Római Birodalom - Imperium Romanum

A monarchiából a köztársaságba való átmenet Róma korai történetének egyik legmeghatározóbb fordulópontját jelenti. A hagyomány szerint – amelyet elsősorban Livius (Ab urbe condita, I–V. könyv), Halikarnasszoszi Dionüsziosz (Római régiségek), Cicero (De re publica) és Plutarkhosz (Publicola) őrzött meg számunkra – az utolsó királyt, Lucius Tarquinius Superbust, Kr. e. 509 körül megfosztották hatalmától. Ezzel kezdetét vette a res publica, a köztársaság korszaka, amelyet a monarchikus csúcs hiánya és a kollegiális tisztségviselők – mindenekelőtt a két consul – rendszerének bevezetése jellemzett.

Lucius Tarquinius Superbus uralmát kegyetlenséggel és félelemkeltéssel alapozta meg. Megfosztotta Servius Tulliust a tisztességes temetéstől, és kivégeztette mindazokat a szenátorokat, akik hűségesek maradtak az előző királyhoz. A megüresedett helyeket szándékosan nem töltötte be, így gyakorlatilag szenátus nélkül kormányzott, ami mély bizalmatlanságot és állandó félelmet szült Rómában.

Hatalmának megszilárdítása érdekében tudatosan építette politikai kapcsolatait is. Lányát Octavius Mamiliushoz, Tusculum egyik legtekintélyesebb latin vezetőjéhez adta feleségül, ezzel megerősítve befolyását Latium térségében.

Tullus Hostilius éles ellentétben áll elődjével, a béketeremtő és törvényhozó Numa Pompiliusszal. Tullus ezzel szemben a háborút és az expanziót testesíti meg – azt a meggyőződést, hogy a harc a város mozgatórugója. Neve is ezt tükrözi: a Tullus (talán „erős” szabin eredetű) és a Hostilius, amely a latin hostis („idegen, ellenség”) szóra emlékeztet. Az etimológiai kapcsolat azonban bizonytalan; valószínűleg csak véletlen hasonlóságról van szó. Ennek ellenére a későbbi szerzők kihasználták ezt a hangzásbeli egyezést harcias természetének hangsúlyozására.

A hagyomány kb. 31 éves uralkodást tulajdonít neki (i. e. 673 – 642). Ebben az időszakban olyan férfiként írják le, aki reformálta a római hadsereget, összeírta az új polgárokat, és kiterjesztette Róma hatalmát Latiumban.

Romulus, az alapító és hadvezér halála után Róma egészen más természetű királyt választott: Numa Pompiliust, Pompo Pompilius fiát a szabin Cures városából. Alakja az átmenetet jelzi a harcból a rendbe, a hatalomból a jogba, a mítoszból a rítusba. Ahol Romulus felépítette a várost, ott Numa lelket adott neki.

Az antik források — különösen Livius, Plutarkhosz és Halikarnasszoszi Dionüsziosz — Numát igazságos és mélyen vallásos férfiként írják le. Livius így nevezi őt: consultissimus omnis divini atque humani iuris, „a legjártasabb mind az isteni, mind az emberi jog dolgaiban”. Ez a megfogalmazás kifejezi a római meggyőződést, miszerint az igazi bölcsesség mindkét szférát magában foglalja: az ius divinumot, az istenek rendjét, és az ius humanumot, az emberek törvényeit.

Származás és ifjúság

Ez már a nevében is visszhangzik. A Romulus szó szó szerint olyasmit jelent, mint „Rómacska” vagy „Kis Róma” : Roma – a város – kombinálva a kicsinyítő -ulus utótaggal, amely hasonló a magyar -cska, német -lein vagy -chen toldalékokhoz. Mintha a neve a kezdetektől fogva egyértelművé tette volna: itt nem egy egyénről van szó, hanem a város magának a megszemélyesítéséről.

