Készül az Európai Bizottság arra, hogy akár alapvetően átalakítsa az EU-s források

felhasználásának, és főleg szétosztásának mechanizmusát. AZ EU Régiók Bizottságának

elnökével, Tüttő Katával beszélgettünk arról, hogy nem tagállami szintet nézve mit jelent ez a

vita például az önkormányzatok szempontjából.

Az Európai Unió önkormányzati „parlamentje” a Régiók Bizottsága. Feladata, hogy ne csak a

tagállamok kormányainak, vagy az Európai Parlamenten keresztül a választott

politikusoknak, hanem a települések vezetőinek is megjelenjen az érdeke és a véleménye a

döntéshozatal során. A Régiók Bizottsága elnöki posztját az elkövetkező 2,5 évben Tüttő

Kata tölti be. Ez a 2004-es csatlakozás óta az első alkalom, hogy választott politikus

valamelyik nagy EU-s intézmény élén állhat (Európai Parlament, Európai Bizottság,

ECOSOC, Régiók Bizottsága).

A beszélgetés apropója mégsem ez volt, hanem az az átalakítási folyamat, amely során az

Európai Bizottság a következő 7 éves fejlesztési időszakra át kívánja alakítani a kohéziós

források felhasználását. Ezek a pénzek azt a célt szolgálták, hogy minimum ne

növekedjenek a fejlettségi különbségek az egyes régiók között. Nyilván vitatható, hogy ez

mennyire volt sikeres, ugyanakkor a célt senki nem vitatja.

A források elköltésének módját viszont sok kritika érte. Ezek gyakran egymásnak

ellentmondóak. Az egyik irányzat, és ezt sok tekintetben a magyar kormány is képviseli, a

források felhasználása ne legyen kötött. Azaz ne szóljon bele mélységébe az Európai

Bizottság, hogy mire is költik el ezeket a pénzeket.

A másik megközelítés éppen arról szól, hogy a jogállamisági szempontok még erősebben

érvényesüljenek, és legyen pénzügyi következménye, ha egy tagállam tartósan az EU ellen

lép fel. Ez persze azzal járhat, hogy ha a forrásokat elzárják a tagállamtól, azzal a települési

önkormányzatokat is büntetik. Ezért merülhet fel sokszor, hogy az EU-s források

elköltésének hangsúlya tevődjön át a nemzetállami szintről a közvetlen EU-s szintre.

A COVID alatt az Európai Bizottság kipróbált egy gyors, csak mérföldkövekhez kötött

finanszírozási rendszert. A mostani vitában az merül fel, hogy ez lehetne az alapja az új

kohéziós politikának. Ez ugyanakkor inkább azzal a veszéllyel jár, hogy a települések

lehetnek ennek a vesztesei.

Tüttő Kata a beszélgetés során felhívta a figyelmet arra, hogy egyelőre nincsen konkrét

Európai Bizottság által leírt terv, ezért az EU „önkormányzati parlamentje”, a Régiók

Bizottsága azt a tapasztalati oldalt tudja a vitához hozzáadni, amit a települési vezetők

látnak. Ennek egyik eleme, ha a versenyképesség erősítése kapcsán éppen azokat

pénzeket viszik el az egyes programok mögül, amelyek eddig rendelkezésre álltak a

kistelepülések felzárkóztatására is, akkor az EU eszméje szenvedhet ezzel károkat.

A vámok bevett eszközei a gazdaság, a kereskedelem szabályozásának. A Trump elnök által

meghirdetett vámháború azonban nem a szokott mértékben alkalmazza ezt az eszközt. Hogy ebben

mennyi a gazdasági és mennyi a politikai dimenzió, erről beszélgettünk Scheiring Gábor

közgazdásszal, a Georgetown University Katar professzorával.

Ha csak gazdasági szempontból nézzük a Trump által meghirdetett vámokat, és főleg azoknak a

logikáját, akkor mindenféle „il”-lel kezdődő jelzővel elláthatnánk: illiberális, illogikus. Ezért Scheiring

Gábor arra hívja fel a figyelmet, hogy ne külön nézzük ezt a kérdést, hanem vegyítsük a politikai

elemzéssel is. Abban pedig a fő érv a hatalmi dimenzió.

