[REPOST]

A Szent Korona Rádió Hadak útján c. egykori hadtörténeti műsorának vezetője, Salvaje és egyik szerkesztőnk, Rammjaeger83 2015-ös élménybeszámolója a német páncéloserők múzeumából, Munsterből.

Ebben a részben néhány kivételtől eltekintve a 2. világháborúban bevetett haditechnikáról, azon belül is természetesen zömmel a páncélosokról lesz szó. A folytatásban a hidegháborús típusokra térünk rá.

Későbbi, 2017-es beszámolónk a második látogatásunkról a 37. adás témája volt.

A kapcsolódó képanyag megtekinthető itt.

Vannak viharos múltú települések, ahol sosem felejtik el a háborút, amely átgázolt rajtuk, és egyfajta helyi hagyományt teremtve rendszeresen meg is emlékeznek róla (hacsak külsö politikai körülmények ezt nem akadályozzák meg). Ilyen pl. a hollandiai Overloon, melynek idegenforgalmi nevezetességeit a KatPol Kávéház 45. adásában már részletesen ismertettük, vagy a belgiumi Bastogne, amely valószínűleg ismertebb, és amely az egyik téma a mai, 98. adásban. Azért "csak" az egyik, mert podcastunkban most negyedik alkalommal mutatunk be összefoglaló útleírást több külföldi hadimúzeumról ill. az ezekhez kapcsolódó rendezvényről. Egyben élménybeszámolóval is több mint három éves kihagyás után jelentkezünk, továbbá az egyik mai résztvevő, az adás ötletgazdája és a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor szereplője, Salvaje, akit a 81. adás óta nem hallhatott a kedves közönség.

Kedves közönségünk egyöntetű tetszését aligha fogjuk ezzel megnyerni, de podcastunk mai, 96. adása sajnos (vagy nem sajnos; ez ugye csak nézőpont kérdése) zsinórban a harmadik, melynek témája az amerikai polgárháború ottani kulturális ábrázolása. (Mindenesetre a következő adás már biztos másról fog szólni, de ennél többet egyelőre inkább nem árulunk el.) Lényeges különbség viszont, hogy az ezt megelőző kettővel ellentétben a ma vizsgált film műfaját tekintve nem háborús, hanem inkább bűnügyi/politikai jellegű, azonkívül is egy örökzöldnek nevezhető témát, mégpedig nagyvárosi bűnbandák tevékenységét mutatja be, ahogy azt címe is azonnal elárulja.

A New York bandái a szakmájában legendának számító Martin Scorsese rendezésében készült, és mondhatni duplán időkapszulának számít: kulturális értelemben már azért elég jelentős messzeségbe távolodtunk el a társadalomtól, melynek a terméke volt; ami pedig a manhattani környezetet illeti, ahol a megtörtént események ihlette, de azért persze ki is színezett cselekményre sor kerül, azt teljesen átformálta a tömeges bevándorlás és a második ipari forradalom XIX. század végi korszaka, amit aztán ugyanúgy elfeledtettek a gyökeres változások egymást követő hullámai.

Ennek következtében mára egy átlag amerikai számára valószínűleg nehezen fogható fel, hogy pl. az országban, vagy legalábbis annak északnyugati nagyvárosaiban az ír bevándorlókhoz a többségi társadalom olyan erős előítélettel viszonyult, hogy az még a politikai életre is rányomta a bélyegét. Ennek ellenére ez központi motívum a filmben, ami kisebb mértékben ugyan, de elmondható a sorkatonai szolgálat 1863-as bevezetése miatti véres New York-i zavargásokról is, amely bizonyára már a forgatás idején is kényes történelmi epizódnak számított, hogy a jelenről már ne is beszéljünk. Mindez azért némi kockázatvállalási hajlandóságot üzleti értelemben biztos feltételezett a készítők részéről, még ha Scorsese és a sok hírneves színész felvonultatásával sikerült is nagyjából biztosra menniük.

