„Rakhal, mi a bajod? Miért vagy ma olyan szomorú?”
„Mester, szomorú vagyok, mert az elmúlt két hétben nagyon szenvedtem.”
„Miért szenvedtél, gyermekem?”
„Mester, azért szenvedtem, mert néhány volt tanítványod hálátlan volt. Amikor hozzád jöttek, számtalan hibájuk volt. Nem voltak jók semmire. Te szó szerint kiemelted őket a csatornából, és végtelen szeretetet és együttérzést, áldásos hálát és isteni büszkeséget mutattál irántuk. Körülbelül tíz évig voltak veled, és kétségtelenül sokat segítettek neked. De miután komoly előrelépést tettek, a büszkeség, a gőg és a hálátlanság elvitte őket tőled. Mester, sajnálom és szomorú vagyok emiatt.”
„Gyermekem, ne légy szomorú. A hála még nem született meg a földön, és csak Isten tudja, hogy valaha is megszületik-e itt. Isten teremtett mindannyiunkat, de hányan szeretik Istent? Hányan akarnak spirituális életet, isteni életet élni? Száz emberből egy sem kíván spirituális életet élni. Szegény Isten! Mindent megtett értünk, de mi nem mutatunk iránta hálát. Isten végtelenül kedvesebb és irgalmasabb, mint a Mestered. Tehát, ha Isten elégedett tud maradni a világ hálátlanságával, hogyan lehet, hogy mi nem tudjuk ezt elfogadni? Isten feltétel nélkül ad mindent, amije van. Mi Isten gyermekei vagyunk, ezért próbáljuk mi is feltétel nélkül felajánlani a világnak a képességeinket és a fényünket, anélkül, hogy hálát vagy elismerést várnánk. Valójában, fiam, azt szeretném mondani, hogy bizonyos mértékben szerencsés vagyok. ”
„Miben vagy szerencsés, Mester?”
„Hadd magyarázzam el neked. Már sokszor mondtam neked, hogy spirituális földműves vagyok. Tudod, hogy egy földműves több ezer magot vet el, de csak néhány száz csírázik ki. Amikor azonban ez a néhány száz mag életre kel, a földműves úgy érzi, hogy megkapta a jutalmát. Ezek a magok bőséges termést hoznak, és ő nagy elégedettséget érez munkájából.
„Nos, egy hétköznapi földműves számításában a többi ezer mag elveszett, meghalt, örökre tönkrement; nem adtak életet. De a spirituális földműves esetében a helyzet sokkal jobb. Amikor egy kereső elhagyja a Mesterét, mert úgy gondolja, hogy a Mester értéktelen, lehet, hogy néhány évig, vagy akár néhány inkarnációig nem követi a spirituális életet. De egy napon az a kereső biztosan elmegy egy másik spirituális Mesterhez, aki lehet, hogy alacsonyabb vagy magasabb rendű, mint az előző. És egy napon az a kereső biztosan meg fogja valósítani Istent.”
„De Mester, mindig azt mondtad nekünk, hogy az idő döntő tényező. Ha ma meg tudjuk valósítani Istent, miért kellene tíz évet vagy tíz inkarnációt várnunk?”
„Fiam, teljesen igazad van. Mindig azt mondom: „Először a legfontosabbakat tegyük. Ha ma meg tudom valósítani Istent, akkor holnap kinyilatkoztathatom Istent, holnapután manifesztálhatom Istent, és másnap Isten és én tökéletesíthetjük az Ő teremtését. Ha valaki meg akarja valósítani Istent, akkor azt minél hamarabb meg kell próbálnia. Az embernek el kell sétálnia vagy el kell futnia a felismerés fájához, majd meg kell kezdenie mászni rajta. De ha eljut a fához, majd visszatér a régi otthonába, a tudatlanságba, akkor elveszett – igen, teljesen elveszett – néhány évre vagy néhány inkarnációra. Nos, ha valaki tudatosan visszatér a tudatlanságba, miután meglátta a Fényt, mit tehetünk? Csak együttérzünk vele, és emlékezünk arra, hogy ő az örök időben él.
