A spanyol polgárháború immár visszatérő témává vált nálunk. Sokan mindössze néhány mondatban leírják a konfliktust, mint a világháború egyik előjátéka, miközben az igencsak összetett volt, mind indokait, mind szereplőit tekintve, és a mai napig tartó hatásokkal bír, nemcsak Spanyolországban. Ezért is örültünk meg a német köztévé, a ZDF négyrészes, Netflixen is megtekinthető dokumentumfilmjének, ami Az Igazság Francoról (Die Wahrheit über Franco) címet viseli. Aztán elkezdtük nézni…

A spanyol polgárháború mind a mai napig kiemelkedő helyet foglal el a baloldali mitológiában, hiszen minden erőfeszítés ellenére a fasiszták „mégis áttörtek”. Franco sokszor eléggé brutális diktatúrája először kemény kézzel, majd a hidegháború éveiben a gazdasági fejlődést felhasználva, egyre puhább módon tartotta a kezében a gyeplőt. Végül a rendszer békésen átadta a hatalmat 1975-ben, miután a Caudillo 82 éves korában meghalt és János Károly király került trónra. A demokratikus átmenet „sikerét” mutatja, hogy ma egyetlen olyan párt sincs Spanyolországéban, amely magáénak mondaná a Caudillo örökségét. Az ellenoldal, a Népfront örökösei azonban mind a mai napig dühösek.

A dokumentum sorozat csúsztatások és elhallgatások egész sorával operálva próbál minél rosszabb képet festeni Francoról és rendszeréről, őt egy ügyetlen idiótának beállítva, „aki híján volt mindenféle hadvezéri kvalitásnak”, támogatóit pedig rosszindalatú talpnyalóknak. Például már a bevezetőben megtudjuk, hogy Franco szeretett sokat beszélni, és a barátai nem tudták leállítani, sőt később „már nem is merték”. Aztán persze elmondják azt is, hogy a családi asztalnál sógora, a jó náci összeköttetésekkel bíró, és a világháború első felében ezért miniszterelnöki tisztséget betöltő Serrano Suñer pontosan ezt tette… Ahogy a készítők szerint Franco azért is maradt ki a világháborúból, mert sógora csalta Franco feleségének húgát, ezért leváltották.

Objektivitást persze nehéz is lenne várni a német köztévétől, amely mintegy reflexszerűen a németekre vállalja Franco minden valós és állítólagos bűnét. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen „balos elveszett ügy” (Lost Cause) esetén legalább ellenségeit, a kommunistákat és elvtársaikat feldőcsítik, de itt is csalatkozni kell. A kommunisták részvételét a polgárháborúban mindössze egyetlen félmondatban lerendezik, igyekezve olyan képet festve, mintha Franco ellenségei mind tisztaszívű liberálisok lettek volna.

Ha valaki ebből a sorozatból szeretne többet megtudni a témáról, inkább ne tegye, mert csak csúsztatások és féligazságok garmadájával találja magát szembe, olyan totálisan érdektelen beszúrásokkal, mint a katolikus egyház állítólagos csecsemőrablásai Franco idején. Ami igazán kár, hiszen a téma egyik legjobb szakértőjét, Antony Beevort is többször megszólaltatják (sajnos a többiek mind spanyol és angolszász szélsőbaloldaliak, köztük a közismerten a kommunistákkal szimpatizáló Paul Preston).

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!