Greendex

Vajon a mesterséges intelligencia megoldás vagy újabb probléma? Dr. Rab Árpád jövőkutatóval, az NKE EJKK Információs Társadalom Kutatóintézetének tudományos főmunkatársával arról beszélgettünk, hogyan formálja a technológia a jövőnket – és mit tehetünk azért, hogy ez a jövő élhető legyen.

Szó esik arról, miért nem a technológia elutasítása a megoldás, hanem annak tudatos használata, és miért lehet kulcsfontosságú a „hatékonytalanság" mint kifejezetten emberi tulajdonság egy egyre gyorsuló világban.

Az adásban szó esik:

• A gazdaságtörténet 40-50 éves hullámairól, és arról, miért termelnek a régi megoldások új típusú problémákat
• Miért lehet a fenntarthatóság felé vezető út izgalmas kaland lemondások sorozata helyett
• Miért van szükségünk a hatékonytalanságra – beszélgetésekre, sétákra, kertészkedésre
• Az AI valódi kockázatáról: nem a gépek lázadása, hanem a saját kíváncsiságunk, és az emberi képességek csökkenése
• Konkrét példákról, ahol az AI valódi megoldást hoz
• Hogyan tarthatjuk magunkat tudatosan a jelenben egy felgyorsuló világban
• Mit adjunk át gyerekeinknek félelem és klímaszorongás helyett

„Nem rúgta ránk az ajtót a klímaváltozás” – mondja Lakatos Boglárka, az Agrárközgazdasági Intézet kutatója, legújabb podcastunk vendége. Ahogy fogalmaz, ez csak egy kattintásra csábító narratíva. A folyamatot valójában évtizedek óta jelzik a kutatók, csak épp eddig jóval kevesebbet tettünk, mint tehettünk volna.

Az adásban szót esik:

• arról, hogy a klímaváltozást évtizedek óta jelzik a kutatók – nem hirtelen "rúgta ránk az ajtót",
• arról, hogy a víz nem korlátlanul, hanem lassan és feltételekkel megújuló erőforrás,
• az alföldi talajvízszint évtizedes csökkenéséről és a hagyományos gazdálkodás jövőjéről,
• a fokgazdálkodásról, a régi magyar vízkezelési hagyományról, amely ma is mintát adhatna,
• azokról a tudatos egyéni döntésekről, amelyekkel mindenki hozzájárulhat a változáshoz,
• két példáról (Németország, Marispuszta), amelyek megmutatják, milyen gyorsan regenerálódhat a természet.

Az idei nyáron újra a szárazság, a forróság és a vízhiány vált meghatározóvá. Podcastunkban így főként kapcsolódó témákkal foglalkoztunk: szóba került a Balaton és lehetséges jövője, vízügyi kérdések és a Homokhátság helyzete, aztán Ljasuk Dimitryvel a Tisza-tóról beszélgettünk, és a megoldási lehetőségekbe is bepillantást nyerhettünk a marispusztai elárasztás történetével.

Aktuális adásunkban a rekord alacsony vízszintet elérő Velencei-tó múltját, jelenét és lehetséges jövőjét jártuk körbe.

Vendégem, Dr. Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék egyetemi docense, tájépítész és természetfotós volt, aki évtizedek óta foglalkozik a Velencei-tóval, és meggyőződése, hogy nem a vízhiány a legfőbb gond, hanem az, hogy nem jól alkalmazkodunk az új helyzethez.

A Homokhátság mára gyakorlatilag félsivataggá vált. A vízhiány nyomán a gazdálkodás az ellehetetlenülés határán áll, az őshonos élővilág pedig jórészt eltűnt. Az elmúlt időszakban kicsúcsosodó folyamatban a melegedő és szárazodó klíma mellett az évszázados emberi beavatkozás negatív hatásai is közrejátszottak. Bár sokak szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, vannak néhányan – és egyre többen –, akik úgy gondolják, hogy ideje a kezünkbe venni a sorsunkat. Új podcastunkban Nagyapáti Oszkárral, a kiskunmajsai Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetőjével beszélgettem.

„Amikor én még kissrác voltam, akkor a kútban 2-3 méter mélyen volt a víz. Ez azóta lement 8 méterre” – mondja Oszkár, érzékeltetve azt is, hogy milyen gyorsak a változások. Mivel családja generációk óta gazdálkodik Kiskunmajsa környékén, a családi történetekből is képet tudunk alkotni a múltról. Például az 1960-as években olyan magasan volt a talajvíz, hogy a kútban le sem kellett engedni a vödröt, elég volt megmeríteni, hogy megteljen vízzel.