„Ha meg kell mondanom neked a végső Igazságot, akkor semmi sem veszik el véglegesen egy isteni lélek örök életében. A lélek, amely visszatért a tudatlanságba, egy nap visszatér a Fényhez. De az a lélek egy szerencsétlen lélek. Sajnáljuk, hogy újra a tudatlanságot választotta, miután bőséges lehetőséget kapott arra, hogy a leggyorsabban haladjon a Cél felé. Amikor tudjuk, hogy képesek vagyunk a leggyorsabban haladni egy igazi spirituális Mester vezetésével, nagy szégyen, ha újra belépünk a világ tudatlanságába és kísértéseibe, azt gondolva, hogy talán ezúttal a tudatlan élvezetek élete kielégít minket.
„Két part van: az egyik a kísértés partja, a másik az törekvés partja. Tökéletesen tudva, hogy a kísértés partja – ahol húsz, harminc vagy negyven életen át tartózkodtunk – nem tudott kielégíteni minket, eljutottunk az isteni partra, a törekvés partjára. Itt kell maradnunk, mert a törekvés partja a megvilágosodás partjának, a megvalósulás partjának előfutára. Visszatérni a kísértés partjára a legszánalmasabb hiba, egy óriási baklövés. Tudnunk kell, hogy ha visszatérünk a kísértés partjára, a büntetésünk a legsúlyosabb lesz.
„Amikor egy gyermek rosszat cselekszik, amikor valamit ellop, mindenki megbocsát neki, mert nem ismeri a lopás következményeit. De ha egy felnőtt lop, akkor súlyosan megbüntetik. Amikor belépünk a spirituális életbe, már teljesen érettek vagyunk, küzdöttünk, hogy kilépjünk a vágyak életéből, és csak nagy nehezen sikerült ez nekünk. Tehát, ha visszatérünk a kísértések életébe, a vágyak életének beteljesülésébe, büntetésünk rendkívül súlyos lesz, mert már láttuk a törekvés életét és az Isten-megvalósítás partját.
„Mielőtt az ember elfogadja a spirituális életet, olyan, mint egy tudatlan gyermek. Tudatlansága miatt a gyermek tűzzel akar játszani, de amikor megégeti az ujjait, többé nem megy a tűz közelébe. A spirituális életben rájövünk, hogy a vágyakozás életének élése ugyanolyan romboló és tudatlan, mint a tudatos tűzzel való játék. A gyermek végül rájön, hogy ha jó marad, mások elismerését és csodálatát nyeri el. A spirituális életben, ha hűséges és odaadó maradsz Istenhez, egyetlen istentelen erő sem meri eltéríteni téged az Igazság és a Fény útjáról.
„Tehát, fiam, azt szeretném mondani neked, hogy mivel ezek az emberek lassan akarnak haladni, te semmit sem tehetsz és mondhatsz. Csak imádkozhatsz: „Ó, Istenem, világosítsd meg őket, és tedd, hogy újra a Te Célod felé fussanak – feléd, a Cél felé. Az, hogy az én Mesterem vagy más Mester révén jutnak el hozzád, lényegtelen. Lelkes imádságom hozzád, ó, Istenem, hogy a Te csónakodban, a Te általad választott órában, a Te módszereddel vigyél őket hozzád.”
“Rakhal, what is wrong with you? Why are you so sad today?”
“Master, I am sad because I have been suffering badly for the last two weeks.”
“Why have you been suffering, my child?”
“Master, I have been suffering because of the ingratitude of some of your ex-disciples. When they came to you they had countless defects in their nature. They were useless. You literally took them out of the gutter and showed them infinite love and compassion, blessingful gratitude and divine pride. They were with you for about ten years and no doubt served you considerably. But after they had made some solid progress, pride, haughtiness and ingratitude took them away from you. Master, I am feeling sorry and sad about this.”
“My child, don’t be sad. Gratitude is not yet born on earth, and God alone knows if it will ever take birth here. God has created all of us, but how many people love God? How many people want to live a spiritual life, a divine life? Out of a hundred people, not even one cares to follow the spiritual life. Poor God! He has done everything for us, but we do not show Him any gratitude. God is infinitely more kind and compassionate than your Master. So if God can remain quite satisfied with the ingratitude of the world, how is it that we cannot accept it? God gives unconditionally everything that He has. We are God’s children, so let us also try to offer our capacity and our light unconditionally to the world, without expecting gratitude or appreciation. As a matter of fact, my son, I wish to say that I am to some extent lucky.”
