1710-ben Meissenben alapították Európa elsõ és sokáig legjobb porcelánmanufaktúráját. Az 1775 körül készült meisseni étkészleten a gyönyörû festett virágmotívumok uralkodnak. A formák a klasszicizmus és a barokk nagyszerû példái. Míg a gyümölcsös fogantyús, öblös levesestálak barokk-korinak tûnnek, addig az áttört gyümölcskosár már inkább a klasszicizmust idézi, amely elõszeretettel használta fel újra az antikvitás formavilágát.

Az ófrancia asztaldíszt 1838-ban Párizsban rendelték meg abból az alkalomból, hogy Ferdinánd császárt Milánóban lombard-velencei királlyá koronázták. Az asztaldísz készítõje azonban ismeretlen. Az udvar a nagy külföldi megrendeléseket általában titokban tartotta vagy a fõudvarmesteren keresztül bonyolította, hogy a bécsi iparmûvészek irigységét ne váltsák ki.

Az asztaldísz aranyozott bronzból készült. Esténként a négyszögletes tükörlapok verik vissza a karos gyertyatartók gyertyafényét. A figurális díszítés és a lágy, ívelt indák elegáns pompát sugároznak.

A meisseni után 1718-ban Bécsben alapították meg Európa második legrégebbi porcelánmanufaktúráját. Habár a porcelán akkoriban már kedvelt és drága mûtárgynak számított, azért a császári asztalhoz – a desszerten kívül – akkoriban még nem tartották méltónak. Csak 1800 körül fogadták el az udvar számára is megfelelõnek, amikor az udvari ezüstbõl a háborúk idején pénzérméket verettek. 1803-ban Ferenc császár egy 120 darabos porcelán étkészletet rendelt az udvari asztal számára, köztük 60 darab, képpel díszített desszertes tányért és 24 darab, kiváló minõségû, úgynevezett „panorámatányért“ levesestányérnak. A kiválasztott motívumok egyszerre voltak hazafiasak és romantikusak. A vendégek az aranyszegélyek között tûzhányó vulkánokat, jeges gleccsertájakat vagy lenyûgözõ bécsi építészeti remekmûveket csodálhattak meg; tányéronként három-három ausztriai, svájci és olasz látképet. A képecskék a legjobb porcelánfestõk keze alatt, régi metszetminták alapján készültek. A munka öt teljes éven át tartott.

Az elõcsarnokban láthatták az úgynevezett „tamboure“-okat, azaz olyan aranyozott bronz asztaldíszeket, amelyek bonbonokkal megrakva a császári asztalt díszítették. Ezek a fiatal Ferenc József császár újfrancia asztaldíszéhez tartoznak.

Az ezüstgyûjtemény az 1700 körüli évekbõl származó kelet-ázsiai porcelánok érdekes és értékes gyûjteményét Lotharingiai Károly Sándor hercegnek köszönheti. Károly Sándor Mária Terézia férjének, Ferenc István császárnak az öccse volt. 1744-ben vette feleségül Mária Terézia egyetlen testvérét, Mária Annát. Az esküvõ után a fiatal pár Brüsszelbe költözött, ahol Károly Sándor Németalföld helytartója lett. Lelkes gyûjtõ volt, és emiatt adósságokba is verte magát. Halála után unokaöccse, II. József császár lett hagyatékának felszámoló gondnoka. A gyûjtemény nagyobb részét elárvereztette Brüsszelben, de az értékes Imari-porcelánok a bécsi udvarba kerültek. A megmaradt darabok a kelet-ázsiai és az európai kultúra érdekes együttesét mutatják. A japán és a kínai porcelánokat ugyanis az európai ezüstmûvesek ezüstbe foglalták és adaptálták az udvari használatra. Ilyenek – többek között – az ezüstszegélyû tányérok és edények. Kék, vörös és arany festésük viszont a korabeli japán porcelánfestészetre jellemzõ színeket mutatja. A porcelánokat Imarinak nevezték el, mivel Imari kikötõjébõl érkeztek. A sziklás tájat formázó asztaldíszt valószínûleg bécsi ezüstmûves készítette. Az ezüst fatörzs lyukacsaiból füstölõ illatos füstje szállt fel. A kínai zománcból készült gyümölcsök is illatos esszenciákat rejtettek.

