„Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Máté 7:7-11)
Hónapok óta nem beszéltek már. Hirtelen történt az egész. Azóta valahogy minden mozdulatlanná fagyott körülötte. És még inkább benne, ott legbelül.
Reggelente egyre nehezebben vett erőt magán, hogy felkeljen. Az ébresztő hiába próbálkozott. Az a valami- erősebb volt nála.
Barátai nem értették, mi történt. Valójában ő maga sem. Pedig próbálta. Annyira igyekezett. Minden nap újra és újra visszaidézte azokat a pillanatokat. Aztán csak ült és szótlanul nézett maga elé. Volt úgy, hogy órákat töltött így. Reménytelenül.
Aznap kicsit jobban érezte magát. Kirándulni ment. A nap gyönyörűen sütött. És ő annyira akarta, hogy túl legyen végre már ezen az egészen. A fájdalmon. A reménytelenségen. Gyógyulni vágyott.
A kedvenc helye valahogy mégsem volt most elég jó. Eszébe jutott, amikor ott jártak. Órákat ültek ott, és ő csak mesélt. Életről, halálról, boldogságról és nehéz időkről. Mindenről, ami azzá tette őt, aki mostanra lett. Aki mostanra lett… Kicsordult a könnye. Hát ki a fene ő? Mivé lett?
Elindult lefelé a hegyről. Nem is eszmélt, ahogyan egyre beljebb jutott az erdőben. Csak vitte a lába. Lépésről lépésre távolodott a biztonságos ponttól, amit olyan jól ismert.
Összezavarodott. Fogalma sem volt, merre tart. Csak azt érezte, hogy mennie kell. Eltévesztette az utat. Senki sem volt a közelében. Alkonyodott. Egyszerre megállt. Felismerte: ez az a hely, amit ő mutatott neki. Furcsa sziklák ölelésében egy mély völgy. Emlékszik, amikor itt jártak. Nem mert lemenni vele a legmélyebb pontig. Volt ott valami különös. Nem mondaná ijesztőnek, csak olyan titokzatos hely volt. Mintha valami ismeretlen erő sűrűsödött volna ott össze. Erő, ami egyszerre taszít és vonz.
Most azonban határozottan azt érezte, hogy le kell mennie oda. Beesteledett. Fogalma sem volt, mit fog csinálni.
A völgyben, a sziklák között hirtelen teljesen csend lett.
A vastag avarból meleg áradt felfelé. Olyan volt, mint valami hatalmas melengető ölelés.
Kimerülten dőlt le a hátizsákjára.
Néhány másodperc múlva már aludt. Álmodott. Ott voltak fent a hegyen. A nap melengetően sütött. Beszélgettek megint. Egyszer csak a másik felpattant.
- Hosszú a hajad. Levágom-mondta.
Annyira meglepődött ezen, hogy csak bólintott, szó nélkül. Épp az első vágásra került volna a sor, amikor megkondult a harang. Nem értette: hiszen itt nincs is templom a közelben. Honnan szól? A harang egyre erősebben zengett. Felébredt. A telefonja csörgött. Ő volt az.
- Szia! Régen beszéltünk már. Olyan zavaros azóta minden. Te hogy vagy?
Nem tudott megszólalni. A másik oldalról egyre csak szólongatta a hang.
- Baj van?
Erőt vett magán. Mindig erőt vett magán, amikor bajba került. Különös képessége volt arra, hogy a kellő pillanatban végtelenül nyugodttá és határozottá váljon. Most is ezt tette.
- Nincs semmi baj. Csak aludtam.
- Á, értem. De mi ez a zaj? Mint mikor a fák morajlanak. Hol vagy?
- A völgyben, ahová egyszer elvittél. Kicsit eltévedtem.
- Kicsit?
- Kicsit.
- Érted megyek. Ne mozdulj.
Nem tiltakozott. Nem mozdult. Csak várt.
Amikor végre hazaértek, már hajnalodott. Az ég alja vöröses fénnyel adta tudtukra: Új nap virradt.
Új nap, új világ.
- Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte tőle.
- Épp, amikor kell – érkezett a válasz.