Trump megválasztásának sikere abban rejlett, hogy képes volt a gazdasági elittel és a leszakadó

munkásosztállyal választási koalíciót létrehozni. Az utóbbi azért érdekes, mert a hagyományos

baloldali erőknek volt ez a támogatói közege. Ugyanakkor a globalizáció veszteseiként nem kaptak

ahhoz sem magyarázatot, sem segítséget, hogy miért pont az ő munkahelyük ment el más

országokba, miért pont ők vesztették el az indusztriális társadalomban kivívott helyüket. Erre a

Demokrata Párt nem is próbált magyarázatot adni, ezzel szemben Trump megfogalmazta azt, hogy

mások a hibásak, és vissza kell hozni ezeket a munkahelyeket az USA-ba.

Ennek eszköze, ha jól megdrágítják a külföldön gyártott termékek árát (nyilván nem az előállítási árat,

hanem a vámmal növeltet), és ekkor a gyártósor például nem Kínában termel, hanem visszaviszik az

USA területére. Ezzel az a probléma, hogy ha lenne is ilyen lépés, annak könnyen az a vége, hogy

gyorsítják az automatizációt, azaz a munkaerőt kiváltják gépekre, így a leszakadó munkásosztály nem

kap majd újra munkát. Ez azért jelentős politikai frusztrációt okozhat később, de ez a jövő kérdése.

A választási koalíció másik része a gazdasági elit. Nekik mintha most kezdene derengeni, hogy

elmérték Trump radikalizmusra való hajlamát. Azaz egy védővám addig rendben van számukra, amíg

nem veszélyezteti a piacaikat. A mostani intézkedésnek azonban már a racionalitása is nehezen

indokolható. Elég, ha a Kína számára kiosztott brutális vámokra gondolunk.

Ugyanakkor van még egy dimenzió, ez sem feltétlenül gazdasági. Ez pedig az, hogy a vámháború egy

tárgyalástechnikai eszköz, amely képes arra, hogy asztalhoz ültesse az USA-val a világ meghatározó

gazdasági szereplőit. Ezt már látjuk, de persze még nem érthető, hogy ennek van-e az USA

gazdaságára, vagy társadalmára nézve kedvező politikai kimenete. Amennyiben a globalizáció

hasznait élvező gazdasági elit nyer ezen, akkor nehezen lesz teljesíthető a munkásosztálynak tett

ígéret.

A sok dimenzió egymásra csúszva azt is okozhatja, hogy nincs valódi megoldás erre a problémára.

Ezért is rángatja a vámháborút Trump össze-vissza – kívülről legalábbis így látszik.

A kormány a gyermekes családok adókedvezményeinek növelésével szeretné megállítani a népességcsökkenést. Eközben a társadalmi egyenlőtlenségek háttérbe szorulnak – sőt, a jelenlegi intézkedések inkább hozzájárulnak azok növekedéséhez. Az 1912-ben bevezetett családi pótlék egyszerre számít „szent tehénnek” és elsorvasztandó rendszernek. Erről beszélgettünk Kramarics Szandrával, az ELTE Szociológia Doktori Iskola doktorjelöltjével.

Kramarics Szandra fő kutatási területei közé tartozik a családpolitikai ellátások vizsgálata. Először arról kérdeztük, mennyire leegyszerűsíthető a családtámogatások hatékonyságának kérdése. Vagyis: ha pénzt adunk, attól valóban több gyerek születik?

Természetesen a válasz nem ilyen egyszerű. Ahogy Kramarics Szandra is elmondta, fejlett országokat is érint népességcsökkenés, még olyanokat is, amelyekben híresen jó a családtámogatási rendszer. Ilyen például a skandináv országok többsége vagy Franciaország, ahol nemcsak a pénzbeli támogatásokra figyelnek, hanem az intézményrendszer is igyekszik segíteni a gyermekes családokat. Sőt, munkaerőpiaci eszközökkel is támogatják a munka és a gyereknevelés összeegyeztethetőségét.

Magyarországon az elmúlt években láthattuk, hogy egy-egy nagyobb támogatási program – például a CSOK vagy a babaváró hitel – bevezetése időszakosan javította a születési statisztikákat. Ugyanakkor a következő években ezek után apályszerű visszaesés következett. Ez arra utal, hogy ezek az intézkedések inkább előre hozták a már tervezett gyermekvállalásokat.

