"Csak a bátorság gyönyöréért jöttünk, a magasztos férfipróba örömére s eljövünk felétek, valahányszor ebben kedvünk lelik…" - így szólt részben az egyik üzenet azok közül, melyeket az olasz légierő felderítőgépei röplapokon szórtak le egyszer Bécsre az I. világháborúban. Az akkor igen hosszúnak számító repülőúton a bátor propaganda-különítményt a hírneves irodalmár, a katonai pilótának mellesleg már eléggé túlkoros Gabriele D'Annunzio őrnagy vezette, és tőle származott a fent idézett nyilatkozat is, melyet (a 400 ezer röplapból 50 ezret) a többivel ellentétben a parancsnokság mulatságos módon le sem fordíttatott németre, merthogy annak magvas üzenetét osztrákok úgyse értenék - mintha csak egy orosz avantgárd művészekről szóló viccet hallana az ember.

Mindenesetre ha a művészúr az idézett mondat második felét hetyke fenyegetésnek szánta, az fordításban és eredetiben is okafogyottá vált. A többször elhalasztott akcióra ugyanis 1918. augusztus 9-én került sor, a dualista állam pedig hamarosan már hörögve vívta haláltusáját; ha a kiruccanás megismétlését diktálta is a talján férfivirtus, alkalom már nem akadt rá. D'Annunzio azonban, akit hazájában váteszként, egy új kor prófétájaként tiszteltek, nem csücsült a különféle babérjain a béke beköszönte után, hanem annak olasz szemszögből „elégtelen” mivoltán feldühödve Fiumében vélte meglelni a magasztos férfipróba új, megfelelő terepét, továbbá egy olyan közönséget, amely a földhözragadt bécsi kispolgároknál fogékonyabb lesz a ragyogó művészetére.

Az igen karizmatikus bálvány számára nem jelentett különösebb problémát fegyvereseket toborozni, majd az élükre állva határozott fellépéssel, puskalövés nélkül kivetni a megszállási feladatukat gyaníthatóan kevés lelkesedéssel ellátó antantcsapatokat az egyelőre eldöntetlen sorsú zónából. A korábban „a magyar koronához csatolt külön testnek” minősített adriai kikötővárosnak annak új ura később a nem kevésbé cifra Carnarói Olasz Kormányzóság nevet vindikálta. Ha valamiféle fogódzó gyanánt a saját történelmünkben keresünk párhuzamot erre, a Lajtabánság a leginkább kézenfekvő; mivel a két esemény között eltelt vagy másfél év, még az sem zárható ki, hogy D’Annunzio és területrabló, kalózkodó légionáriusai (is) megihlették a nyugat-magyarországi rongyos felkelés vezéreit. Az a körülmény, hogy ők éppenséggel megakadályozni próbálták a magyar korona területeinek elcsatolását, már igazából csak rátett egy lapáttal a háború utáni zavaros időszak abszurditásaira.

Na de akárhogy is vélekedünk mi utólag Fiume elvesztéséről, alapvetően azért sajnos nem a magyar tengeri kijárat pofátlan elorzását tekinti az utókor D’Annunzio fő politikai örökségének (az irodalmitól most eltekintve), hanem az olasz történelemben betöltött protofasiszta szerepet, amit neki szokás tulajdonítani olyan allűrjei folytán, mint a délszlávokkal szembeni gyűlölettel párosuló irredentizmus, a „Duce” tisztség kisajátítása, a rá általában jellemző hatalmi külsőségek, a harcot, a sebességet, mozgalmasságot és férfierőt idealizáló esztétika.

Rövidre nyúlt fővezéri tevékenységét mindazonáltal inkább szokás a megmosolyogtató, groteszk megnyilvánulások sorával azonosítani, semmint a bárgyú, (ön)pusztító agresszivitással és az intő példaként szolgáló véres végkifejlettel, mint Mussolini esetében.Aktuális példa erre mai podcastunk témája, a Fiume vagy halál c. horvát dokumentumfilm, mely múlt év decemberében került a magyar moziműsorra. Szokatlan terepre léptünk, mert saját zsánerén belül is több szempontból egyedi ez az alkotás, márpedig mi általában véve dokumentumfilmekkel is csak egyszer foglalkoztunk. (És köznapi fogalmaink szerint még az sem számít annak, mint net/Youtube original tartalom.) Akárhogy is, azért képességeink szerint igyekeztünk megszakérteni azt. Következzen tehát a független Fiume kalandos, bolondos története. Jó szórakozást kívánunk!