Ironikus módon a Nyugat-római Birodalom legutolsó császárát is Romulusnak hívták – Romulus Augustulusnak. Csak rövid ideig uralkodott, 475-től 476-ig, amikor a germán Odoaker letaszította trónjáról, és száműzetésbe küldte. Még csak tizenhat éves volt, és nem vették komolyan. Még a Augustulus – „a kis Augustus császár” – mellékneve is inkább gúnyos viccnek hangzott, mintsem a hatalom címének.

A római hagyomány szerint Alba Longát Ascanius, Aeneas fia alapította. A királyok sora – ahogyan azt Livius (Ab urbe condita) és Halikarnasszoszi Dionysios leírja – körülbelül tizennégy–tizenöt uralkodót foglal magában Ascaniustól egészen Procasig és a nnak fiáig, Numitorig, aki Romulus és Remus nagyapja volt.

Térjünk vissza ahhoz a királylistához, amely Romulust mint ős-rómait legitimálja: Procas fiai között konfliktus támadt, s a fiatalabb testvér, Amulius letaszította trónjáról az idősebbet, a jog szerinti örököst, Numitort, akit Procas maga jelölt utódává. Amulius azonban végül nem tudta megtartani a hatalmat; az igazság – úgy is mondhatnánk – isteni közvetítéssel győzedelmeskedett.

Trójától Latiumig: Aeneas és Ascanius

A hagyomány szerint – amelyet többek között Livius és Halikarnasszoszi Dionysiosz jegyzett le – Alba Longát Aeneas fia, Ascanius (más néven Iulus) alapította. Az őt követő királyok sora – körülbelül tizennégy vagy tizenöt, a forrásoktól függően – kapcsolta össze a trójai hőst Rómulus-szal, Róma mitikus alapítójával. Az „Alba Longa” név valószínűleg az Albán-hegység fehér csúcsaira utal (albus = fehér latinul), amelyet gyakran köd borít. Ez a hely Latium szent központjává vált – afféle földi Olümpusszá. Hasonlóan a görögök Olümposzához, csak éppen az 400 km-re fekszik Athéntól, míg Alba Longa mindössze mintegy 30 km-re van Rómától.

A Cursus honorum („a tisztségek útja”) a Római Köztársaság szigorúan szabályozott hivatalrendszere volt, amely meghatározta az arisztokraták politikai pályafutását. A rendszer fokozatosan alakult ki, és az idők során egyre inkább megnyílt a plebejusok előtt is, ami a politikai egyenlőség felé vezetett. A császárság idején azonban e hivatalok szerepe csökkent, mivel a hatalom egy kézben, a császáréban összpontosult.

A legfontosabb forrás Titus Livius, aki valószínűleg Kr. e. 59-ben született Pataviumban, a mai Padovában; ott halt meg Kr. u. 17 körül. Valami Bibliához vagy tankönyvhöz hasonlót írt a római történelemről 142 könyves magnum opusában, az "Ab urbe condita"-ban. Bár ez a mű némileg eltér a modern történetírási normáktól, és inkább egy esti mese a mesék és legendák birodalmából, mégis a Római Birodalom korai történetének egyik legfontosabb forrásának tekintik.

Ebben a műben Livius Róma világhatalommá válását írja le a város legendás alapításától, Kr. e. 753-tól napjainkig, Kr. e. 9-ig, azaz Augustus császárkorának kezdetéig.

De honnan meríti Livius a tudását?

Gyermekkori barátja és egykori hadvezére, I. Ptolemaiosz vette át a hatalmat Alexandrosz halála (Kr. e. 323) után. Alexandria három nagy városrészből állt: nyugaton egyiptomi negyed (egy korábbi halászfalu), középen a palotával (Brucheion), a könyvtárral, ahol a görögök és makedónok éltek, keleten pedig egy nagyszámú zsidó közösség, amely azonban nagyrészt hellenizálódott és görögül beszélt.