Hadik András a magyar hadtörténelem egyik legendás alakja, aki Mária Terézia idején harcolt több meghatározó európai konfliktusban, és igen kiváló lovassági parancsnoknak bizonyult. A nevéhez fűződő legnagyobb haditett alighanem az volt, amikor csapataival beszivárgott az ellenséges Poroszországba, és a védtelenül hagyott fővárost, Berlint elfoglalta és megsarcoltatta. Fordított nap lehetett ez: végre egy alkalom, amikor a német vérszomját nem mi szenvedtük meg, hanem csak ők. Olyannyira nagy dolog ez, hogy amikor a hazai filmgyártás is felfedezte alakját, természetesen ezt a motívumot filmesítette meg. A KatPol Kávéház 90. adása így nem szól hát másról, mint a Hadik című filmről!

A film fogadtatása a mostanában megszokott tendenciába illeszkedett, vagyis szükségtelenül politikai kérdéssé is vált. Pedig ez aligha „kurzusfilm”, mint az Elkxrtuk, és nem is közelmúltbéli témát dolgoz fel, mint az egyébként elég jól sikerült Blokád. Éppen ezért nem igazán lehet bízni az interneten lévő legtöbb pontszámban: az IMDB-n például a legtöbb értékelés 10 és 1 csillagos. Mi igyekeztünk objektívan, a kor történelmi sajátosságait is kitárgyalva, érdemei szerint megítélni a filmet. Pedig a noÁR-t ki nem állhassuk.

A Hadik kapcsán érdemes megjegyezni, hogy némi művészi szabadsággal kezeli saját korát, illetve az időrendiséget sokszor nehéz követni. Ugyanakkor ezt többnyire az elfogadható mértéken belül teszi. A „huszáros” életérzést, a kalandot is remekül visszaadja sok jelenete. Ami viszont komoly kritikára adhat okot, az az, hogy a film néha nem igazán tudja, mihez is kezdjen magával pontosan. Sokszor teljesen felesleges, sehova sem vezető történeti mellékszálakra kalandozik el, anélkül, hogy ezek túl sokat hozzáadnának a történethez. Például van egy nagyjából sehova se vezető konfliktus a huszárok és a szó szerint a nyakukba ültetett szász zsoldos gyalogság között. Vagy ott van a szintén nem sok érzelmi impakttal bíró bosszú szál Hadik és a halálfejes porosz tiszt között.