[Újraközlés kísérőzene nélkül - eredetileg megjelent: 2021. dec. 28.]

Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus.

A filmes feldolgozások szolgáltatják a KatPol Kávéház 70. adásának témáját, amelyen Rammjäger83 és Enz vettek részt. A Jodorowsky-féle korai feldolgozáskoncepció, az 1984-es David Lynch-féle – meglehetősen megosztó – adaptáció, a Sci-Fi Channel 2000-res minisorozata, illetve a legújabb átültetési kísérlet, Denis Villeneuve 2021-es Dűnéje mind előkerülnek az adásban.

A Dűne nagy erősségét – szemben mondjuk a 49. adásban kitárgyalt Legend of the Galactic Heroes-zal – nem a karakterek adják, bár a későbbi művekben kétségkívül itt is előrelépés történt. Azonban a minden jó tulajdonságot megtestesítő Atreidesek és a mérhetetlenül, rajzfilmszerűen gonosz Harkonnenek harca, valamint a cselszövő császár aligha tekinthető különösen érdekes felállásnak. Ami igazán emlékezetessé tette a Dűnét, az, hogy ez volt az első olyan sci-fi mű, ami hihetetlenül részletesen kidolgozott, egyedi univerzumot teremtett. A nagy házak, a Bene Gesserit, a Dűne sivatagos bolygója, a homokférgek és a fűszer, a fremenek, mind-mind ikonikussá váltak.

Az adásban két adaptációval foglalkoztunk részletesebben: az 1984-es és a 2021-es filmekkel. Az előbbi sajátos vizuális megoldásaival, furcsa történetvezetési megoldásaival és a történetmesélés hektikus tempójával igen megosztó alkotás lett. Az eredeti regény egy többszáz oldalas alkotás, így talán nem is túl egyszerű azt egyetlen filmben megjeleníteni. Ezzel szemben a tavalyi film azzal a – kockázatosabb – megoldással élt, hogy kettéválasztja a könyv történéseit, és két részben mutatja be azt.

Elmondható, hogy nekünk mindkét alkotás tetszett a maga nemében. Lynch LSD-parádéra hajazó, pszichedelikus élményt nyújtó vizuális képei álomszerű látványt nyújtanak, habár persze nehéz elmenni a regényhez képest is túltolt Harkonnen-gonoszságon, és az olyan casting-megoldásokon, mint Sting szerepeltetése. Az adás apropóját az újabb film szolgáltatta azonban, amellyel szinte maradéktalanul elégedettek voltunk.

Sokat szidjuk a kreatívan sterillé vált, kizárólag a politikai agendákat kiszolgáló nyugati szórakoztatóipart, de itt nyoma sincs ezeknek. Mind vizuális, mind dizájnmegoldásban remek munka született, egy-két kivétellel (Chani khmmm) a színészek is jó választásnak bizonyultak. Ráadásul nyoma sem volt a filmben azoknak a túltolt progresszív toposzoknak, amelyek olyannyira nézhetetlenné teszik a modern alkotásokat. Csak remélni tudjuk, hogy a 2. rész méltó befejezést ad az elkezdett eposzi munkának, amelynek hasonló sikere esetén egy időtlen klasszikus régóta nem látott születését láthatnánk Hollywoodban.