“In which way are you lucky, Master?”
“Let me make it clear to you. I have often told you that I am a spiritual farmer. You know that a farmer sows thousands of seeds, but only a few hundred germinate. Yet when these few hundred seeds manifest life, the farmer feels that he is well compensated. These seeds grow into a bumper crop, and he gets great satisfaction from his creation.
“Now, for an ordinary farmer, the remaining thousands are all lost, dead, forever ruined; they have produced no life. But in the case of the spiritual farmer, the situation is much better. When a seeker leaves his Master, thinking that the Master is worthless, he may not follow the spiritual life for a few years or even for a few incarnations. But one day that seeker will definitely go to some other spiritual Master, who may be either inferior or superior to his previous one. And one day that seeker is bound to realise God.”
“But Master, you have always told us that time is a crucial factor. If we can realise God today, why should we wait ten years or ten incarnations?”
“My son, you are absolutely right. I always say, ‘First things first.’ If I can realise God today, then tomorrow I can reveal God, the day after I can manifest God, and the following day God and I can perfect His creation. If one wants to realise God, then he must attempt to do so as soon as possible. One has to walk or run to the realisation-tree and then he has to start climbing up. But if he comes right to the tree and then goes back to his old home, ignorance, then he is lost — yes, totally lost — for a few years or for a few incarnations. Now, if someone consciously goes back to ignorance after seeing the Light, what can we do? We can only sympathise with him and remember that he is living in eternal time.
“If I have to tell you the ultimate Truth, nothing is permanently lost in the eternal life of a divine soul. The soul that has gone back to ignorance will one day return to Light. But that soul is an unlucky soul. We pity it for embracing ignorance again after getting ample opportunity to run the fastest towards the Goal. When we know we have the capacity to run the fastest under the guidance of a true spiritual Master, it is a great shame if we again enter into the world’s ignorance and temptation, thinking that perhaps this time the ignorant pleasure-life will satisfy us.
“There are two shores: one is the shore of temptation and the other is the shore of aspiration. Knowing perfectly well that the temptation-shore — where we stayed for twenty, thirty, or forty lives — had failed to satisfy us, we came to the divine shore, the aspiration-shore. We must stay here, for the aspiration-shore is the harbinger of the illumination-shore, the realisation-shore. To go back again to the temptation-shore is a most deplorable mistake, a Himalayan blunder. We must know that if we go back again to the temptation-shore, our punishment will be most severe.
“When a child does something wrong, when he commits a theft, everybody forgives him because he does not know the consequences of theft. But if an adult commits a theft, he is badly punished. Now, when we enter into the spiritual life we are fully mature, we have struggled to come out of desire-life, and only with the greatest difficulty have we succeeded. So if we go back to our temptation-life, to the fulfilment of our desire-life, our punishment becomes extremely severe, for we have already seen the life of aspiration and the shore of God-realisation.
“Before one accepts the spiritual life, one is like an ignorant child. Because of his ignorance, a child wants to play with fire, but when his fingers are burned he does not again go near the fire. In the spiritual life, we come to realise that living a life of desire is as destructive and ignorant as consciously playing with fire. Again, a child eventually comes to realise that, if he remains good, he gets appreciation and admiration from others. Here in the spiritual life, if you remain faithful and devoted to God, no undivine force can dare take you away from the path of Truth and Light.
“So, my son, I wish to tell you that since these people want to make progress slowly, you can do and say nothing. You can only pray, ‘O God, illumine them and make them again run towards Your Goal — towards You, the Goal. Whether they come to You through my Master or through some other Master is immaterial. My fervent prayer to You, O God, is to take
https://www.radiosrichinmoy.org/wp-content/uploads/my-heart-offering/442-3.m4a
https://www.srichinmoylibrary.com/wm-6
Sri Chinmoy plays erhu: My Heart-Offering
