PONT ELÉG

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,

Az alföldi szép nagy rónaságon,

Ez a város születésem helye,

Mintha dajkám dalával vón tele,

Most is hallom e dalt, elhangzott bár:

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,

És mint meglett ember, úgy jöttem meg.

Hej azóta húsz esztendő telt el

Megrakodva búval és örömmel...

Húsz esztendő... az idő hogy lejár!

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?

Közületek csak egyet is lássak!

Foglaljatok helyet itt mellettem,

Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,

Hogy vállamon huszonöt év van már...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,

Helyrül-helyre röpköd gondolatom.

Szedegeti a sok szép emléket,

Mint a méh a virágról a mézet;

Minden régi kedves helyet bejár...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Lovagolok fűzfasípot fújva,

Lovagolok szilaj nádparipán,

Vályuhoz mék, lovam inni kiván,

Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,

Kifáradt már a lovas és a ló,

Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,

Az altató nóta hangzik ajkán,

Hallgatom s félálomban vagyok már...

"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6 - 8.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: Csatában

A földön is harag,

Az égen is harag!

Kifolyt piros vér és

Piros napsugarak!

A lemenő nap oly

Vad bíborban ragyog!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

Komoly felhők közül

Bámul reánk a nap,

Rettentő szuronyok

Füstben csillámlanak,

A sűrü lomha füst

Sötéten gomolyog,

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog

Csatárok fegyvere,

Ágyúk bömbölnek, hogy

Reng a világ bele;

Te ég, te föld, talán

Most összeomlotok!

Előre, katonák,

Előre, magyarok!

Szilaj lelkesedés

Foly bennem, mint tüzár,

A vérszag és a füst

Megrészegíte már,

Előre rontok én,

Ha élek, ha halok!

Utánam, katonák,

Utánam, magyarok!

Medgyes, 1849. március 2 - 3.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger

Föltámadott a tenger,

A népek tengere;

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,

Sűlyednek a pokolra,

Az árboc és vitorla

Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,

Mutasd mélységes medred,

S dobáld a fellegekre

Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:

Habár fölűl a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr!

Pest, 1848. március 27 - 30.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Arany János: A walesi bárdok

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt'

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tettidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sirva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -

Parancsol Eduárd -

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya

Ne szoptass csecsemőt!..."

S int a király. S elérte még

A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl

Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -

No halld meg Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -

No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád

Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

A híres lakoma. -

S Edward király, angol király

Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

"Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!

Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Dicsőséges nagyurak, hát

Hogy vagytok?

Viszket-e ugy egy kicsit a

Nyakatok?

Uj divatu nyakravaló

Készül most

Számotokra... nem cifra, de

Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk

Titeket,

Hogy irántunk emberiek

Legyetek,

Vegyetek be az emberek

Sorába...

Rimánkodott a szegény nép,

S hiába.

Állatoknak tartottátok

A népet;

Hát ha most mint állat fizet

Tinéktek?

Ha megrohan mint vadállat

Bennetek,

S körmét, fogát véretekkel

Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból

Miljomok!

Kaszát, ásót, vasvillákat

Fogjatok!

Az alkalom maga magát

Kinálja,

Ütött a nagy bosszuállás

Órája!

Ezer évig híztak rajtunk

Az urak,

Most rajtok a mi kutyáink

Hízzanak!

Vasvillára velök, aztán

Szemétre,

Ott egyék a kutyák őket

Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,

Megálljunk!

Legyünk jobbak, nemesebbek

Őnáluk;

Isten után legszentebb a

Nép neve:

Feleljünk meg becsülettel

Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik

Mihozzánk,

Hogy az isten gyönyörködve

Nézzen ránk,

S örömében mindenható

Kezével

Fejeinkre örök áldást

Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves

Kínokat,

Ha az úr most testvérének

Befogad;

Ha elveti kevélységét,

Címerit,

S teljes egyenlőségünk el-

Ismeri.

Nemes urak, ha akartok

Jőjetek,

Itt a kezünk, nyujtsátok ki

Kezetek.

Legyünk szemei mindnyájan

Egy láncnak,

Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,

Szaporán,

Ma jókor van, holnap késő

Lesz talán.

Ha bennünket még mostan is

Megvettek,

Az uristen kegyelmezzen

Tinektek!

(Pest, 1848. március 11. előtt.)

