- Itt lesz majd a kislány ágya - mondta Apuka.
- Ugyan már, honnan tudod, hogy kislány lesz? - kérdezte Anyuka.
Amerre csak néztek a rokonságban, mindenhol fiúk születtek. És az ő elsőszülöttük is -úgy, ahogy kell- kisfiú volt.
Így aztán Anyuka hitetlenkedve fogadta Apuka szavait.
Akkortájt pedig még csak a nagyon kiváltságosoknak jutott lehetősége, hogy a születése előtt meglássák a képernyőn a kisbabát. És persze sokkal kisebb eséllyel lehetett jól látni, ki is van odabent.
Anyuka és Apuka pedig nem voltak kiváltságosak.
Anyuka egy cukrászüzemben dolgozott akkor, Apuka pedig a vasútnál. És ott se a meleg irodában, hanem sokadik réteg ruhába öltözve baktatott a sínek mellett, hóban és fagyban ellenőrizni és rendben tartani a vágányokat.
Anyuka akkortájt nehezen bírta az illatokat. De hát dolgozni kellett mennie, minden nap, korán kelve, émelygő gyomorral is útra kelni.
Anyuka hitetlenkedését Apuka előbb csak sejtelmes mosolygással próbálta eloszlatni.
- Tudom, és kész.
Ám amikor Anyuka még mindig a fiúneveket keresgélte a naptárban, Apuka egyszer csak azzal állt elő:
- Kérdezzük meg a cigányasszonyt.
Anyuka félt a cigányasszonytól. Hiába lakott az utcában, rendes házban, Anyuka óvakodott tőle. A szülei azt mondták neki réges régen, hogy az ilyenfajta vajákos népség tudása az ördögtől való, még tán rontást hoz rá.
De Apuka addig győzködte és a kíváncsisága is mind erősebb lett, hogy végül rávette magát, és felkereste a cigányasszonyt.
- Aranyoskám, áldás lesz ez a leány egész életükben- mondta a cigányasszony Anyukának, még mielőtt az bármit is kérdezett volna. Még csak meg se érintette a pocakját, úgy mondta neki mindezt.
Anyukának örömkönny szökött a szemébe a hírre. És már minden kétsége elszállt. Képernyő ide vagy oda. Kislány! Kislány! - ebben a gondolatban töltötte onnantól kezdve áldott állapota minden napját.
Azon a napon nagy hó esett. Az utca, ahol laktak, keskeny is volt, és a hó miatt oda bizony autóval be nem lehetett jutni. De hát itt volt az idő. A kisbaba úgy döntött, ez lesz az a nap, hogy megmutassa magát az ő valóságában. Elindult ebbe a különös új világba.
Anyuka Apukára támaszkodva, az izgatottságtól kipirulva sétált az utca végéig, ahol a mentőautó várta. Időnként néhány másodpercre megállt, hogy az élesen tiszta levegőből szippantson párat, enyhítve a fájdalmakat, amelyek a kis jövevény útját segítették.
Alig múlt éjfél, amikor a gyermek megszületett.
Aprócska kislány volt. Mégis hatalmas tüdővel kiáltotta világgá: Megjöttem! Itt vagyok! Szeressetek!
És bizony szerették, abban nem volt hiba. Így lett valóban áldás a szüleinek, egész életükben.
Szeretett Édesanyámnak örökké tartó hálával. És drága Édesapám emlékére sok szeretettel.
