A szinkron-nem szinkron kérdése legalább olyan ellentéteket szül hazánkban, mint az ellenzékiség és a kormányszimpátia. Bár büszkék vagyunk a kiváló magyar színészek hangjaira, a legendás szinkronrendezőkre és művészi minőséget képviselő fordítókra, a szinkron mégis jócskán eltántorította a magyarokat a nyelvtanulástól. A sok jótól elkényelmesedtünk. Arról nem is beszélve, hogy a tévénézés visszaszorulásával és a streaming-sorozatok elterjedésével már egyre kevesebb az igény a magyar szinkronra. Csákvári Géza filmkritikus és Rosznáky Emma kulturális újságíró ellenkező térfélről győzik meg egymást a szinkron jogosságáról vagy érvénytelenségéről öt pro és öt kontra érv mentén. Egy biztos: az angol Cockney-dialektus jelentőségét elmagyarázni is nehéz Magyarországon, nemhogy lefordítani.

(00:00) Intro

(02:23) 1. Filmek, melyeket bűn leszinkronizálni: Aranypolgár (1941), Casablanca (1942)

(09:38) 2. A fordítás mámora: Asterix és Obelix - a Kleopátra-küldetés (2002)

(14:33) 3. Kínos korhatárbarát szinkronok: Drágán add az életed (1988), A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső (1998)

(20:42) 4. Az animáció felszabadít: Shrek (2001)

(26:34) 5. Óvatosan a zenés műfajjal!: Hair (1979), My Fair Lady (1964), West Side Story (1961)

(34:34) 6. Kern András legjogosabb parkolása: Annie Hall (1977)

(39:46) 7. A technikailag vállalhatatlan kategória: Vissza a jövőbe (1985) – felújított szinkron

(48:13) 8. Hogyan lesz egy bunkó spanyolból magyar kedvenc?: Torrente (1998)

(53:56) 9. Ugyanaz a hang totálisan különböző színészeknek?

(1:00:30) 10. Amikor a szinkron kanonizál: Csengetett, Mylord?