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Ady Endre: A tűz csiholója

Csak akkor születtek nagy dolgok,

Ha bátrak voltak, akik mertek

S ha százszor tudtak bátrak lenni,

Százszor bátrak és viharvertek.

Az első emberi bátorság

Áldassék: a Tűz csiholója,

Aki az ismeretlen lángra

Úgy nézett, mint jogos adóra.

Mint egy Isten, hóban vacogva

Fogadta szent munkája bérét:

Még ma is minden bátor ember

Csörgedezteti az ő vérét.

Ez a világ nem testálódott

Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:

Legkülömb ember, aki bátor

S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,

Kényes bőrét gyáván nem óvja:

Mint ős-ősére ütött Isten:

A fölséges Tűz csiholója.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Petőfi Sándor: A nép nevében

Még kér a nép, most adjatok neki!

Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,

Mivelhogy akkor még állat vala;

De az állatból végre ember lett,

S emberhez illik, hogy legyen joga.

Jogot tehát, emberjogot a népnek!

Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg

Isten teremtményén, s ki rásüti:

Isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?

Miért a jog csupán tinálatok?

Apáitok megszerzék a hazát,

De rája a nép-izzadás csorog.

Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!

Kéz is kell még, mely a földet kihányja,

Amíg föltűnik az arany ere...

S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:

Mienk a haza és mienk a jog!

Hazátokkal mit tennétek vajon,

Ha az ellenség ütne rajtatok?...

De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,

Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség

Nagy szent nevében, adjatok jogot,

S a hon nevében egyszersmind, amely

Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.

Az alkotmány rózsája a tiétek,

Tövíseit a nép közé vetétek;

Ide a rózsa néhány levelét

S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;

Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,

Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Nem hallottátok Dózsa György hirét?

Izzó vastrónon őt elégetétek,

De szellemét a tűz nem égeté meg,

Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:

Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Pest, 1847. március

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája

Tavaly delejes, dúsnövésű

hajamban sercegett a fésű...

Én nem tudom, hogy mi a titka,

hajam ma gyöngeszálú, ritka,

megtört, puha, mint ócska kelme

szálakra szétnyűtt, satnya selyme

s oly könnyen enged, símul, hajlik,

oly szépen helyére hanyatlik,

mint enyhe elmúlásra várván

erőtlen nagybeteg a párnán.

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!

e gyatra fürt is egyre gyérül,

olykor szálanként, majd sereggel

tépi a fésű foga reggel.

S mikép hegyen, hol sok vihar volt,

sápadtan ütközik a tar folt

s orkán-seperte szikla-ormán

nem sarjad új fa: ilyenformán

terjed a tisztás köre szépen

koponyám tarlott tetejében.

Ami azelőtt lomb lehulltán

fogott el, az ma idők multán

egy-egy hajszál hulltára támad:

bizsergő, halk nyárvégi bánat -

és lelkemet lankadtra fújja

október lengő mélabúja:

A tavaszvágy, mi régi költőt

annyi epedő dallal töltött,

hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:

nekem valami égi hajszesz.

Nem is kutatom már, mi tette,

hogy hajzatom ily gyér felette:

talán a csókok lassú mérge?

talán a gondok sunyi férge?

Hiszen mindenki szíve voltam,

Minden sírhantra én hajoltam,

minden bölcsőnél ottan álltam,

minden porontyot én dajkáltam,

én tanítottam, én neveltem,

minden kunyhóban én teleltem.

Míg mély alvókkal megrakottan

ment a hajó, én virrasztottam,

úgy dohogott, suhant előre,

hogy egymagamban voltam őre:

az utasoknak mindahánya

helyett aggódó kapitánya.

Én jártam mindig minden útban,

én szerettem és haragudtam,

én éltem, sírtam, én daloltam

mindenki helyett. Költő voltam.

...Most is, amíg e verset írom,

egy hajszál pihen a papíron,

minden kecses, japáni rajznál

finomabb rajzú, vékony hajszál.

Hever halottként odalent és

bennem készül a gyászjelentés:

Félévet élt. A színe barna.

Kitépte gyilkos végzet karma,

nem használt kenőcs, villany, éther...

Szegény, alig öt centiméter.

Görbült ágacska. Lágyan ível

finom hajlással, bájos ívvel,

akár eső után a márvány-

eres felhőkön a szivárvány.