Másrészt élni merünk a gyanúval, hogy ez a filmremek, ahogy már említettük, történelmi kuriózum ugyan, de egyik előfutára is egy nem feltétlenül örvendetes művészeti trendnek. Azzal lényegében mindenki tisztában van, hogy tömkelegével léteznek a múltat hiteltelenül megszépítő filmek (is), de a New York bandái ezzel ellentétben hasonlóan fantáziadús módon csúfítja el a múltat, ami legalábbis azért talányos, mert hasonszőrű későbbi alkotásokkal összehasonlítva itt nem igazán lehet tetten érni semmilyen kultúrharcos üzenetet. Azóta már többet meg lehetett tapasztalni a régmúlt sokkoló célú, viszont tendenciózusabb és persze jóval vulgárisabb filmes ábrázolását, amely jóval brutálisabbnak, mocskosabbnak és sötétebben mutatja be azt, mint amilyen a maga hétköznapi valóságában volt.

Jó szórakozást kívánunk!

Podcastunkban többször foglalkoztunk már az amerikai polgárháború kérdéskörével és annak kulturális hatásaival és ábrázolásaival, a legismertebb filmektől kezdve (pl. a Gettysburg) egészen az idehaza ismeretlennek tekinthető feldolgozásokig (pl. Josey Wales). Ez a téma talán idegennek hathat a magyar közönség számára, de a polgárháború kulturális öröksége a mai napig meghatározó, pl. a BLM-mozgalom képében, amely a polgárjogi aktivizmus és a Fekete Párducok egyfajta folytatásának tekinthető a hatvanas-hetvenes évekből. Volt azonban még egy időszak, amikor az Amerikában élő rasszok közötti konfliktus kiéleződött, mégpedig rögtön a polgárháború után. Ezzel is foglalkozik a mai, 95. adásunkban bemutatott Free State of Jones (magyarul a némileg semmitmondó Harc a szabadságért címet kapta).

A Netflixen is megtekinthető 2016-os film a valóságos Newton Knight alakját mutatja be, aki a háború idején a Konföderáció oldalán harcoló besorozott katona a Mississippi északi részén található Jones megyéből. Ez nagyon szegény vidék, szinte csak fehér szegényparasztok lakják, így aztán kicsi a lelkesedés a háború iránt, amely a gazdag ültetvényesek érdekeiért zajlik. Mikor csatában meghal az unokaöccse, valamint kihirdetnek egy olyan törvényt, ami szerint minden 20 birtokolt rabszolga után mentesül családonként egy férfi a katonai szolgálat alól, otthagyja a háborút és először odahaza bujkál, majd a folyamatos rekvirálásokra válaszul helyi milíciát szervez, és harcba kezd a Konföderáció ellen. Ez olyan sikeresnek bizonyul, hogy a helyi mocsárból indulva hamarosan három megyét szabadít fel, és kikiáltja Jones Szabadállamot.

Newt a bujkálás során megismerte Rachelt, egy környékbeli ültetvényes rabszolganőjét, akivel hamarosan nyíltan viszonyt kezdett (korábbi felesége már akkor elhagyta, amikor körözni kezdték). A történt részben dédunokája, a teljesen fehér kinézetű Davis Knight perét mutatja be, akit a helyi jog feketének tekintett fekete dédnagyanyja miatt, és így a korabeli törvények értelmében érvénytelennek számított egy fehér nővel kötött házassága.

A film történetének harmadik része pedig magát a már említett, 1877-ig tartó rekonstrukciót mutatja be. Ez egy kevésbé ismert időszaka az amerikai történelemnek, de ennek köszönhető volt az a politikai visszarendeződés, melynek folyományaként a Konföderáció eszméjét képviselő Demokrata Párt bevehetetlen bástyái lettek a déli államok, ahol szigorú szegregáció vonatkozott a feketékre. Ezek az erők kezdetben megpróbálták valamilyen más néven visszaállítani a rabszolgaságot, mire válaszul a háborút megnyerő Észak republikánusai elvették a kérdéses államok függetlenségét, és katonai kormányzókat küldtek ezen területekre.

A film szinte az egyetlen olyan vizuális médium, amely feldolgozza ezt az időszakát az amerikai történelemnek. Ismét okos hasonlattal elmondható, hogy ha a polgárháború a Dél „elveszett ügye” (Lost Cause), akkor a rekonstrukció pedig a mindenkori progresszióé. Külön vicces momentumként említhető, hogy a hosszú Demokrata választási csalások sorozatában az egyik elsőt mutatja be a film.