A fennmaradt evõeszközök Mária Terézia császárné nagyon személyes kellékei voltak. Az evõeszközök kizárólag saját használatára készültek, csak õ használta azokat és mindenhova magával vitte õket. A készlet egy késbõl, egy villából, egy tálalóvillából és egy kanálból áll, amelyet kis tojástartó, tojáskanál velõkiemelõvel és sótartó egészít ki. Színaranyból van, a 18. század közepe táján készült. Csupán a 18. század végefelé alakultak ki a meghatározott számú, komplett evõeszközkészletek 12, 24, 36 stb. személy számára. A 12-es darabszám (és többszörösei) egyébként az apostolok számából ered. Ekkortól váltják fel az egyforma díszítésû evõeszköz-készletek a császári család személyes használatú evõeszközeit.

Annak, hogy a korábbi korszakokból szinte alig maradt fenn császári ezüstnemû, két oka is van. Az egyik az, hogy az ezüstöt minden idõben szigorúan beolvasztották, és újra meg újra feldolgozták, ha elhasználódott vagy ha már nem volt elég divatos, de akkor is, ha a tulajdonos éppen pénzhiánnyal küszködött. A 18. század végén az ezüstnemût fõként azért kellett pénzzé verni, mert a napóleoni háborúk finanszírozásához Ausztriában majdnem minden ezüsttárgyat beolvasztottak. Természetesen a császári ezüst sem jelenthetett kivételt, és ugyanúgy feláldozták a cél érdekében. Késõbb az ezüst étkészleteket felváltották a bécsi porcelánmanufaktúra porcelán étkészletei. Csak lassacskán, 1830/35-tõl kezdve indult meg újra a császári ezüst beszerzése. Kezdetben Stefan Mayerhofert, a majdani „Mayerhofer & Klinkosch“ céget, illetve J. C. Klinkoscht bízták meg, hogy pótolják az udvar ezüst étkészletét. A gyûjtemény Ferenc József császár és Erzsébet bajor hercegnõ 1854-ben tartott esküvõje után jócskán kibõvült.

Az angol Minton porcelánmanufaktúra desszertes készlete az 1851-es londoni világkiállítás egyik legszebb darabja volt. A kiállításon a 116 darabos porcelán készletet mûvészi kivitelezéséért a legmagasabb kitüntetéssel díjazták. Viktória angol királynõ vette meg, és egy részét baráti ajándékként megküldte Ferenc József császárnak. Az osztrák udvarnál sohasem használták a mázolatlan biszkvitfigurás és az angol tejszínes-tojásos szószhoz használt, kis csészékbõl álló, törékeny mûalkotást. Az anyag törékenysége a luxuscikk használatát eleve lehetetlenné tette.

A gyönyörû stukkómárvánnyal és aranyozott bronzvázákkal díszített császári lépcsõházon keresztül éppúgy juthatunk a fõ szintre, mint egykor Ferenc József. A bécsi Hofburg több mint hatszáz éven keresztül a Habsburgok rezidenciája és egyúttal a Német-római Birodalom központja volt. A Hofburg amellett, hogy az uralkodói és a közigazgatási székhely szerepét töltötte be, fõleg a császári család téli rezidenciája volt – a nyarat az udvar a 18. századtól többnyire a Schönbrunni kastélyban töltötte.

Az alig tizenhat éves Erzsébet bajor hercegnõ 1854 áprilisában érkezett Bécsbe, hogy feleségül menjen unokafivéréhez, Ferenc József császárhoz. Az esküvõ után beköltözött hofburgi lakosztályába, és nyakig merült az osztrák monarchia császári világába. Fáradjon be most a Sisi Múzeumba, és tekintse meg a következõ hat teremben látható kiállításunkat, amelynek címe „Sisi – mítosz és valóság.“ Felhívjuk figyelmét, hogy innentõl már nem szabad fényképezni.