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy – az önkéntes vaditatást is végző – vendégem szerint, már a vadakat is muszáj itatni, hogy ne pusztuljanak el.

Persze mindehhez hozzájárul az is, hogy az eleve nagyon száraz vidékre csapadék is alig érkezik. Évi 250 milliméter alatt számít egy terület sivatagnak. Kiskunmajsán tavaly 289 milliméter csapadék esett.

Újraéled a természet, ha visszatér a víz

Oszkár és társai 2024 végén kezdtek arról beszélni, hogy komoly problémák lesznek a víz kapcsán, ha nem tesznek valamit. A közös gondolkodást a WWF filmje, az „Eltékozolt vizeink” termékenyítette meg, ahonnan ötletet merítettek a cselekvéshez. Néhány deszka, egy kis gát és hosszas hivatali egyeztetés után 2025 elején megtörtént az első elárasztás egy kéthektáros területen.

A hatás már az első évben mérhető és csodaszerű volt. Egyrészt a közeli talajvízszint-mérő kútban jelentős emelkedést regisztráltak, másrészt a környékbeli gazdák szénahozama is megemelkedett, sőt a legeltetés is hosszabban folytatódhatott, mint korábban. Ami pedig még ennél is elképesztőbb volt, hogy gyakorlatilag heteken belül visszatért az élet, megjelentek a ritka vándormadarak, a rovarok, a kétéltűek.

Idén tavasszal pedig megtörtént a második terület, immáron egy 5 hektáros legelő elárasztása.

A történet híre pedig bejárta a nagyvilágot: a Marispusztai Vízőrzőkról beszámolt a Los Angeles Times és New York Times, Peruból képeslapot kaptak, és a környező országokból is érkeztek megkeresések határon átnyúló vízőrző projektek megvalósítására.

Munkájuk itthon sem maradt visszhang nélkül. Tavasszal az új kormány első, kihelyezett ülése előtt Marispusztán tett látogatást, ahol az elért eredmények megismerése mellett konstruktív egyeztetések is zajlottak. Ahogy Oszkár elmondta, az új miniszterelnök még bőven a választások előtt, februárban is járt már náluk.

Mozgalommá szerveződnek a vízőrzők

Nem Oszkárék az egyetlenek, akik vízőrzéssel foglalkoznak, de az elsők között vágtak bele. Történetükben legalább két olyan pont van, mely különlegessé tette őket, és amelyek ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek is a sikerhez. Egyfelől mindig mindent szabályosan, a hivatali utat türelemmel végigjárva csináltak, mondhatni kitaposva, kijelölve ezzel az utat másoknak.

Másrészt pedig mindent csapatban csináltak. Bár Oszkár a csapat vezetője, többször is aláhúzta, hogy amit véghez vittek, az a közösség érdeme. Ahogy mondja, az elejétől hitt a közösség erejében, a csapatban mindenki azt a feladatot csinálta, amihez a legjobban értett.

Ma pedig már ott tartanak, hogy VízÖrző Mozgalom néven egy országos hálózat felépítésében segédkeznek, ahol várják olyan emberek, illetve csoportok jelentkezését, akik szeretnék elkezdeni a vízőrzést saját területükön. Oszkárék ehhez minden szakmai segítséget meg tudnak adni.

A világ összes erdőtüzét meg tudnánk előzni, ha előre meg lehetne jósolni hol és mikor csapnak fel a lángok. Erre egyelőre nem vagyunk képesek, ám a tűzkockázatok becslése ma már lehetséges. Egy ilyen, tűzkockázatbecslő modellt épített fel a Corvinus Egyetem kutatója, Manczinger Melinda és munkatársai, akik a Kárpátok térségét – benne három észak-magyarországi megyével – vizsgálták a tűzkockázatok szempontjából, számos változót figyelembe véve.

Kutatásuk 2025-ben jelent meg a Scientific Reports tudományos folyóiratban, melyben bemutatták a modell működését. A gépi tanulási algoritmus egy 27 változót tartalmazó, igen komplex adathalmaz alapján értékeli a vizsgált területek tűzkockázati valószínűségét.

A hét országot felölelő kutatásban többek között vizsgálták a hőmérsékleti- és csapadékadatokat, a növényzet egészségével kapcsolatos mutatókat, a domborzati viszonyokat, sőt még társadalmi–gazdasági tényezőket is. A tanulmány legérdekesebb megállapítása pedig az, hogy egyáltalán nem az áll a vegetációtüzek hátterében – legalábbis a vizsgált régióban, a Kárpátok térségében – mint amire először gondolnánk.

Nem a klímaváltozás miatt lángol a vegetáció

Természetes körülmények között a vegetációtüzek mögött álló legfőbb okot a villámcsapások jelentik. Az ember által használt területeken viszont nagyon más képet látunk. A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a Kárpátok térségében – ahogy egyébként a világ más részein is – a vegetációtüzek kialakulásának legfőbb oka, nem a gyorsan melegedő klíma, vagy az aszály, vagy az említett villámcsapások, hanem az ember.

Egész pontosan az ember által módosított tájak, mint például a túl sűrűn elhelyezkedő szántóföldek, illetve az infrastruktúra és a városok közelsége. Persze a klímaváltozásnak is fontos szerepe van, hiszen a hőhullámok, az aszály vagy épp az alacsony páratartalom, kiváló táptalajt nyújt a tüzek kialakulásához.

Legalább ennyire érdekes megállapítás, hogy a növényzet műholdas vizsgálatai alapján meghatározott NDVI index – ami gyakorlatilag a növényzet egészségét mutatja – ott magasabb, ahol alacsonyabb a tűzkockázat. Tehát a sűrű és egészséges növényzet, képes csökkenteni a tüzek kockázatát.

Az adásban szót ejtünk arról,

• hogy hol találhatóak határokon átnyúló tűzfolyosók,
• melyik három magyar megyét vizsgálta a kutatás, és mit kell tudni ezek tűzveszélyességi kockázatáról,
• mire kell figyelnünk, hogy csökkentsük a tűzveszély kockázatát,
• hogyan segítette a gépi modellt egy konkrét tűzeset elemzése,
• hogyan tudják használni a hatóságok a kutatás eredményeit,
• és miért lehet szükség nemzetközi összefogásra a tüzek megelőzésében és oltásában.

Ljasuk Dimitry neve összeforrt a Tiszával és a Tisza-tóval. Készülő, Élet víz nélkül című új dokumentumfilmjében a klímaváltozás és a vízhiány drámai hatásait kutatja, Spanyolországtól az Alpokon át egészen a Homokhátságig. A sokkoló képek ellenére azonban nem a kétségbeesésre, hanem a reményre, az alkalmazkodásra és a tenni akaró emberekre fókuszál.

A Holnapután legújabb adásában Novák Zsombor beszélget Dimitryvel a forgatás megdöbbentő tapasztalatairól, a Tisza-tó túlzsúfoltságáról, az írott és íratlan vízi szabályok megszegéséről, valamint a Jóreménystég körül kialakult, példaértékű civil közösségről.

A tartalomból:

• Klímaszorongás helyett cselekvés: Miért kell elengednünk a múltat, és hogyan fókuszáljunk a megoldásokra?

• Forgatási kulisszatitkok: Kiszáradt folyómedrek és homoksivatagok – drámai helyzetkép Európából és a Kárpát-medencéből.

• Veszélyben a Tisza-tó: Hogyan teszi tönkre a felelőtlen turizmus és a motoros forgalom a páratlan élővilágot?

• Hogyan legyünk jó „vendégek”? Miért az evezős jelenlét a legetikusabb kapcsolódás a természethez?

• A Jóreménystég csodája: Egy közel 8000 fős, aktív közösség, amely önkéntesen óvja és építi a Tisza-tó egyik legszebb szegletét.

Hasznos linkek:

• Ljasuk Dimitry videós oldala

• Korábbi beszélgetésünk Dimitryvel

• A Jóreménystég oldala
• A Tisza-tavi kódex
• Beszélgetésünk Csala Dániellel

Műsorvezető: Novák Zsombor

Vendég: Ljasuk Dimitry, médiaszakember, független filmes

A Holnapután legújabb adásában vendégünk Bendó Zoltán, a TEX-DAN projektmenedzsere volt, akivel a körforgásos gazdaságról és a fenntartható textiliparról beszélgettünk.

Az adásban szó esett arról, hogy milyen kihívásokkal néz ma szembe a ruhaipar. Környezeti oldalról vizsgálva ezt a kérdést nem is lehetne megkerülni, hiszen az egyik legszennyezőbb ágazatról van szó. Sokatmondó adat, hogy egyetlen pamutpóló előállításához közel 3000 liter vízre van szükség.

A kérdés társadalmi oldala legalább ennyire kihívásos. A textilipar a 20. század második felében gyakorlatilag teljesen kiszorult a fejlett országokból, Magyarországon is nagyítóval kell keresnünk olyan vállalkozásokat, melyek ezen a területen dolgoznak. Ennek oka elsősorban az, hogy a jellemzően – de nem kizárólag – távol-keleti országokban nagyon olcsó a termelés: a környezet- és munkavédelmi szabályok – ha egyáltalán vannak – sokkal lazábbak, a munkabérek pedig rendkívül alacsonyak.

Ennek ellenére a ruhaboltok jelentős részében nagyon olcsóak a ruhák, ahol pedig drágábbak, ott jellemzően csak a márkanév miatt kell többet fizetni. Persze ezt az olcsóságot is megfizeti valaki: főként a kizsákmányolt természet és a munkások.

Az eldobhatóság kultúráját kellene meghaladni

Az olcsó és gyakran silány minőségű ruhák, és úgy általában a fast fashion üzleti modell arra épül, hogy egy-egy ruhadarabot csak nagyon rövid ideig viseljünk. A terméklánc abszolút lineáris, a viselt, vagy akár még az eladás előtt hulladékká váló textilek jellemzően sosem kerülnek újrahasznosításra.

A körforgásos modell célja ezzel szemben az, hogy a ruhák, az anyagok és az erőforrások a lehető leghosszabb ideig használatban maradjanak újrahasznosítás vagy újragondolt használat révén. Ez nem csupán környezetvédelmi, hanem egyre inkább pénzügyi kérdés is lehet, ha megtaláljuk a módját, hogyan forgassuk vissza őket a rendszerbe.

A változás lehetséges útjai

Az Európai Unió felismerte, hogy változásra van szükség a textiliparban is. Ezt egyfelől különböző szabályozásokkal kényszeríti ki, másrészt pedig olyan programokat támogat, mint amilyen a TEX-DAN is.

A június végén lezárult TEX-DAN célja az volt, hogy a Duna-régióban (több mint 11 országban) működő kis- és középvállalkozások transznacionális együttműködés révén a textilipari és divatipari értékláncokban a körforgást elősegítő technológiákat alkalmazzanak.

A program négy fő cél köré szerveződött: a körforgásos megoldások alkalmazása a textil- és divatipari értékláncokban; a körforgást elősegítő helyi, regionális és nemzeti politikák korszerűsítése; a transznacionális együttműködés és a tudáscsere fellendítése, valamint a különböző fenntartható transznacionális együttműködési formák létrehozása.

Az adásban ezeken túl szó esett még:

Az ultra fast fashion térhódításáról: a gyors divat mellett egyre inkább jelen vannak az úgynevezett ultra fast fashion kategóriát képviselő üzleti modellek, ahol a vásárlók sokszor csupán egyetlen alkalommal hordanak egy ruhadarabot, majd azonnal megválnak tőle.

A kiterjesztett gyártói felelősségről (EPR): az Európai Unió szabályozásának köszönhetően a gyártóknak már a hulladékká vált ruhák kezelésének költségeiből is részt kell vállalniuk.

A fogyasztói döntések erejéről: bár a vásárlók sokszor elsősorban az árak alapján döntenek, fontos felismerni, hogy a „nem vásárlás” is egy létező, radikális és nagyon hatékony fenntarthatósági válasz.

A körforgásos jó gyakorlatokról: a műsorban konkrét iparági példák is elhangzottak a textilhulladék technológiai eszközökkel történő minimalizálására, valamint a használt ruhák kreatív újrahasznosítására (például rongyszőnyegek készítésére).

A vállalkozásoknak nyújtott gyakorlati segítségről: a TEX-DAN projekt keretében több mint hatvan mikro-, kis- és középvállalkozás kapott konkrét támogatást mentorálások és workshopok formájában, hogy üzleti modelljüket a körforgásos gazdaság irányába mozdíthassák el.

A Nem víznek való vidék Youtube-csatorna alapítója, Csala Dániel szerint versenyt futunk az idővel, hogy megmentsük a kiszáradó magyar tájat.

Podcastunk legújabb adásában egy olyan emberrel beszélgetek, aki – bár nem vallja magát szakembernek – nagyon sokat tud a vízválságról, amellyel országunknak szembe kell néznie. Csala Dániel már évek óta foglalkozott a témával, amikor megalapította a csatornáját, ahova olyan filmeket és podcastokat gyárt operatőrével, amelyek nem csak a problémákat, de a lehetséges megoldási lehetőségeket is bemutatják.

A csatorna címe szándékosan provokatív. Ahogy Dániel mondja, a magyar táj ma „nem víznek való”, mert a történelmi folyószabályozásokkal, belvízmentesítéssel, a mocsaras területek lecsapolásával olyan rendszert építettünk, amelynek célja nem a víz megtartása, hanem annak minél gyorsabb levezetése. Ezt a helyzetet kell megváltoztatni, és ahogy vendégem mondja, ha sikerül, még az is lehet, hogy „át lehet brandelni a csatornát víznek való vidékre”.

A beszélgetés egyik fókuszpontját a Homokhátság helyzete adta, ahol talán a legnagyobb a baj. A terület egyes pontjain tíz méter mélyre kell ásni, mire talajvízhez érünk. Dániel szerint ez „gyakorlatilag halálos ítélet a felszíni növényeknek”. De nem csak az Alföld van nehéz helyzetben: a Dunántúlon, ha lassabban és nem is mindenütt, de már elindultak hasonló folyamatok.

A legjobb víztározó a talaj

Csala Dániel úgy látja, hogy az elmúlt időszakban, talán nem függetlenül az évek óta egyre pusztítóbb szárazságoktól, felgyorsultak az események társadalmi és szakmai szinten egyaránt.

A vízhiányt testközelből érzékelő helyiek például egyre gyakrabban szerveződnek össze, és válnak vízőrzőkké. Ilyen csoport a Nem víznek való vidék csatornáján is szereplő Marispusztai Önkéntes Vízőrzőké. Ők helyi fürdő csurgalékvizét megfogják: nem engedik elfolyni, hanem beszivárogtatják a talajba. A probléma súlyát és munkájuk fontosságát jól mutatja, hogy az új kormány első kihelyezett ülésén éppen Marispusztára látogattak el.

A vízügyi szakmában is megindultak a változások. Noha az elmúlt nagyjából 200 évben a fő prioritás az árvíz- és belvízmentesítés volt, a „káros” vizek gyors levezetése, mára a feladat egyre inkább a vízmegtartás. Ennek egyik első lépéseként indult el 2024-ben a „Vizet a tájba” program, melynek – bár még csak erősen korlátozottan, de – már vannak eredményei.

Az ilyen kezdeményezések azért is létfontosságúak, mert, ahogy vendégem mondja, a talaj a legjobb víztározó. A lábunk alatt megőrzött víz segíti a kritikus szintre süllyedt talajvíz pótlását, és szemben a víztározókkal, jóval alacsonyabb a párolgási veszteség is.

„Azt szokás mondani, hogy a legjobb víztározó a talaj. Sajnos nem a szemnek kedves víztározók jelentik a megoldást, hanem a talajban tározott víz” – hangzik el az adásban.

Az adásban a fentieken túl szó esik arról, hogy:

• a vízhiány már nem csak agrárkérdés, hanem mezoklimatikus probléma és élhetőségi kihívás is egyben,

• az agrártámogatások rendszere, és az aszálykár-kompenzáció sokszor rossz irányba motiválja a gazdákat, így ezek megváltoztatása elkerülhetetlennek tűnik,

• az Alföld legalább 10–15%-án a tájhasználat átalakítására van szükség, a területek egy részén pedig állandó vagy időszakos vízborítást kell létrehozni,

• a városi vízmegtartás és szivacsvárosok szerepe felértékelődik, mert képes tompítani a klímaváltozás hatásait a településeken

• miért optimista mégis Csala Dániel, és mit gondol arról, hol tartunk majd 10–15 év múlva.

Hazánk legértékesebb természeti kincsei közé tartoznak a gyepterületek melyek fajgazdagsága, és a klímaváltozás mérséklése szempontjából kulcsfontosságú széntároló képessége kiemelkedő. Sajnos mégis mostohán bánunk a gyepeinkkel, legyenek azok a természetben, vagy épp a kerítésünkön belül. A gyepek fontosságáról, megvédésük lehetséges módozatairól és a városi gyepterületek – avagy méhlegelők – jelentőségéről Kántás Zoltánnal beszélgettünk.

