A fenntarthatósági átmenet leggyakoribb kérdése, hogy a transzformáció honnan indul. Ha az egyén szintjéről várjuk a katalizátor szerepet, akkor azt feltételezzük, hogy fogyasztóként és állampolgárként az ember képes a nagy rendszereket befolyásolni. Ugyanakkor azok, akik ezt már megpróbálták, sokszor azzal szembesülnek, hogy sem elég információjuk, sem elég cselekvési terük nincs változtatni. Akkor talán várjuk felülről a megoldást? Reménykedjünk abban, hogy a döntéshozók egy nap felébrednek? Ebben az epizódban Köves Alexandra Kiss Gabriellával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével beszélget egy olyan kutatásról, ami ebben a kérdésben a középen elhelyezkedő, ún. mezo szintű közösségek szerepét vizsgálta.

Amikor fenntarthatóbb életmódra próbálunk átállni, számos frusztrációval szembesülünk. Bonyolult rendszerek apró elemeiként, saját feltételezett ráhatásunk korlátaival küzdve, legtöbbször információhiányosan vergődünk aközött, hogy mit kellene tennünk, mit tudunk tenni, és minek van egyáltalán értelme. Az egyéni viselkedésünk korlátai mellett azt is érezzük, hogy a nagyobb ráhatással bíró politikai és gazdasági döntéshozók legyenek akár helyi, akár nemzetállami, akár globális szinteken messze nem olyan sebességgel hozzák meg a kollektív döntéseket, amilyen sürgetőnek egy fenntarthatóságért aggódó egyén azt elfogadhatónak találná. Ilyenkor gyakran találjuk magunkat szembe a Zöld Egyenlőségben már gyakran emlegetett klímaszorongással, esetleg klímagyásszal. Azonban van egy olyan köztes szint, amely egyrészről segíthet az egyénnek kimozdulni a tehetetlenség érzésből, másrészt valamivel nagyobb hatással tud lenni a rendszer egészére: a közösségek. Legyen az egy városi közösségi kert; egy ökoklub; egy közösségi varroda; egy civil szervezet vagy a Fridays for Futures mozgalom, az ökológiai tudatosság útján bárhol barangoló egyén sokat kaphat ezektől a közösségektől. De mit? És hogyan? Ezekről a kérdésekről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Kiss Gabriellával, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.