Egy nap furcsa lények érkeztek a Föld nevű bolygóra. Kis aprócska izék. Egyesek szerint egy nagy természetfeletti terv küldte ide őket. Mások szerint a kínaiak. Néhányan, akik találkoztak velük, furcsán kezdtek el viselkedni. Volt, aki csak köhögött kicsit, mások szívinfarktust kaptak. És voltak, akik táncra perdültek örömükben.

Amikor sikerült foglyul ejteni néhányat, a tudósok tanácstalanul álldogáltak felettük: élnek ezek egyáltalán vagy talán robotok? Megoszlottak a vélemények. Teljesen kiszámíthatatlan, hogyan reagálnak rájuk. Mi a fenét csináljunk? Kísérletezzünk.

Aztán jöttek a gazdag emberek. Azt mondták: nem tudjuk, mi ez, de hátha tudunk belőle profitálni. Vagy ha mégis gond lenne, legalább mentsük, ami menthető. Kísérletezzünk.

Aztán jöttek a politikusok. Azt mondták: nem tudjuk, mi ez, de hát egy politikus ilyet nem mondhat. Most akkor mit is csináljunk? Mondjunk és csináljunk valamit, aztán meglátjuk, mi történik. Legfeljebb mondunk és csinálunk valami mást. Az is lehet, hogy mondunk valamit és csinálunk valami egészen mást. Kísérletezzünk.

Így történt, hogy a Föld nevű bolygón hirtelen lett több milliárd kísérleti patkány, akiket hol fogva tartottak, hol kiengedtek futkározni.

Mígnem egy szép napon a kísérleti patkányok közül páran elhúztak a fenébe egy lakatlan szigetre. Tudósok, gazdag emberek és politikusok nélkül. Azt se bánták, hogy néhány kis aprócska izé is velük tartott. Lassan rájöttek, hogyan békülhetnek ki velük.

Gyermekem, áhított vezetője hőn szeretett hazánknak!

Kilépsz a keretekből.

Nincs mire várnunk.

Gyertyát gyújt. Apró láng. Segít emlékezni.

Ezt az “alapbetegséget” kapta örökül tőle. Ez az, amit most szeliden, darabkáról darabkára átnéz, szétválogat és kitisztít magában.

Hetvenhét éves lenne. Hatvanhárom adatott meg számára ezen a földön. Hatvanhárom gyönyörűségesen tartalmas és fájdalmas esztendő.

Ahhoz, hogy megismerd, mi az, ami valóban összeköt mindannyiunkat, a legmélyére kell jutnod annak megismerésében, ami elválaszt.

Csillagom

Légy a titkom

Merülj alá

“Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (Pál apostol második levele a korintusziakhoz)

Már készülődött. Tudta, hogy nem cipelheti tovább ezt a terhet. Tennie kell valamit. Hetek óta nyugtalanította, hogy nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Hol pokolba kívánta azt, aki fájdalmat okozott neki, hol megpróbálta megérteni és elfogadni, amit tett vele. Valahol meg kellett végre állapodnia, hogy megállítsa ezt az örökös lelki libikókát, ami hol a magasba emelte, hol a padlóra lökte őt.

Több, mint egy éve kezdődött. Minden olyan jól indult. Együtt álmodtak, fáradhatatlanul dolgoztak. Hogy megváltsák a világot. Hogy minden jobb legyen. Megszűnt az idő, csak ez volt a fontos. Egymást inspirálva haladtak nap nap után.

Fogalma sem volt, mi történt. Ma sem tudja pontosan. Furcsán megváltozott az az ember, akit akkor megismert. Mintha a sötétség vette volna át lelkében a remény és a szeretet terét. Düh, türelmetlenség. A félelem, hogy nem sikerül. Hogy most sem sikerül. Hogy nincs több idő. És harcolni kell. Bármi áron győzni. Akár az ördöggel is alkut kötve.

Ő próbálta benne tartani a lelket. De bármit mondott vagy tett, már nem inspirálta. Csak idegesítette. Egyre kevesebbet beszéltek. A beszélgetéseik feszültek voltak. Őt hibáztatta. Hogy akadályozza a haladásban. Nem harcol vele vállvetve, sőt visszafogja.

Egy nap, amikor végül erőt merített és elmondta neki, milyennek látja őt, és hogy azon az úton, amin most jár, nem tud vele tartani, a feszültség iszonyatos erővel tört felszínre.

Nem félt tőle. Inkább szomorú volt. Valami mély szomorúság vett erőt rajta. Tehetetlenség. Hogy nem segíthet. Itt most ő nem segíthet már. Még próbálkozott néhány hétig, hátha sikerül változtatni a helyzeten. Hitegette magát. De már annyira legyengült, hogy végül utolsó erejét összeszedve csendben elköszönt.

Hosszú hetek teltek el azóta. Újra meg újra végigpörgette az eseményeket. A szavakat, a mozdulatokat. Mit tehetett volna másképp? Meg kellett volna mártóznia a sötétségben, hogy ne hagyja magára őt? El kellett volna rejtenie azt a fényt, ami akkor inkább már csak pislákolt a lelkében?

Aztán elkezdett belülre figyelni. A saját hangjára. Egyre erősebben hallotta. Míg végül meglátta. Olyan élesen és tisztán, mint még soha. Az utat, amin mindig is járni akart.

Mégis, újra meg újra visszazuhant a múltba. Gyűlölet és szeretet küzdöttek benne. Szerette volna visszaforgatni az időt, hogy újra ott legyenek annál a pontnál, amikor még minden rendben volt. Nehéz volt elfogadnia, hogy ez nem lehetséges.

A változás közelgett. A fényes út reménye remegett a levegőben. És ő tudta, semmire sem vágyik már jobban, mint hogy végre teljes lényével rálépjen erre az útra. Ehhez azonban előbb hamvaiból fel kell támadnia, újjá kell születnie. Azt is jól tudta, hogy csak akkor születhet újjá, ha képessé válik a megbocsátásra. Ha lelkében a harag sötét hatalmának helyét átveszi a szeretet fénye. Némán ült a sarokban. Nem gondolt semmire. Nem akart semmit. Csak engedte, hadd jöjjön az, aminek itt van az ideje. Váratlanul megszűnt körülötte minden. Mintha téren és időn kívül került volna néhány percre.

És akkor hirtelen megértette.