Ha azt szeretnénk tudni, mi kell ahhoz, hogy a családok gyermeket vállaljanak, a kutatások szerint a legfontosabb tényező a tervezhető jövőkép. Ennek részei például: elegendő gyermekorvos, bölcsődei férőhely, iskolai tanár, valamint olyan munkaerőpiaci politika, amely támogatja a gyermeket nevelőket.

Az is jól látszik, hogy az elmúlt években csökkent a kétgyermekes családok száma. Ez arra utal, hogy sokan nem lépnek tovább az egygyermekes modellről a második gyermek felé – feltehetően a kiszámíthatatlanság miatt. Eközben az adókedvezmények rendszere éppen azoknak kedvez, akik munkajövedelem szempontjából előnyös helyzetben vannak, hiszen sokat nyernek azzal, hogy nem kell személyi jövedelemadót fizetniük. Az alacsonyabb jövedelmű, sokszor bizonytalan munkahelyen dolgozó vagy munkanélküli családok viszont nem részesülnek ebben az előnyben, így számukra a rendszer sem többletjövedelmet, sem biztonságot nem nyújt.

Megoldás lehetne például egy negatív adó bevezetése, amely biztosítaná, hogy az alacsonyabb keresetűek is hasonló összegű támogatásban részesüljenek, mint a magas jövedelműek. Így az adórendszer legalább részben kiegyenlíthetné a társadalmi különbségeket.

A családi pótlék univerzális támogatásként működik, amelyhez hosszú ideje nem nyúltak hozzá, így összege mára elinflálódott. A kormány nem meri megszüntetni – hiszen 1912 óta létezik –, de növelni sem kívánja. Ennek ideológiai alapja, hogy a dolgozó, munkával rendelkező rétegeket kívánják támogatni, nem pedig mindenkit (anyagi helyzettől függetlenül).

Múlt vasárnap tartották a német választásokat, amelyen a kereszténydemokrata CDU-CSU pártszövetségszerezte meg az első helyet. A turbulens világpolitikai környezetben Európa számára kulcskérdés, milyen irányt vesz Németország. Az Új Egyenlőség podcastjábanBíró-Nagy András vendége Győri Gábor, a Policy Solutions vezető elemzője volt, akivel a választási eredményekről és azok lehetséges következményeiről beszélgettünk.

A német választásokon a CDU-CSU a szavazatok 28,5%-át szerezte meg, míg az AfD 20,8%-kal a második helyen végzett. Az SPD 16,4%-os eredménye jelentős, kilenc százalékpontos visszaesést mutat a korábbi választáshoz képest. A Zöldek 11,6%-os támogatottságot értek el, a baloldali Die Linke pedig a vártnál jobban szerepelt, és 8,8%-kal zárt. A közvélemény-kutatások előrejelzései pontosnakbizonyultak, így különösebb meglepetés nem történt. Győri Gábor szerint az egyik váratlan fordulat mégis a Die Linke megerősödése volt. Korábban sokan arra számítottak, hogy Sahra Wagenknecht pártszakadáshoz vezető populista mozgalma teljesen háttérbe szorítja a Linkét, azonban a radikális baloldali párt végül talpon maradt.

Bár a CDU-CSU megnyerte a választásokat, a 28%-os eredmény messze elmaradt attól, amit egy erőteljes politikai váltásra vágyó közegben elérhetett volna. Sokan ennél nagyobb győzelmet vártak, hiszen az előző kormány megítélése kifejezetten kedvezőtlen volt. Győri Gábor szerint a kereszténydemokraták nem tudtak valódi alternatívát kínálni azoknak a szavazóknak, akik radikális változásokat reméltek, ezért sokan úgy érezték, hogy a CDU-CSU kormányzása sem hozna érdemi fordulatot. Különösen Kelet-Németországban maradt erős az a meggyőződés, hogy a régiót elhanyagolták, és a CDU-CSU továbbra is a politikai elit pártjaként jelent meg.