1974-ben a félig cherokee származású cowboy és egyben feltörekvő amerikai regényíró, Forrest Carter először kapott lehetőséget arra, hogy az egész ország tévéközönsége előtt reklámozhassa magát, amikor az NBC Today Show c. műsorában a híres Barbara Walters interjúvolta meg. A széles karimájú kalapjáról, amit a szemébe tolt, a nézők joggal gondolhatták, hogy egyszerűen az imidzsének a része; valójában viszont hevenyészett kísérlet volt a rejtőzködésre. "Forrest" személyazonossága, múltja és félig indián származása ugyanis merő kitaláció volt csupán, és eléggé kínos politikai előéletének leplezésére szolgált.

A szegregáció-párti politikai aktivista, szakadár Ku Klux Klan-tag és csaló irodalmár bizarr történetéről itt legyen most elég annyi, hogy akár a Germany oneesan mém alapanyaga is lehetett volna. Mai posztunkat tekintve a fontos részlet az, hogy első és alighanem leghíresebb regénye, a The Rebel Outlaw: Josey Wales (a második kiadás címe Gone to Texas) néhány év késéssel és kb. ugyanezzel a címmel megfilmesítésre is került, méghozzá Clint Eastwood főszereplésével és rendezésében (mellesleg anélkül, hogy a híres színész ismerte volna Carter valódi múltját).

A film annak ellenére aratott nagy sikert a kritikusok és a közönség körében egyaránt, hogy addigra a westernfilmek népszerűsége nagyrészt már tovatűnt az Egyesült Államokban (is). Számunkra viszont jelentősége, egyedisége inkább abból fakad, hogy az amerikai polgárháborút és az ún. rekonstrukció azt követő viszontagságos korszakát egy traumatizált déli/konföderációs veterán szemszögéből mutatja be, de anélkül, hogy a dixie nosztalgia, sérelempolitizálás és mítoszépítés üzeneteivel akarná traktálni a gyanútlan nézőt. Mai adásunk témája tehát az az ígéretes alkotás. Jó szórakozást kívánunk! Szívesen ajánljuk továbbá a 31. és 76. adásokat, melyek szintén az amerikai polgárháború örökségével foglalkoznak.

A második kínai-japán háború nyugaton kevésbé ismert előzménye a második világháborúnak, pedig az 1937 és 1945 között zajló konfliktus összességében a keleti fronthoz mérhető nagyságú területen zajlott, több tízmillió életet követelve. Ez a hadszíntér sem volt mentes a kegyetlenkedésektől és háborús bűnöktől, de az európaihoz hasonló szervezettséget ezek sosem értek el. Ebből is kimagaslóan fontos a nankingi mészárlás, amire a háború elején került sor, mikor Kína fővárosát elfoglalták a japán császári csapatok. 93. adásunkban ennek az eseménynek több filmművészeti feldolgozásáról is beszélünk; ezekből nincs hiány, hiszen a téma kiemelten fontos a kínai emlékezpolitika számára. A tárgyalt filmek: City of Life and Death, Flowers of War, John Rabe és a Children of Huangshi.

A kínai emlékezetpolitika kiemelése azért is lényeges, mert az eseménynek jelenleg két kanonikus olvasata van: a kínaiak több százezer áldozatot követelő, többhetes módszeres erőszakorgiáról beszélnek, míg a japánok szerint az egész csak propagandahazugság. A kevésbé elfogult történészek alapján az elhúzódó több hónapos sanghaji csatát követő frusztráltság az alacsonyabb rendfokozatú tisztek körében az indulatok elszabadulásához vezetett, amin a hadvezetés rossz kommunikációja és a vezetési problémák sem segítettek. Macui Ivane, a hadsereg parancsnoka – akit 1948-ban háborús főbűnösként kivégeztek – például TBC-ben szenvedett, így képtelen volt alárendeltjei között rendet tartani.

