hangulatot. És a mesélést. 1975-öt írunk, történetünk egy négylámpás Zsiguliban kezdődik.

Nem akármilyen ajánló következik... Maga a szerző írja ezeket a szavakat saját könyvéről, amely már megvásárolható, megrendelhető, és az Index Könyvek gondozásában jelent meg.

Nellie Melba (1861-1931) ausztrál operaénekesnőnek köszönhetjük a világ egyik legfinomabb desszertjét. Ez a kijelentés így nem teljesen pontos, a Pêches Melba desszert ugyanis Auguste Escoffier (1864-1935) találmánya, de tény, ha nincs ez a gyönyörű hangú szoprán énekes, és nincs ez a zseni francia szakács, akkor ez a remek desszert sem volna. 

Drámai hangvételű podcast következik. Nem túlzás. Mert ilyen is van: konyhai zaklatás. Sokat látjuk, mégis keveset beszélünk róla. Pedig kellene.

Már abban van valami szokatlan, ha a karóránk jelzi, mikor kell ennünk, ám ami ennél is riasztóbb, ha azt is megmondja, mit kellene ennünk. És ez már nem is a távoli jövő.

Valami végérvényesen megváltozik.

Fogadjunk, hogy sokan azt hitték, hogy ilyen soha többé nem lesz, de mindenki nagy örömére:

PIERRE VISSZATÉRT AZ ÉTERBE, ÉS HÍRES MESÉT MESÉL.

Leveses történet következik. Aki szereti a sóskalevest, az most örülhet. Aki a cukros sóskalevest szereti, az nem fog örülni. Mert Pierre szerint az nem sóskaleves.