1898. szeptember 10-én a következõ hír rázta meg Európát: „Meggyilkolták Erzsébetet, az osztrák császárnét!” Erzsébet tragikus halála egy különleges egyéniség hányatott, boldogtalan és gyakran félreértett életének végét jelentette. A merénylet általi halál jelentõsen hozzájárult azonban a Sisi-mítosz kialakulásához, amelyet Erzsébet szokatlan életmódjával már életében is táplált. Hogyan keletkezett vajon ez a mítosz? Induljunk, és próbáljuk megismerni a császárné igazi személyiségét!

Az elõttünk és mögöttünk elhelyezett két táblán olvasható újságkivágások azt a kérdést igyekeznek megvilágítani, hogy halálakor milyennek látták Erzsébetet saját kortársai. A cikkekbõl kiderül, hogy Erzsébet – legalábbis életében – egyáltalában nem volt még az a mindenki által szeretett és körülrajongott, csodaszép császárné, hiszen a korabeli újságokban tulajdonképpen alig szerepelt. Tény ugyanis, hogy Erzsébetrõl csak ritkán tudósítottak, mivel császárnéként került minden nyilvános szereplést, valamint utolsó éveiben alig tartózkodott Bécsben. Mivel az újságokat a Monarchián belül cenzúrázták, arra alig volt lehetõség, hogy a császárnét valamely újságcikkben nyíltan bírálták volna. Az újságokban Ferenc József személye jóval nagyobb szerepet játszott, a nép szívébe zárta a „jó öreg császárt“, s biztosította szimpátiájáról. Ezt bizonyítják ezek az Erzsébet halála utáni újsághírek is, amelyekben az együttérzést fõképpen az újabb súlyos sorscsapást elviselni kénytelen császár kapta. Csak tragikus halála után született meg a köztiszteletben álló, önzetlen és jó császárnévá stilizált Erzsébet alakja, amely azonban meglehetõsen valótlan képet hagyományozott tovább róla.

Erzsébet életében még alig érdeklõdtek a visszahúzódó és „furcsa“ császárné iránt. Csak halála után ismerték fel, hogy a tragikusan elhunyt, boldogtalan, szép császárné alakjában óriási kereskedelmi lehetõségek rejlenek, és személyét azután már ennek megfelelõen rajzolták tovább. Pillanatok alatt számtalan, a császárnéra emlékeztetõ emlékkép, emlékérem és egyéb emléktárgy árasztotta el a piacot.

Erzsébet halála után rengeteg emlékmûvet emeltek a császárnénak. Bécset megelõzve 1901-ben és 1902-ben Budapesten két versenyt is hirdettek egy Erzsébet-emlékmû elkészítésére. Ezen lépések, valamint hasonló salzburgi intézkedések eredményeként Bécsben emlékmûbizottság alakult. A méltó helyszín keresése során többször ütköztek a nézetek, míg végül a császár a Népkert (Volksgarten) mellett döntött.

A Salzburgnak szánt egyszerû álló alak ihlette meg Hermann Klotz bécsi szobrászmûvészt, aki a példaként szolgáló szobrot egy további mozdulattal egészítette ki. A „Méltóságteljesen lépkedõ“ mûvet életnagysában és kisplasztikaként is kivitelezték. A szobrász értelmezése nagy elismerést kapott. A kisplasztika egyik példánya még a császár dolgozószobáját is díszítette a Schönbrunni kastélyban. Az itt kiállított életnagyságú plasztikát Ferenc Szalvátor fõherceg, a császárné veje ajándékozta a köztársaságnak.

Végül is a filmek révén vált Erzsébet az egész világon ismert és szeretett „Sisivé“. Ehhez leginkább Ernst Marischka 50-es évekbeli Sisi-trilógiája járult hozzá, amellyel a fiatal Romy Schneider is berobbant a filmvilágba. Alakítása meghatározta és máig meghatározza a fiatal, bájos, fesztelen „Sisi“-képet, amely azonban csak részben egyezik Erzsébet császárné valóságos személyiségével. Ismerkedjünk meg tehát közelebbrõl a történelmi személyiséggel, Erzsébettel:

Erzsébet 1837. december 24-én született Münchenben, Miksa bajor herceg és Ludovika hercegnõ, a bajor király lányának gyermekeként. Sisi – ahogy Erzsébetet családi körben nevezték – sok mindenben apjára hasonlított; a „népies“ herceg szerette a természetet, szenvedélyes lovas és utazó volt. Sisi hét testvérével szabadon és fesztelenül nõtt fel Münchenben és a Starnbergi-tónál fekvõ possenhofeni kastélyban, távol a szigorú udvari etikettõl, a ceremóniáktól és a szertartási elõírásoktól. Erzsébet egész életében különösen bensõséges viszonyban volt két évvel fiatalabb öccsével, Károly Tivadarral, akit a család csak „Gackel”-nek becézett. A bal oldali vitrinben lévõ akvarell festmény a testvéreket ábrázolja. Ebben a teremben látható annak a ruhának az utánzata, amelyben Erzsébetet megörökítették a képen.

1853 nyarán Sisi elkísérte édesanyját és nõvérét, Ilonát – akit csak Nénének hívtak – Bad Ischlbe, hogy megünnepeljék unokafivérének, a fiatal Ferenc József császárnak a 23. születésnapját. Ennek az utazásnak a valódi oka azonban az a házassági terv volt, amelyet a két anya tervelt ki. Ferenc József fülig beleszeretett a tizenöt éves Sisibe: Az ünnepélyes eljegyzésre augusztus 19-én került sor. Sisi az õt körülvevõ sok figyelmességtõl félénk és csendes – Ferenc József pedig végtelenül boldog. Anyja, Zsófia fõhercegnõ is megértõ a meglehetõsen ijedt Sisivel szemben. Amúgy egyáltalán nem ellenezte fia választását, mint ahogy azt oly sokszor hangoztatták. Éppen ellenkezõleg, örült, hogy fiát ennyire boldognak láthatja.

Az eljegyzés után Sisi Ischlbõl visszautazott Bajorországba, ahol azonnal hozzákezdtek az esküvõi elõkészületekhez. Sisit elkezdték felkészíteni a jövõbeni osztrák császárnéi szerepre – szorongása és félelme a bécsi udvarral szemben pedig egyre csak fokozódott. Érezte, hogy Bad Ischlben tartott eljegyzéssel a világtörténelem színpadára lépett, de ezzel személyes szabadságát áldozta fel. Erzsébetnek csak kevés ruhája maradt fenn. Ezek közé tartozik ez az úgynevezett leánybúcsú-ruha, amelynek itt egy másolata látható. Az eredeti ruha a bécsi Szépmûvészeti Múzeumban található, de konzerválási okokból ma már nem állítható ki. Erzsébet valószínûleg a Bécsbe történõ elutazása elõtti búcsúbálon viselte ezt a különleges ruhát. Különösen érdekesek a keleti díszítések a ruha stóláján, ahol a szultáni jelvény mellé egy arab feliratot is hímeztek, amelyet sikerült megfejteni, és fordítása így hangzik: „Ó Uram, micsoda szép álom.“

Az 1854. április 24-én tartott esküvõvel Erzsébet számára új életszakasz kezdõdött. A szertartásos ünnepségek, az ellenséges pillantások és az óriási elvárások erején felül igénybe vették. A fiatal császárnéként adott elsõ fogadásán könnyekre fakadt a kimerültségtõl és elhagyta a termet. Erzsébet kezdetben megpróbált megfelelni az elvárásoknak. A császári párnak négy gyermeke született, a legidõsebb leány, Zsófia azonban már kétéves korában meghalt. Erzsébet kétségbeesett, de uralkodnia kellett saját érzésein, mert azoknál sokkal fontosabbak voltak reprezentációs kötelességei.