A II. világháborús amerikai propagandafilmekről tettünk valamikor egy olyan megállapítást, hogy üzenetük nem a nácizmus, mint zsidó- és fajgyűlölő, gyilkos világnézet ellen irányul, hanem a nagynémet nacionalizmus ellen, amely Bismarcktól kezdve II. Vilmos császáron át Hitlerig minden adandó alkalommal háborúkat indított a birodalomépítés jegyében, egy mániákus, tekintélyelvű, eltorzult nemzeti karakter megnyilvánulásaként.

Ez ma már furcsának tűnhet, főleg ha a Holocaust közelmúltbeli médiaábrázolásaira gondolunk, de az egyszerű magyarázat erre az, hogy a dolgukhoz értő propagandisták tisztában vannak a közönségük érzelmeivel, elvégre azok manipulálásával érnek célt. Az általános tényállás pedig akkoriban az volt, hogy az amerikai átlagember alapvetően azért viseltetett ellenszenvvel a német ellenség politikai és katonai vezetői iránt (a japánok és olaszok szigorúan más lapra tartoznak), mert azok annak ellenére robbantottak ki egy újabb világháborút, hogy ők maguk is átélték az előzőt, azaz nagyon is pontosan tudniuk kellett, mit jelent annak a szavakkal ki sem fejezhető borzalma.

Természetesen ugyanígy viszonyult a kérdéshez a brit, a francia vagy mondjuk belga állampolgár is, azzal a lényeges különbséggel, hogy nekik sokkal több okuk is volt rá, és ugyan ki is hibáztathatta volna őket ezért? Hiszen ők őszintén fel sem tudták fogni, hogy az 1914-18 között megtapasztaltak után mégis miféle eszelős gonosztevő az, aki egy újabb nagy gépesített háborút kívánatosabbnak tart Versailles unalomig emlegetett gyalázatánál, akármilyen súlyos és igazságtalan is volt az esetleg?

Így amikor ezek az új háborús gyújtogatók vereséget szenvedtek, példás megbüntetésük magától értetődő politikai szükségszerűség volt a szövetségesek számára. Ez volt a fő indoka a nürnbergi pereknek, melyek közül kiemelt figyelmet csak az első kapott, ahol nemzetközi törvényszék ítélkezett. Ennek jegyében két játékfilmes feldolgozása is készült, a második és ismertebb ugyebár tavaly; ezeket tárgyaltuk ki podcastunk mai adásában. Jó szórakozást!