A filmek ennek megfelelően a japánok kegyetlenkedései helyezik a hangsúlyt, a kínai filmművészettől jól megszokott dehumanizálás eszközét hívva segítségül. Kivételt jelent az Élet és halál városa c. film, amelyben egy erőszaktól megcsömörlött, a saját ügyükben csalódott japán katona figurája is megjelenik (amelyért egyébként azt majdnem be is tiltották Kínában). A filmek nagy hangsúlyt helyeznek még a nyugatiak segítségére, akik egy védett övezetet hoztak létre, például John Rabe hathatós közreműködésével. A hitleri Németország ekkor még Kína pártját fogta, de a vállalkozás akkor is veszélyes volt. Az bizonyos, hogy a brutális esemény megváltoztatta a háború megítélését, és elvezetett a Japán elleni amerikai olajembargóhoz, aminek következménye aztán Pearl Harbor megtámadása lett.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! Legutóbbi, keletnémet témájú adásunkban, A mások élete c. film kapcsán elismételtük azt a kritikát, hogy az sajnos minden pozitívuma ellenére valószerűtlen képet fest a Stasi megfigyelési módszereiről. Nos, ellenpélda ill. kontraszt gyanánt ajánlunk most a közönség figyelmébe két filmet is. Ezek A vizsga (2011) és annak tizenegy(!) évvel később megjelent folytatása, A Játszma. A főszerepekben a korai Kádár-korszak elkötelezett titkosszolgáit láthatjuk, a természetesen szövevényes, és nem kifejezetten vidám végkimenetelű cselekményben pedig központi motívum a szolgálati szabályzat felrúgása, és a létező szocializmus létező valóságából való kiábrándulás - és a párhuzamok a fentebb említett, többszörös díjnyertes német alkotással ennyiben ki is merülnek. A meghasonlott, és bátor tettei révén megdicsőülő magányos ember figurájával itt nem találkozunk; az pedig egyáltalán nem mindennapi megközelítés, hogy a tágabb értelemben vett téma dacára a rendszer ellenzéke semmilyen szerepet nem kap, és az annak elhárítására, semlegesítésére hivatott állambiztonságiakat sem úgy ábrázolják, mint képregénybe illő gonoszokat. És mivel hazai filmekről van szó, lényegében magától értetődőnek találtuk, hogy podcastunkban ezekkel is foglalkozzunk. Erre sajnos bevallottan a szokásosnál is nagyobb késéssel kerül most sor, mivel ezt annak idején a Játszma megtekintése után már elhatároztuk ugyan, de aztán sok minden más között elfelejtődött a dolog - de ami késik, most sem múlik. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! Podcastunkban már foglalkoztunk keletnémet filmekkel, ezúttal pedig a Német Demokratikus Köztársaság filmes ábrázolásait beszéljük ki. A témában megjelent két kortárs német film, a 2000-es években nemzetközileg is sikeres A mások élete, és a 2018-as Néma forradalom elemzését végeztük el.

Az előbbi talán a legismertebb alkotás a témában, a 2007-es Oscar-gálán a legjobb idegen nyelvű film díját nyerte el. Magyarországi ismertségének a díj melletti másik oka az lehet, hogy a német nyelvi oktatásban gyakran előkerül a Good bye, Lenin! és A hullám mellett (saját tapasztalat). A cselekmény középpontjában Gerd Wiesler százados áll, aki a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi (Ministerium für Staatssicherheit) ügynöke. Wiesler mind megfigyelésben, mind kihallgatásban tapasztalt, és a létező szocializmus elkötelezett híve. A munkáján kívül az élete unalmas és sivár, amibe a film is betekintést enged. Wiesler feladatként megkapja Georg Dreyman, a népszerű színházi író megfigyelését, aki első ránézésre szintén a rendszer elkötelezett híve. Dreyman megfigyelése közben Wiesler ráébred, hogy a megfigyelés igazából egy vezető önös érdeke miatt történt. A valódi ellenség keresése helyett a pártelit a saját önös érdekeikre használja fel őt. A filmben remekül mutatják be az akkori korszak leghatékonyabban működő titkosszolgálatát, ami totális kontroll alatt igyekezett tartani az állampolgárait.

A Néma forradalom az 1956-os magyar forradalom NDK-beli fogadtatásáról szól, ahol egy középiskolai osztály egy percben megemlékezik a magyarokról, ami miatt az iskolában természetesen nagy balhé lesz. A film az osztály tagjait mutatja be, az ő családjukat és viszonyukat az NDK-val kapcsolatban. A nemzetiszocialista múltat és az 1953-as keletnémet felkelést is megemlítik. A mások életéhez képest a film a még kialakulóban lévő NDK-t ábrázolta, így az általunk ismert dolgok, mint a Berlini fal, Trabant stb. nem jelennek meg benne.

Összegezve mindkét film alkalmas az állam megfelelő bemutatására. Csapatunk a témát tudta volna bővíteni további, fent is említett filmekkel, de úgy véltük, eme kettőn keresztül is be tudjuk mutatni a kettéosztott Németország kevésbé szerencsés felét. A filmek fókuszában az átlagemberek álltak, akiknek a mindennapjait is átszőtte a kommunista rendszer. Sok szempontból van hasonlóság a többi kelet-európai országgal, de az NDK egy speciális képződmény volt, egyfajta mintaországnak szánták, amit a védőbástya-szerepe is indokolt, azonban a filmekből is látható módon inkább lett belőle negatív, mint pozitív példa a kommunista rendszerek működésére.

[REPOST]

2017 nyarán megihletett minket az Egyesült Államokban zajló szoboreltávolító kultúrharc, ezért ennek apropóján podcastunk 31. adásában az "Elveszett Ügy" (Lost Cause) szemlélete a téma, amely az amerikai Délen honosodott meg a Konföderációval és annak háborús erőfeszítéseivel kapcsolatban. Arra is kitérünk, miben hasonlít ez a II. világháborúval foglalkozó német memoárirodalomra. Jó szórakozást!

Hadik András a magyar hadtörténelem egyik legendás alakja, aki Mária Terézia idején harcolt több meghatározó európai konfliktusban, és igen kiváló lovassági parancsnoknak bizonyult. A nevéhez fűződő legnagyobb haditett alighanem az volt, amikor csapataival beszivárgott az ellenséges Poroszországba, és a védtelenül hagyott fővárost, Berlint elfoglalta és megsarcoltatta. Fordított nap lehetett ez: végre egy alkalom, amikor a német vérszomját nem mi szenvedtük meg, hanem csak ők. Olyannyira nagy dolog ez, hogy amikor a hazai filmgyártás is felfedezte alakját, természetesen ezt a motívumot filmesítette meg. A KatPol Kávéház 90. adása így nem szól hát másról, mint a Hadik című filmről!

A film fogadtatása a mostanában megszokott tendenciába illeszkedett, vagyis szükségtelenül politikai kérdéssé is vált. Pedig ez aligha „kurzusfilm”, mint az Elkxrtuk, és nem is közelmúltbéli témát dolgoz fel, mint az egyébként elég jól sikerült Blokád. Éppen ezért nem igazán lehet bízni az interneten lévő legtöbb pontszámban: az IMDB-n például a legtöbb értékelés 10 és 1 csillagos. Mi igyekeztünk objektívan, a kor történelmi sajátosságait is kitárgyalva, érdemei szerint megítélni a filmet. Pedig a noÁR-t ki nem állhassuk.

A Hadik kapcsán érdemes megjegyezni, hogy némi művészi szabadsággal kezeli saját korát, illetve az időrendiséget sokszor nehéz követni. Ugyanakkor ezt többnyire az elfogadható mértéken belül teszi. A „huszáros” életérzést, a kalandot is remekül visszaadja sok jelenete. Ami viszont komoly kritikára adhat okot, az az, hogy a film néha nem igazán tudja, mihez is kezdjen magával pontosan. Sokszor teljesen felesleges, sehova sem vezető történeti mellékszálakra kalandozik el, anélkül, hogy ezek túl sokat hozzáadnának a történethez. Például van egy nagyjából sehova se vezető konfliktus a huszárok és a szó szerint a nyakukba ültetett szász zsoldos gyalogság között. Vagy ott van a szintén nem sok érzelmi impakttal bíró bosszú szál Hadik és a halálfejes porosz tiszt között.