Az AfD előretörése a választások egyik legmeghatározóbb fejleménye. A szélsőjobboldali párt országosan 20%-os támogatottságot szerzett, Kelet-Németországban azonbanegyes tartományokban 30-40%-os eredményt ért el, amivel gyakorlatilag néppárti státuszba emelkedett a régióban. A Policy Solutions elemzője szerint Kelet-Németországban különösen erős az elitellenesség és a politikai rendszerrel szembeni kiábrándultság, így sok választó számára az AfD jelenti az alternatívát a hagyományos pártokkal szemben. A kampányban kiemelt szerepet kapott a migráció kérdése, amelynek tematizálását az AfD tudta a leghitelesebbenfelvállalni. Győri Gábor szerint az AfD hosszú távon is stabilizálhatja támogatottságát, és könnyen elképzelhető, hogy a következő választásokon még erősebb eredményt ér el. Ahogy beágyazottsága tovább növekszik, egyre nehezebb lesz figyelmen kívül hagyni a kormányalakítási folyamatokban.

Az SPD történelmi mélypontja világosan mutatja, hogy a párt válsággal küzd. Győri Gábor szerint az SPD hagyományos bázisát jelentő klasszikus munkásosztály folyamatosan zsugorodik, miközben a párt nem találta meg a módját annak, hogy új társadalmi csoportokat szólítson meg. Bár az idősebb szavazók továbbra is kitartanak mellette, a fiatalok körében alig van jelen, ami a jövőben tovább gyengítheti a pártot. Olaf Scholz az előző választásokon még a merkelistabilitás örököseként tudta megszólítani a választókat, de azóta sokan csalódtak benne, így az SPD támogatottsága ismét visszatért a korábbi csökkenő trendhez. A párt különösen Kelet-Németországban szenvedett el komoly vereséget, ahol több helyen 10% alatti eredményt ért el.

A választási eredmények alapján a stabil kormányzás érdekében a CDU-CSU és az SPD koalíciója lehet a legvalószínűbb forgatókönyv, ám ez számos kihívást vet fel. Győri Gábor szerint a CDU-CSU arra törekszik, hogy az SPD bizonyos politikai területeken, különösen a migráció és gazdaság kérdésében, engedményeket tegyen. Ugyanakkoraz SPD számára komoly dilemmát jelent, hogy éppen azért veszített szavazókat, mert az előző kormánykoalícióban nem tudta...

Az Új Egyenlőség podcast mai adásában dr. Belyó Pállal, a Központi Statisztikai Hivatal volt

elnökével beszélgettünk arról, hogy mit jelentenek a mostani inflációs adatok, milyen hatások

vannak, amelyek befolyásolják az árakat, legfőképpen pedig, mi lesz a bérekkel.

A januári infláció az elemzői várakozásokhoz képest rosszabbul alakult. Az 5,5%-os mértékű

pénzromlás megjelent az élelmiszerek árában, de elsősorban a szolgáltatások költségeit

növelte. Közben az érzékelt infláció, azaz a lakosság által vélelmezett drágulás ennél

nagyobb mértékű.

A rosszabb adatnak több oka is van. Egyrészt olyan belső okok, mint az adózási környezet

és a vállalatok árazási gyakorlatának változása, valamint a forint árfolyamának volatilitása,

illetve a külső okok közül az élelmiszerek nemzetközi árának növekedése és a háború miatti

kiszámíthatatlanság.

A kormány reakciója 2022 óta ilyenkor egy külső beavatkozás, jelen esetben az árstop

bejelentése, pontosabb azzal kapcsolatos fenyegetés. Nem világos, hogy ezt mennyire kell

komolyan venni, illetve valójában milyen hatást jelentene.

A beszélgetés során szóba kerültek a bérek és azok idei emelése. A kormányzati terv az

volt, hogy 3,2%-os infláció van, ahol a legalacsonyabb keresetűek jövedelme 4-5%-os

reálértéken növekszik legalább. Ezzel szemben az 5,5%-os januári „nyitány” mindenképpen

lehűti a várakozásokat. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a versenyszférában 6%-os éves

bérmegállapodásokat kötöttek a szakszervezetekkel a munkáltatók, akkor ez a drágulás

megeszi a nyugdíjak emelését és ezzel együtt a béreket is.