[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. nov. 1.]

Egy nő becsülete minden korban olyan érték volt, amiért a férfiak kész voltak harcba szállni. Különösen igaz volt ez a középkorban, ahol a nő ártatlanságát, illetve a házasság szentségét a társadalom alapköveként őrizte nemcsak a katolikus egyház, hanem az egész feudális társadalmi rend is. Így aztán, mikor egy nemesasszonyon erőszak esett, és sor került Franciaország utolsó perdöntő bajvívására, az igen nagy, és évszázadokig nem lankadó figyelmet eredményezett. A KatPol Kávéház 66. adásában Az utolsó párbaj címmel nemrég bemutatott filmet vettük górcső alá, amelynek alapja Eric Jager 2004-es azonos című könyve (idehaza idén jelent meg).

A párbaj, mint perdöntő cselekmény az istenítéletek egy formája volt, amely a germán-frankofón jogrendszerben gyökerezett, ám egész Európában elterjedté vált a kora középkorban. Ekkor a felek halálig tartó viadala döntötte el, kinek is van igaza az adott ügyben (ez a jogintézmény egyébként a Trónok harca sorozatban is megjelent). A 14. századtól azonban az egyház – akárcsak a többi istenítélet ellen – egyre erőteljesebben fellépett, és aztán az uralkodók is a gyakorlattal szemben foglaltak állást, amit elősegített az inkvizitorius eljárás elterjedése is, amely a modern nyomozás előképének tekinthető. 1386-ban, mikor a film cselekménye zömében játszódik, már hosszú évek óta nem került sor alkalmazására.

A történet három főszereplője: Jean de Carrouges lovag, Jacques Le Gris udvaronc – mindketten normandiai földesurak – valamint az előbbi felesége, Marguerite. Rajtuk kívül számos történelmi szereplő felbukkan, mint Pierre d'Alençon normandiai gróf, valamint VI. (Őrült) Károly francia király, illetve több fiktív szereplő is. A produkcióban világhírű színészek játszanak, így erre aligha lehet panasz.

Ahogy egyébként a filmet kevés kritika érheti történelmi hitelesség szempontjából. A korabeli viszonyokat, ruhákat, szokásokat, fegyvereket igen nagy pontossággal szerepelteti és ismerteti meg a nézőkkel. A történetet, a két földesúr torzsalkodását kettejük szemszögéből is megismerhetjük, mint ahogy elmondanák a bíróság előtt saját változatukat, egészen a kérdéses nemi erőszakig bezárólag. Aztán végül Marguerite szemszögét látjuk, akinél már csak a beszédes „az igazság” bevezető felirat szerepel.

És ez egyben a film leggyengébb része is, amely igen erőteljesen ideológiailag túlfűtött. A jól ismert feminista toposzokat vetíti vissza a korba, nem titkolva azon szándékát, hogy a Metoo-korszak számára készítsen egy történelmi filmet. Ám ez a fajta modern szemlélet a film minőségének a rovására megy, a néző hirtelen már nem egy középkori filmen ül, hanem egy heves Twitter-vita közepén, ahol a patriarchális férfiak összes bűnét a fejére olvassák.

Ezen rész elhagyása nélkül a film nemcsak a feleslegesen hosszú játékidőt nyeste volna vissza (több jelenet szinte változtatás nélkül jelenik meg kettő, sőt akár három narratívában is), hanem a filmet is az elejétől a végéig élvezhetővé tette volna.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Megjegyzések:

· A bizonyos Olga, akit futólag említettünk, Olga Discordia, egy visual novel szereplője

· Le Gris nevét rendszeresen és tévesen mint „la grí” ejtettük ki, ezért az ilyen hibákra érzékeny hallgatóktól elnézést kérünk