Dsida Jenő: Hulló hajszálak elégiája

Tavaly delejes, dúsnövésű

hajamban sercegett a fésű...

Én nem tudom, hogy mi a titka,

hajam ma gyöngeszálú, ritka,

megtört, puha, mint ócska kelme

szálakra szétnyűtt, satnya selyme

s oly könnyen enged, símul, hajlik,

oly szépen helyére hanyatlik,

mint enyhe elmúlásra várván

erőtlen nagybeteg a párnán.

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!

e gyatra fürt is egyre gyérül,

olykor szálanként, majd sereggel

tépi a fésű foga reggel.

S mikép hegyen, hol sok vihar volt,

sápadtan ütközik a tar folt

s orkán-seperte szikla-ormán

nem sarjad új fa: ilyenformán

terjed a tisztás köre szépen

koponyám tarlott tetejében.

Ami azelőtt lomb lehulltán

fogott el, az ma idők multán

egy-egy hajszál hulltára támad:

bizsergő, halk nyárvégi bánat -

és lelkemet lankadtra fújja

október lengő mélabúja:

A tavaszvágy, mi régi költőt

annyi epedő dallal töltött,

hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:

nekem valami égi hajszesz.

Nem is kutatom már, mi tette,

hogy hajzatom ily gyér felette:

talán a csókok lassú mérge?

talán a gondok sunyi férge?

Hiszen mindenki szíve voltam,

Minden sírhantra én hajoltam,

minden bölcsőnél ottan álltam,

minden porontyot én dajkáltam,

én tanítottam, én neveltem,

minden kunyhóban én teleltem.

Míg mély alvókkal megrakottan

ment a hajó, én virrasztottam,

úgy dohogott, suhant előre,

hogy egymagamban voltam őre:

az utasoknak mindahánya

helyett aggódó kapitánya.

Én jártam mindig minden útban,

én szerettem és haragudtam,

én éltem, sírtam, én daloltam

mindenki helyett. Költő voltam.

...Most is, amíg e verset írom,

egy hajszál pihen a papíron,

minden kecses, japáni rajznál

finomabb rajzú, vékony hajszál.

Hever halottként odalent és

bennem készül a gyászjelentés:

Félévet élt. A színe barna.

Kitépte gyilkos végzet karma,

nem használt kenőcs, villany, éther...

Szegény, alig öt centiméter.

Görbült ágacska. Lágyan ível

finom hajlással, bájos ívvel,

akár eső után a márvány-

eres felhőkön a szivárvány.

Azt is hihetnéd, kicsi híjja,

hogy kis koboldok könnyed íjja,

amelynek húrja-közepéről,

sóhajból sodrott idegéről

fürge pillanat-nyilvesszőkben

az ifjúság, mi tovaszökken.

Nekem e hajszál most az újság,

sűrített, mély élet-tanulság,

egyetlen kérdés, nagy dilemma,

nekem ez a történelem ma:

ifjak vagyunk, élünk, verekszünk

s - nem segít orvos - megöregszünk.

Ó be szomorú, jaj be félek!

Vigasztalj verssel, örök lélek,

életen túlnéző mesékkel,

bizarr, bolondos bölcseséggel.

Higyjem, tündérek hada száll át,

amerre jártam s hullott szálát

hajamnak sorra felkutatják,

síma fürtökbe símogatják,

gömbölyű arccal, fitos orral

fujják be fénylő gyémántporral,

egy gyökerét is el nem vesztik,

ápolgatják és megnövesztik,

egyenként gyűjtik s összeadják

s mikor meghalok, visszaadják.

Fürtjei a Sámson-erőnek

fejemre szépen visszanőnek

s mint vágtató musztáng sörénye

vagy üstökös lángcsóva-fénye

lobog utánam majd az égen,

a messzeségen, mindenségen,

amerre végtelenbe tágult

szellemem zúgva végigszáguld

és seprő hajam sűrű hossza,

a csillagokat csiklandozza.

S mikor az iramlást megúnván,

szendergek habos fellegdunnán,

érzem, hogy egy kéz öt kis ujja

körmét erős hajamba túrja,

úgy elvész benne, meg se látszik,

borzolgat, babrálgatva játszik,

kemény bozontját szétzilálja,

belemarkol és megcibálja,

mint régen, régen. S én a boldog

jó fájdalomtól felsikoltok.

Kattints és Iratkozz fel a hírlevelünkre

További műsoraink a betone.hu-n

Facebook: Betone

Instagram

Learn more about your ad choices. Visit megaphone.fm/adchoices