Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó

     Égi tűnemény,

Istenségnek látszó

     Csalfa, vak Remény!

Kit teremt magának

     A boldogtalan,

S mint védangyalának,

     Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?

     Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

     Még most is belém?

Csak maradj magadnak!

     Biztatóm valál;

Hittem szép szavadnak:

     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal

     Végig űltetéd;

Csörgő patakokkal

     Fáim éltetéd;

Rám ezer virággal

     Szórtad a tavaszt

S égi boldogsággal

     Fűszerezted azt.

Gondolatim minden reggel,

     Mint a fürge méh,

Repkedtek a friss meleggel

     Rózsáim felé.

Egy híjját esmértem

     Örömimnek még:

Lilla szívét kértem;

     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim

     Elhervadtanak;

Forrásim, zőld fáim

     Kiszáradtanak;

Tavaszom, vígságom

     Téli búra vált;

Régi jó világom

     Méltatlanra szállt.

Óh! csak Lillát hagytad volna

     Csak magát nekem:

Most panaszra nem hajolna

     Gyászos énekem.

Karja közt a búkat

     Elfelejteném,

S a gyöngykoszorúkat

     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!

     Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

     Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

     Volt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

     Testem főldbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

     A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen,

     A nap éjre dűlt.

Bájoló lágy trillák!

     Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

     Isten véletek!

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices