Greendex

A Holnapután legújabb adásában Simon Szilviával, a Zöld Hobbit néven ismert környezeti nevelővel, utazó pedagógussal beszélgetünk. Szilvia tizenöt éve járja az országot, és a természet kincseiről, a kapcsolódás fontosságáról és a minket körülvevő világ csodáiról mesél kicsiknek és nagyoknak.

Az adásban szó esik arról, hogyan lehet a képernyők világában felnövő gyerekeket a természet felé fordítani, mit lehet kezdeni a tinédzserrel, aki a kirándulás helyett inkább otthon maradna, és arról is, hogyan léphetünk ki a komfortzónánkból. Beszélünk a szülők és a pedagógusok felelősségéről és lehetőségeiről, valamint a cselekvő remény fontosságáról is.

Elegendő élelmiszert termelünk ahhoz, hogy bolygónk minden lakójának jusson belőle. Ennek ellenére napjainkban is százmilliók éheznek világszerte. Ráadásul az éhezés korántsem csak az üres gyomorról szól: az is lehet alultáplált, aki naponta bőségesen eszik. A Holnapután legújabb adásában, az élelmezési világnap apropóján Plántek Leával, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) regionális kommunikációs vezetőjével beszélgetünk az élelmezés globális kihívásairól és arról, hogyan étkezhetünk egészségesebben és fenntarthatóbban.

Virágot enni elsőre talán különös ötletnek tűnik, pedig korántsem új gasztronómiai hóbort. Az ehető virágok és vadon termő növények évszázadokon át részei voltak a mindennapi étkezésnek, a hozzájuk kapcsolódó tudás azonban az idők során jelentősen megkopott. A Holnapután legújabb adásában Halmos Monika fitoterapeutával, virágsommelier-vel, a virágkonyha egyik legismertebb hazai szakértőjével beszélgetünk arról, hogyan találhatunk vissza ehhez az elfeledett világhoz.

Vajon a mesterséges intelligencia megoldás vagy újabb probléma? Dr. Rab Árpád jövőkutatóval, az NKE EJKK Információs Társadalom Kutatóintézetének tudományos főmunkatársával arról beszélgettünk, hogyan formálja a technológia a jövőnket – és mit tehetünk azért, hogy ez a jövő élhető legyen.

Szó esik arról, miért nem a technológia elutasítása a megoldás, hanem annak tudatos használata, és miért lehet kulcsfontosságú a „hatékonytalanság" mint kifejezetten emberi tulajdonság egy egyre gyorsuló világban.

Az adásban szó esik:

• A gazdaságtörténet 40-50 éves hullámairól, és arról, miért termelnek a régi megoldások új típusú problémákat
• Miért lehet a fenntarthatóság felé vezető út izgalmas kaland lemondások sorozata helyett
• Miért van szükségünk a hatékonytalanságra – beszélgetésekre, sétákra, kertészkedésre
• Az AI valódi kockázatáról: nem a gépek lázadása, hanem a saját kíváncsiságunk, és az emberi képességek csökkenése
• Konkrét példákról, ahol az AI valódi megoldást hoz
• Hogyan tarthatjuk magunkat tudatosan a jelenben egy felgyorsuló világban
• Mit adjunk át gyerekeinknek félelem és klímaszorongás helyett

„Nem rúgta ránk az ajtót a klímaváltozás” – mondja Lakatos Boglárka, az Agrárközgazdasági Intézet kutatója, legújabb podcastunk vendége. Ahogy fogalmaz, ez csak egy kattintásra csábító narratíva. A folyamatot valójában évtizedek óta jelzik a kutatók, csak épp eddig jóval kevesebbet tettünk, mint tehettünk volna.

Az adásban szót esik:

• arról, hogy a klímaváltozást évtizedek óta jelzik a kutatók – nem hirtelen "rúgta ránk az ajtót",
• arról, hogy a víz nem korlátlanul, hanem lassan és feltételekkel megújuló erőforrás,
• az alföldi talajvízszint évtizedes csökkenéséről és a hagyományos gazdálkodás jövőjéről,
• a fokgazdálkodásról, a régi magyar vízkezelési hagyományról, amely ma is mintát adhatna,
• azokról a tudatos egyéni döntésekről, amelyekkel mindenki hozzájárulhat a változáshoz,
• két példáról (Németország, Marispuszta), amelyek megmutatják, milyen gyorsan regenerálódhat a természet.

Az idei nyáron újra a szárazság, a forróság és a vízhiány vált meghatározóvá. Podcastunkban így főként kapcsolódó témákkal foglalkoztunk: szóba került a Balaton és lehetséges jövője, vízügyi kérdések és a Homokhátság helyzete, aztán Ljasuk Dimitryvel a Tisza-tóról beszélgettünk, és a megoldási lehetőségekbe is bepillantást nyerhettünk a marispusztai elárasztás történetével.

Aktuális adásunkban a rekord alacsony vízszintet elérő Velencei-tó múltját, jelenét és lehetséges jövőjét jártuk körbe.

Vendégem, Dr. Boromisza Zsombor, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék egyetemi docense, tájépítész és természetfotós volt, aki évtizedek óta foglalkozik a Velencei-tóval, és meggyőződése, hogy nem a vízhiány a legfőbb gond, hanem az, hogy nem jól alkalmazkodunk az új helyzethez.

A Homokhátság mára gyakorlatilag félsivataggá vált. A vízhiány nyomán a gazdálkodás az ellehetetlenülés határán áll, az őshonos élővilág pedig jórészt eltűnt. Az elmúlt időszakban kicsúcsosodó folyamatban a melegedő és szárazodó klíma mellett az évszázados emberi beavatkozás negatív hatásai is közrejátszottak. Bár sokak szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, vannak néhányan – és egyre többen –, akik úgy gondolják, hogy ideje a kezünkbe venni a sorsunkat. Új podcastunkban Nagyapáti Oszkárral, a kiskunmajsai Marispusztai Önkéntes Vízőrzők vezetőjével beszélgettem.

„Amikor én még kissrác voltam, akkor a kútban 2-3 méter mélyen volt a víz. Ez azóta lement 8 méterre” – mondja Oszkár, érzékeltetve azt is, hogy milyen gyorsak a változások. Mivel családja generációk óta gazdálkodik Kiskunmajsa környékén, a családi történetekből is képet tudunk alkotni a múltról. Például az 1960-as években olyan magasan volt a talajvíz, hogy a kútban le sem kellett engedni a vödröt, elég volt megmeríteni, hogy megteljen vízzel.

Ehhez képest ma ott tartunk, hogy – az önkéntes vaditatást is végző – vendégem szerint, már a vadakat is muszáj itatni, hogy ne pusztuljanak el.

Persze mindehhez hozzájárul az is, hogy az eleve nagyon száraz vidékre csapadék is alig érkezik. Évi 250 milliméter alatt számít egy terület sivatagnak. Kiskunmajsán tavaly 289 milliméter csapadék esett.

Újraéled a természet, ha visszatér a víz

Oszkár és társai 2024 végén kezdtek arról beszélni, hogy komoly problémák lesznek a víz kapcsán, ha nem tesznek valamit. A közös gondolkodást a WWF filmje, az „Eltékozolt vizeink” termékenyítette meg, ahonnan ötletet merítettek a cselekvéshez. Néhány deszka, egy kis gát és hosszas hivatali egyeztetés után 2025 elején megtörtént az első elárasztás egy kéthektáros területen.

A hatás már az első évben mérhető és csodaszerű volt. Egyrészt a közeli talajvízszint-mérő kútban jelentős emelkedést regisztráltak, másrészt a környékbeli gazdák szénahozama is megemelkedett, sőt a legeltetés is hosszabban folytatódhatott, mint korábban. Ami pedig még ennél is elképesztőbb volt, hogy gyakorlatilag heteken belül visszatért az élet, megjelentek a ritka vándormadarak, a rovarok, a kétéltűek.

Idén tavasszal pedig megtörtént a második terület, immáron egy 5 hektáros legelő elárasztása.

A történet híre pedig bejárta a nagyvilágot: a Marispusztai Vízőrzőkról beszámolt a Los Angeles Times és New York Times, Peruból képeslapot kaptak, és a környező országokból is érkeztek megkeresések határon átnyúló vízőrző projektek megvalósítására.

Munkájuk itthon sem maradt visszhang nélkül. Tavasszal az új kormány első, kihelyezett ülése előtt Marispusztán tett látogatást, ahol az elért eredmények megismerése mellett konstruktív egyeztetések is zajlottak. Ahogy Oszkár elmondta, az új miniszterelnök még bőven a választások előtt, februárban is járt már náluk.

Mozgalommá szerveződnek a vízőrzők

Nem Oszkárék az egyetlenek, akik vízőrzéssel foglalkoznak, de az elsők között vágtak bele. Történetükben legalább két olyan pont van, mely különlegessé tette őket, és amelyek ezzel párhuzamosan elengedhetetlenek is a sikerhez. Egyfelől mindig mindent szabályosan, a hivatali utat türelemmel végigjárva csináltak, mondhatni kitaposva, kijelölve ezzel az utat másoknak.

Másrészt pedig mindent csapatban csináltak. Bár Oszkár a csapat vezetője, többször is aláhúzta, hogy amit véghez vittek, az a közösség érdeme. Ahogy mondja, az elejétől hitt a közösség erejében, a csapatban mindenki azt a feladatot csinálta, amihez a legjobban értett.

Ma pedig már ott tartanak, hogy VízÖrző Mozgalom néven egy országos hálózat felépítésében segédkeznek, ahol várják olyan emberek, illetve csoportok jelentkezését, akik szeretnék elkezdeni a vízőrzést saját területükön. Oszkárék ehhez minden szakmai segítséget meg tudnak adni.

A világ összes erdőtüzét meg tudnánk előzni, ha előre meg lehetne jósolni hol és mikor csapnak fel a lángok. Erre egyelőre nem vagyunk képesek, ám a tűzkockázatok becslése ma már lehetséges. Egy ilyen, tűzkockázatbecslő modellt épített fel a Corvinus Egyetem kutatója, Manczinger Melinda és munkatársai, akik a Kárpátok térségét – benne három észak-magyarországi megyével – vizsgálták a tűzkockázatok szempontjából, számos változót figyelembe véve.

Kutatásuk 2025-ben jelent meg a Scientific Reports tudományos folyóiratban, melyben bemutatták a modell működését. A gépi tanulási algoritmus egy 27 változót tartalmazó, igen komplex adathalmaz alapján értékeli a vizsgált területek tűzkockázati valószínűségét.

A hét országot felölelő kutatásban többek között vizsgálták a hőmérsékleti- és csapadékadatokat, a növényzet egészségével kapcsolatos mutatókat, a domborzati viszonyokat, sőt még társadalmi–gazdasági tényezőket is. A tanulmány legérdekesebb megállapítása pedig az, hogy egyáltalán nem az áll a vegetációtüzek hátterében – legalábbis a vizsgált régióban, a Kárpátok térségében – mint amire először gondolnánk.

Nem a klímaváltozás miatt lángol a vegetáció

Természetes körülmények között a vegetációtüzek mögött álló legfőbb okot a villámcsapások jelentik. Az ember által használt területeken viszont nagyon más képet látunk. A kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy a Kárpátok térségében – ahogy egyébként a világ más részein is – a vegetációtüzek kialakulásának legfőbb oka, nem a gyorsan melegedő klíma, vagy az aszály, vagy az említett villámcsapások, hanem az ember.