Azt is hihetnéd, kicsi híjja,

hogy kis koboldok könnyed íjja,

amelynek húrja-közepéről,

sóhajból sodrott idegéről

fürge pillanat-nyilvesszőkben

az ifjúság, mi tovaszökken.

Nekem e hajszál most az újság,

sűrített, mély élet-tanulság,

egyetlen kérdés, nagy dilemma,

nekem ez a történelem ma:

ifjak vagyunk, élünk, verekszünk

s - nem segít orvos - megöregszünk.

Ó be szomorú, jaj be félek!

Vigasztalj verssel, örök lélek,

életen túlnéző mesékkel,

bizarr, bolondos bölcseséggel.

Higyjem, tündérek hada száll át,

amerre jártam s hullott szálát

hajamnak sorra felkutatják,

síma fürtökbe símogatják,

gömbölyű arccal, fitos orral

fujják be fénylő gyémántporral,

egy gyökerét is el nem vesztik,

ápolgatják és megnövesztik,

egyenként gyűjtik s összeadják

s mikor meghalok, visszaadják.

Fürtjei a Sámson-erőnek

fejemre szépen visszanőnek

s mint vágtató musztáng sörénye

vagy üstökös lángcsóva-fénye

lobog utánam majd az égen,

a messzeségen, mindenségen,

amerre végtelenbe tágult

szellemem zúgva végigszáguld

és seprő hajam sűrű hossza,

a csillagokat csiklandozza.

S mikor az iramlást megúnván,

szendergek habos fellegdunnán,

érzem, hogy egy kéz öt kis ujja

körmét erős hajamba túrja,

úgy elvész benne, meg se látszik,

borzolgat, babrálgatva játszik,

kemény bozontját szétzilálja,

belemarkol és megcibálja,

mint régen, régen. S én a boldog

jó fájdalomtól felsikoltok.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

Arany János: Tetemre hívás

A radványi sötét erdőben

Halva találták Bárczi Benőt.

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

“Ime, bizonyság Isten előtt:

Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

Kastélyába vitette föl atyja,

Ott letevék a hűs palotán;

Ki se terítteti, meg se mosatja:

Vérben, ahogy volt, nap nap után

Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:

“Lélek ez ajtón se be, se ki…”

“Hátha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?” – “Vissza neki;

Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

Fojtva, teremről rejti teremre

Halk zokogását asszonyi bú. –

Maga, pecséttel, “hívja tetemre”

Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:

Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,

Déli verőn sem süt oda nap;

Áll a tetemnél tiszti pörosztó,

Gyertya, feszűlet, kánoni pap:

Sárga viaszfényt nyughelye kap.

“Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”

Jő, kit az apja rendre nevez;

Hiába! nem indul sebe a holtnak

Állva fejénél az, vagy emez:

“Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

“Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,

“Boszulatlan nem foly ez ösi vér;

Ide a gyilkost!… bárha pecsétem

Váddal az önnön szívemig ér:

Mindenki gyanús nekem, aki él!”

“Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”

Sorra belépdel sok dalia:

Fáj nekik a hőst véribe’ látni,

S nem harc mezején elomlania.

Erre se vérzik Bárczi fia.

“Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…

Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”

Megkönnyezetlen senki se hagyja,

Kedves urára szánva tekint.

Nem fakad a seb könnyre megint.

“Jöjjön az anyja! hajadon húga!”

Künn a leány, már messze, sikolt;

Anyja reárogy, öleli búgva:

Mindre nem érez semmit a holt:

Marad a tört vér – fekete folt.

“Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!”

Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,

Arca szobor lett, lába gyökér.

– Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,

Csak odakap, hol fészkel az agy:

Iszonyu az, mi oda nyilallik!…

Döbbenet által a szív ere fagy:

“Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

Kétszeri mondást – mint lebüvölten –

Hallgat el, aztán így rebegi:

“Bárczi Benőt én meg nem öltem

Tanum az Ég, s minden seregi!

Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem’ már hű szerelemre –

Tudhatta, közöttünk nem vala gát:

Unszola mégis szóval “igenre”,

Mert ha nem: ő kivégzi magát.

Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,

Szeme szokatlan lángot lövell,

Kacag és sír, s fennvillogtatja

S vércse-visongással rohan el.

Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,

Táncolni, dalolni se szégyell;

Dala víg: “Egyszer volt egy leány,

Ki csak úgy játszott a legénnyel,

Mint macska szokott az egérrel!”

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindíg, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő -

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

1934. október

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices