Az egyik legerősebb konszenzusnak tűnik a zöld mozgalmak között, hogy az ökológiai váltásban hatalmas szerepe lehet az alulról jövő kezdeményezéseknek, és a közösségek erejének. De miért is? Fel lehet-e skálázni azokat a jó példákat társadalmi szintekre, amik közösségi szinteken történnek? És a közlegelők tragédiájában vagy komédiájában higgyünk? Ebben az adásban ezt a témát járja körül Köves Alexandra Takács-Sánta Andrással, az ELTE Humánökológia mesterszak igazgatójával.

A Zöld Egyenlőség podcast májusi témája a közösségek szerepe egy fenntarthatósági átmenetben. Az eddigi adásainkban végig kitartottunk amellett, hogy az ökológiai fordulat leginkább egy széles társadalmi párbeszéd és összefogás nyomán alakulhat ki és - míg nagyon szép lenne, ha ez egy felülről támogatott folyamat lenne – valószínűbb, hogy alulról jövő, decentralizált kezdeményezések intézményesülése nyomán fog létrejönni. Ebben azonban rendkívül nagy szerep kell, hogy jusson a közösségeknek. Egyáltalán mit értünk ebben a kontextusban közösség alatt és mik azok a szerepek, amik által a közösségek erősödése tenni tud a fenntarthatóságért? Ezenfelül sok ökológiai közgazdász a közösségi tulajdonlásban és az egyéni hozzáférésben látja a megoldást egy sor környezeti probléma, és a fogyasztáscsökkentés tekintetében. Azonban ilyenkor a leggyakoribb ellenérvekben Garrett Hardin, amerikai ökológus a közlegelők tragédiájának példáját szokták felhozni. Takács-Sánta András viszont a Közlegelők komédiájáról írt könyvet…