Egész pontosan az ember által módosított tájak, mint például a túl sűrűn elhelyezkedő szántóföldek, illetve az infrastruktúra és a városok közelsége. Persze a klímaváltozásnak is fontos szerepe van, hiszen a hőhullámok, az aszály vagy épp az alacsony páratartalom, kiváló táptalajt nyújt a tüzek kialakulásához.

Legalább ennyire érdekes megállapítás, hogy a növényzet műholdas vizsgálatai alapján meghatározott NDVI index – ami gyakorlatilag a növényzet egészségét mutatja – ott magasabb, ahol alacsonyabb a tűzkockázat. Tehát a sűrű és egészséges növényzet, képes csökkenteni a tüzek kockázatát.

Az adásban szót ejtünk arról,

• hogy hol találhatóak határokon átnyúló tűzfolyosók,
• melyik három magyar megyét vizsgálta a kutatás, és mit kell tudni ezek tűzveszélyességi kockázatáról,
• mire kell figyelnünk, hogy csökkentsük a tűzveszély kockázatát,
• hogyan segítette a gépi modellt egy konkrét tűzeset elemzése,
• hogyan tudják használni a hatóságok a kutatás eredményeit,
• és miért lehet szükség nemzetközi összefogásra a tüzek megelőzésében és oltásában.

Ljasuk Dimitry neve összeforrt a Tiszával és a Tisza-tóval. Készülő, Élet víz nélkül című új dokumentumfilmjében a klímaváltozás és a vízhiány drámai hatásait kutatja, Spanyolországtól az Alpokon át egészen a Homokhátságig. A sokkoló képek ellenére azonban nem a kétségbeesésre, hanem a reményre, az alkalmazkodásra és a tenni akaró emberekre fókuszál.

A Holnapután legújabb adásában Novák Zsombor beszélget Dimitryvel a forgatás megdöbbentő tapasztalatairól, a Tisza-tó túlzsúfoltságáról, az írott és íratlan vízi szabályok megszegéséről, valamint a Jóreménystég körül kialakult, példaértékű civil közösségről.

A tartalomból:

• Klímaszorongás helyett cselekvés: Miért kell elengednünk a múltat, és hogyan fókuszáljunk a megoldásokra?

• Forgatási kulisszatitkok: Kiszáradt folyómedrek és homoksivatagok – drámai helyzetkép Európából és a Kárpát-medencéből.

• Veszélyben a Tisza-tó: Hogyan teszi tönkre a felelőtlen turizmus és a motoros forgalom a páratlan élővilágot?

• Hogyan legyünk jó „vendégek”? Miért az evezős jelenlét a legetikusabb kapcsolódás a természethez?

• A Jóreménystég csodája: Egy közel 8000 fős, aktív közösség, amely önkéntesen óvja és építi a Tisza-tó egyik legszebb szegletét.

Hasznos linkek:

• Ljasuk Dimitry videós oldala

• Korábbi beszélgetésünk Dimitryvel

• A Jóreménystég oldala
• A Tisza-tavi kódex
• Beszélgetésünk Csala Dániellel

Műsorvezető: Novák Zsombor

Vendég: Ljasuk Dimitry, médiaszakember, független filmes

A Holnapután legújabb adásában vendégünk Bendó Zoltán, a TEX-DAN projektmenedzsere volt, akivel a körforgásos gazdaságról és a fenntartható textiliparról beszélgettünk.

Az adásban szó esett arról, hogy milyen kihívásokkal néz ma szembe a ruhaipar. Környezeti oldalról vizsgálva ezt a kérdést nem is lehetne megkerülni, hiszen az egyik legszennyezőbb ágazatról van szó. Sokatmondó adat, hogy egyetlen pamutpóló előállításához közel 3000 liter vízre van szükség.

A kérdés társadalmi oldala legalább ennyire kihívásos. A textilipar a 20. század második felében gyakorlatilag teljesen kiszorult a fejlett országokból, Magyarországon is nagyítóval kell keresnünk olyan vállalkozásokat, melyek ezen a területen dolgoznak. Ennek oka elsősorban az, hogy a jellemzően – de nem kizárólag – távol-keleti országokban nagyon olcsó a termelés: a környezet- és munkavédelmi szabályok – ha egyáltalán vannak – sokkal lazábbak, a munkabérek pedig rendkívül alacsonyak.

Ennek ellenére a ruhaboltok jelentős részében nagyon olcsóak a ruhák, ahol pedig drágábbak, ott jellemzően csak a márkanév miatt kell többet fizetni. Persze ezt az olcsóságot is megfizeti valaki: főként a kizsákmányolt természet és a munkások.

Az eldobhatóság kultúráját kellene meghaladni

Az olcsó és gyakran silány minőségű ruhák, és úgy általában a fast fashion üzleti modell arra épül, hogy egy-egy ruhadarabot csak nagyon rövid ideig viseljünk. A terméklánc abszolút lineáris, a viselt, vagy akár még az eladás előtt hulladékká váló textilek jellemzően sosem kerülnek újrahasznosításra.

A körforgásos modell célja ezzel szemben az, hogy a ruhák, az anyagok és az erőforrások a lehető leghosszabb ideig használatban maradjanak újrahasznosítás vagy újragondolt használat révén. Ez nem csupán környezetvédelmi, hanem egyre inkább pénzügyi kérdés is lehet, ha megtaláljuk a módját, hogyan forgassuk vissza őket a rendszerbe.

A változás lehetséges útjai

Az Európai Unió felismerte, hogy változásra van szükség a textiliparban is. Ezt egyfelől különböző szabályozásokkal kényszeríti ki, másrészt pedig olyan programokat támogat, mint amilyen a TEX-DAN is.

A június végén lezárult TEX-DAN célja az volt, hogy a Duna-régióban (több mint 11 országban) működő kis- és középvállalkozások transznacionális együttműködés révén a textilipari és divatipari értékláncokban a körforgást elősegítő technológiákat alkalmazzanak.

A program négy fő cél köré szerveződött: a körforgásos megoldások alkalmazása a textil- és divatipari értékláncokban; a körforgást elősegítő helyi, regionális és nemzeti politikák korszerűsítése; a transznacionális együttműködés és a tudáscsere fellendítése, valamint a különböző fenntartható transznacionális együttműködési formák létrehozása.

Az adásban ezeken túl szó esett még:

Az ultra fast fashion térhódításáról: a gyors divat mellett egyre inkább jelen vannak az úgynevezett ultra fast fashion kategóriát képviselő üzleti modellek, ahol a vásárlók sokszor csupán egyetlen alkalommal hordanak egy ruhadarabot, majd azonnal megválnak tőle.

A kiterjesztett gyártói felelősségről (EPR): az Európai Unió szabályozásának köszönhetően a gyártóknak már a hulladékká vált ruhák kezelésének költségeiből is részt kell vállalniuk.

A fogyasztói döntések erejéről: bár a vásárlók sokszor elsősorban az árak alapján döntenek, fontos felismerni, hogy a „nem vásárlás” is egy létező, radikális és nagyon hatékony fenntarthatósági válasz.

A körforgásos jó gyakorlatokról: a műsorban konkrét iparági példák is elhangzottak a textilhulladék technológiai eszközökkel történő minimalizálására, valamint a használt ruhák kreatív újrahasznosítására (például rongyszőnyegek készítésére).

A vállalkozásoknak nyújtott gyakorlati segítségről: a TEX-DAN projekt keretében több mint hatvan mikro-, kis- és középvállalkozás kapott konkrét támogatást mentorálások és workshopok formájában, hogy üzleti modelljüket a körforgásos gazdaság irányába mozdíthassák el.