Kis léptékben, 100 m² alatti területeket vizsgálva a növényfajok számában a gyepek világrekorderek: több fajt vonultatnak fel, mint az esőerdők. Mégis, ha a természetvédelem szóba kerül, mindenkinek először az erdők ugranak be. Ha valaki beruházást tervez, komoly ellenállásra számíthat, ha fákat kell kivágni az építkezés miatt. A gyepek miatt viszont nem sokan állnak ki. Talán ezért is hívják a feltöretlen területeken megvalósuló fejlesztéseket zöldmezős beruházásnak.

Pedig a gyepek jelentősége – nem is csupán diverzitásuk és szénmegkötő képességük okán – óriási. A gyepek az ízeltlábúak paradicsoma, ők pedig a természet egyik legfontosabb építőkockáját jelentik: ha holnap eltűnne az összes ember a föld színéről, túl sok dolog nem változna meg; ha eltűnnének az ízeltlábúak, minden a feje tetejére állna.

Ezek az élőlények olyan fontos feladatokat látnak el, mint a beporzás, vagy épp a lebontás. Vendégem egy pizzás példát hozott: ha eltűnnének a beporzók, akkor ugyan még tudnánk rendelni pizzát (a gabonák ugyanis önbeporzók), de a feltéttel már gondban lennénk. Einstein szerint, ha eltűnnek a beporzók, az emberiség is kihal négy éven belül. Persze, ahogy az az adásból is kiderül, a zseniális fizikus valószínűleg soha nem mondott ilyesmit, és talán a négy év is túlzás, de – bárkitől is származik a mondás – a valóságtól azért túlzottan mégsem áll messze.

Nem csak a méhek legelésznek

A beporzók között fontos szerepet kapnak a méhek, de távolról sem ők az egyetlenek, akik részt vesznek ebben a munkában. A városokban mégis méhlegelőnek hívjuk a gyepterületeket, ez azonban csak marketingfogás: a méhecskéket mindenki szereti, könnyű velük eladni valamit, ami nem feltétlenül vonzó a „rendezett” környezethez szokott ember számára.

Ahogy egy korábbi adásunkban is szót ejtettünk róla, a nyírt, műtrágyázott és rendszeresen szellőztetett pázsit iránti vonzalmunk – az angolkert-eszmény – Nagy-Britanniából kiindulva meghódította a világot. A jelenlegi klímaviszonyok mellett azonban a tökéletes zöld gyepet csak mesterségesen lehet fenntartani, ráadásul az élővilág szempontjából is zsákutcát jelent. 

Velük szemben a méhlegelőket évente csak 1–2 alkalommal kaszálják, azt is úgy időzítve, hogy az őshonos növények vegetációs ciklusához illeszkedjen – magyarul, hogy virágozhassanak és elszórhassák a magjukat. Ezzel a módszerrel, néhány év alatt gyönyörű, őshonos gyepterület jön létre, ahol nem kell tartanunk olyan növényektől, mint például a sokaknak kellemetlenséget okozó parlagfű.

Az adásban szót ejtünk arról, hogy miként lehet úgy létrehozni természetes gyepeket, hogy azok városi környezetben is vonzóak, és a többség számára elfogadhatók legyenek. A méhlegelő ugyanis nem arról szól, hogy hagyjuk, hogy a kertünk vagy a közparkok dzsumbujjá váljanak. Sokkal inkább arról, hogy a közvetlenül nem használt területeken hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát. Ugyanitt viszont az is elhangzik, hogy azokon a területeken, ahol szabadidős tevékenységet folytatunk, pihenünk, vagy épp a gyerekek játszanak, igenis indokolt a fűnyírás, és adott esetben a locsolás is.

Az adásban szó esik még:

• a vágatlan május mozgalomról,
• a gyepterületek hűtőhatásáról és vízmegtartó képességéről,
• jó példákat gyűjtő és alkalmazó civilekről,
• a természetes gyepek eltűnésének okairól és üteméről,
• a méhekről és más beporzókról,
• a növényvédelmi és állategészségügyi szerek negatív hatásairól,
• és arról is, hogy milyen lehet a természetes gyep egy hangya szemszögéből.

Mi köze van a folpaknak a Balatonhoz? Miért veszélyesebb a tóra a magas vízszint, mint az alacsony? És tényleg fenyeget a kiszáradás? A Holnapután legújabb epizódjában dr. Vasas Gáborral, a HUN-REN Balatoni Limnológiai Kutatóintézet (BLKI) főigazgatójával beszélgettünk. A maratoni hosszúságú adásban olyan tények hangzottak el, melyek sokszor teljesen felülírják azt, ami a közvélekedésben él a Balatonról.