Közel húsz éve, hogy egy időtlen, szabadon lebegő állapotban egyszercsak váratlanul kibuggyant belőlem egy szó. Nem tudtam akkor, hogy életem legcsodálatosabb mantrája talált rám, de perceken belül magával ragadott. Valahogy úgy, ahogy Ady írja:
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
(Az Úr érkezése)
A mai üzenetemben megosztom ezt a mantrát.