Az 1899-1901 közötti bokszerlázadás a világtörténelem egyik egzotikus mellékzöngéjeként van kezelve mind a mai napig, amolyan koloniális kalandként, amelynek emlékét elhomályosítja az 1904-05-ös orosz-japán háború. A konfliktus jelentősége azonban túlmutat ezen, hiszen a modern távol-keleti történelem egyik kulcsfontosságú eseménye volt. A bokszerek, ezek „a komédiás cigányok” egyszerű parasztok voltak, akiket a gyarmatosító hatalmak évtizedek óta tartó területnyerő akciói, a keresztény hittérítőkkel szembeni gyűlölet, a súlyos éhínség és a hosszú ideje tartó aszály hívott életre. 

A halódó Csing-dinasztia tényleges vezetője, Ce-hszi (Cixi) anyacsászárnő nem mert szembeszállni velük, hanem miniszterei tanácsára a külföldiek ellen akarta felhasználni őket. A bokszerek felkelése, a külföldiek elleni kegyetlenkedéseik sosem látott összefogást eredményeztek a gyarmati hatalmak között: a nyolcnemzeti szövetség életre hívását. Ebben többek között a Monarchia is részt vett tengerészekkel, akik között ott volt az akkor még hadnagyként szolgáló von Trapp, akinek nevét később az A Muzsika hangja c. musical tette ismertté. Ma már komikusnak hangzik, hogy II. Vilmos német császár ezzel bocsátotta útjára katonáit: „Használjátok fegyvereiteket úgy, hogy még ezer év múlva se merjen egyetlen kínai sem ferde szemmel nézni egy németre.” 

Erről az időszakról szól az 55 nap Pekingben című film, amely a KatPol Kávéház 58. adásának témája, amelyen részt vett Enz, Grodin és Rammjäger83. Az 1963-as film a bokszerlázadás egyik fontos epizódját, a pekingi követségi negyed ostromát dolgozza fel, amely az ellenséges Kína szívében, a bokszerektől, majd a birodalmi hadseregtől ostromolva, szinte csodával határos módon 55 napig kitartott, míg megérkeztek a nyugati felmentő csapatok. A film elsősorban a követségi negyed – többnyire valós szereplőkön alapuló fiktív – védőin keresztül mutatja be az ostromot, elsősorban két szereplő: Matt Lewis őrnagy az amerikai tengerészgyalogosok halált megvető parancsnoka, valamint Sir Arthur Robertson brit nagyköveten keresztül, akik az elején nehezen férnek össze. A megfontolt, finom angol úriember nehezen viseli az amerikai tiszt nyers macsóságát és vakmerőségét. Idővel azonban megtanulják tisztelni a másikat. 

A film számos egyéb karaktert is felsorakoztat, ki hosszabb, ki rövidebb ideig szerepel. A szereplők repertoárja bemutatja a korszak sokszínűségét: van német nagykövet és orvos, orosz arisztokraták, kínai-amerikai félárva kislány, japán és olasz katonatiszt. Mindemellett nem mehetünk el szó nélkül a kínai oldal meglehetősen egyoldalú, sablonos ábrázolása mellett: Ce-hszi anyacsászárné alig több egy keserű öregasszonynál, akit tanácsadói rángatnak, míg a film fő antagonistája, Tuan (Duan) herceg egy meglehetősen buta, kinézetre is leginkább deformált gnómra hasonlító cselszövő. A kínai oldalon az egyetlen pozitívként ábrázolt szereplő Zsung-lu (Ronglu, a magyar szinkronban tévesen Jung-luként hivatkozott) tábornok, aki kezdettől ellenzi a háborút. 

A filmről magáról elmondható, hogy egy letűnt korszak terméke, olyasvalami, amit mai modern filmek között aligha láthat a néző. A női karakterek egyike sem erős a szó mai értelmében, nincsen hadseregeket megállító girl power. Az is biztosan nagy ellenérzést válthatna ki, ahogy egyfajta nosztalgiával tekint a koloniális múltra, hiszen ma már az elfogadott álláspont szerint ez a világ minden valaha létezett problémájának forrása. De a legfőbb ok mégis az, ahogy a kínai piac vált uralkodóvá a nyugati filmgyártásban. Ott a bokszereket nemzeti hősökként tisztelik, akik megpróbálták az ország kizsákmányolását megállítani, amolyan proto-forradalmárokként. A filmet ezért valószínűleg sosem fogják modernizálni, ami nagy kár, ugyanis számos téren bizonyosan változtatásra szorulna az igen egyoldalú narratívája.