Romulus, az alapító és hadvezér halála után Róma egészen más természetű királyt választott: Numa Pompiliust, Pompo Pompilius fiát a szabin Cures városából. Alakja az átmenetet jelzi a harcból a rendbe, a hatalomból a jogba, a mítoszból a rítusba. Ahol Romulus felépítette a várost, ott Numa lelket adott neki.

Az antik források — különösen Livius, Plutarkhosz és Halikarnasszoszi Dionüsziosz — Numát igazságos és mélyen vallásos férfiként írják le. Livius így nevezi őt: consultissimus omnis divini atque humani iuris, „a legjártasabb mind az isteni, mind az emberi jog dolgaiban”. Ez a megfogalmazás kifejezi a római meggyőződést, miszerint az igazi bölcsesség mindkét szférát magában foglalja: az ius divinumot, az istenek rendjét, és az ius humanumot, az emberek törvényeit.

Származás és ifjúság

Ez már a nevében is visszhangzik. A Romulus szó szó szerint olyasmit jelent, mint „Rómacska” vagy „Kis Róma” : Roma – a város – kombinálva a kicsinyítő -ulus utótaggal, amely hasonló a magyar -cska, német -lein vagy -chen toldalékokhoz. Mintha a neve a kezdetektől fogva egyértelművé tette volna: itt nem egy egyénről van szó, hanem a város magának a megszemélyesítéséről.

Ironikus módon a Nyugat-római Birodalom legutolsó császárát is Romulusnak hívták – Romulus Augustulusnak. Csak rövid ideig uralkodott, 475-től 476-ig, amikor a germán Odoaker letaszította trónjáról, és száműzetésbe küldte. Még csak tizenhat éves volt, és nem vették komolyan. Még a Augustulus – „a kis Augustus császár” – mellékneve is inkább gúnyos viccnek hangzott, mintsem a hatalom címének.

A római hagyomány szerint Alba Longát Ascanius, Aeneas fia alapította. A királyok sora – ahogyan azt Livius (Ab urbe condita) és Halikarnasszoszi Dionysios leírja – körülbelül tizennégy–tizenöt uralkodót foglal magában Ascaniustól egészen Procasig és a nnak fiáig, Numitorig, aki Romulus és Remus nagyapja volt.

Térjünk vissza ahhoz a királylistához, amely Romulust mint ős-rómait legitimálja: Procas fiai között konfliktus támadt, s a fiatalabb testvér, Amulius letaszította trónjáról az idősebbet, a jog szerinti örököst, Numitort, akit Procas maga jelölt utódává. Amulius azonban végül nem tudta megtartani a hatalmat; az igazság – úgy is mondhatnánk – isteni közvetítéssel győzedelmeskedett.

Trójától Latiumig: Aeneas és Ascanius

A hagyomány szerint – amelyet többek között Livius és Halikarnasszoszi Dionysiosz jegyzett le – Alba Longát Aeneas fia, Ascanius (más néven Iulus) alapította. Az őt követő királyok sora – körülbelül tizennégy vagy tizenöt, a forrásoktól függően – kapcsolta össze a trójai hőst Rómulus-szal, Róma mitikus alapítójával. Az „Alba Longa” név valószínűleg az Albán-hegység fehér csúcsaira utal (albus = fehér latinul), amelyet gyakran köd borít. Ez a hely Latium szent központjává vált – afféle földi Olümpusszá. Hasonlóan a görögök Olümposzához, csak éppen az 400 km-re fekszik Athéntól, míg Alba Longa mindössze mintegy 30 km-re van Rómától.

A Cursus honorum („a tisztségek útja”) a Római Köztársaság szigorúan szabályozott hivatalrendszere volt, amely meghatározta az arisztokraták politikai pályafutását. A rendszer fokozatosan alakult ki, és az idők során egyre inkább megnyílt a plebejusok előtt is, ami a politikai egyenlőség felé vezetett. A császárság idején azonban e hivatalok szerepe csökkent, mivel a hatalom egy kézben, a császáréban összpontosult.

A legfontosabb forrás Titus Livius, aki valószínűleg Kr. e. 59-ben született Pataviumban, a mai Padovában; ott halt meg Kr. u. 17 körül. Valami Bibliához vagy tankönyvhöz hasonlót írt a római történelemről 142 könyves magnum opusában, az "Ab urbe condita"-ban. Bár ez a mű némileg eltér a modern történetírási normáktól, és inkább egy esti mese a mesék és legendák birodalmából, mégis a Római Birodalom korai történetének egyik legfontosabb forrásának tekintik.

Ebben a műben Livius Róma világhatalommá válását írja le a város legendás alapításától, Kr. e. 753-tól napjainkig, Kr. e. 9-ig, azaz Augustus császárkorának kezdetéig.

De honnan meríti Livius a tudását?

Gyermekkori barátja és egykori hadvezére, I. Ptolemaiosz vette át a hatalmat Alexandrosz halála (Kr. e. 323) után. Alexandria három nagy városrészből állt: nyugaton egyiptomi negyed (egy korábbi halászfalu), középen a palotával (Brucheion), a könyvtárral, ahol a görögök és makedónok éltek, keleten pedig egy nagyszámú zsidó közösség, amely azonban nagyrészt hellenizálódott és görögül beszélt.

A faliszkok a Kr. e. 5. század elején kerültek konfliktusba a növekvő rómaiakkal, többek között azért, mert Fidenae és Veii oldalára álltak a rómaiak és az erős etruszk városok, Veii és Fidenae közötti háborúban. Fidenae, amely eredetileg etruszk város volt, mindössze 8 km-re feküdt Róma kapuitól.

A rómaiak 435-ben indított támadásai után 434-ben a rómaiak elfoglalták Fidenae-t. Ez aggodalmat keltett Veii-ben és a faliszk városban, Falerii-ban. Küldötteket küldtek az Etruszk Ligához, a tizenkét legfontosabb etruszk város tanácsához, hogy támogatást kérjenek, de a Liga elutasította Veii segítségét, bár Veii tagja volt. Az etruszk liga katonailag hatástalan volt, inkább vallási jellegűnek tűnt. Ez az egyik oka annak, hogy végül a rómaiak fölényt szereztek az etruszkok felett.

A szamniták különösen harcias népnek számítottak. Kr. e. 343 és 290 között három véres háborút vívtak Rómával, amelyeket összefoglalóan szamnita háborúknak nevezünk. A legemlékezetesebb vereséget a rómaiak a második háború során szenvedték el, a caudiumi hágónál, ahol a szamniták körbevették a római sereget, és a megadás feltételeként megalázó módon „iga alá” hajtották őket.

Ma folytatjuk utazásunkat az itáliai ősi népek között, és ezúttal az umberek kerülnek a középpontba – egy nép, amelyről a római források meglepően keveset írnak, és mégis, egyesek szerint ők voltak az első nép Itália földjén. Az „Umbrorum gens antiquissima Italiae existimatur” – írja idősebb Plinius: „Úgy tartják, hogy az umbriaiak Itália legrégebbi népe.” Vajon igaz lehet ez? És miért tűntek el ilyen csendesen a történelem színpadáról?