- Még mindig nem alussza át az éjszakát a gyerek? Majd én elmondom, mit csinálj!

- Tudtad!? A Juli a másodikon babakajával eteti szegény gyereket, ahelyett, hogy főzne neki.

- Az Eszter meg már 1,5 évesen bölcsibe adta a gyerekét, csak hogy visszamehessen dolgozni. Hát milyen Anya az ilyen!?

- A Kata meg állandóan panaszkodik, pedig velem ellentétben nem is csinál semmit, nem dolgozik, csak otthon van egész nap a gyerekkel...

Ha nem mardos a lelkiismeretfurdalás kellően, hogy elég jó anya vagy-e, garantált, hogy ha felmész a közösségi oldalakra és beleolvasol pár kommentbe, vagy lemész a játszótérre, pillanatokon belül kifejezetten sz@ranyának érzed majd magad. És erre az állapotra sok esetben pont azok az anyatársaid juttatnak el, akik ugyanúgy nap mint nap vívják meg a csatáikat - legtöbbször önmagukkal.

Miért akarunk mindenbe beleszólni? Miért bántjuk a másikat azért, mert máshogy csinálja? Miért akarjuk mindenképp meggyőzni a másikat arról, hogy nekünk van igazunk, vagy hogy csakis az a tuti, amit és ahogy mi csinálunk? És életünk legszebb, de egyben legérzékenyebb és legfárasztóbb időszakában miért vagyunk mi anyák sokszor olyan kegyetlenek egymással is? A mom-shamingről beszélgettünk Nemes Nóra gasztroújságíróval, aki kisgyermekes édesanyaként jelenleg maga is igen érintett a témában.