Jókai Mór A bor című 19. századi írásában ekként lelkesedik: „Ah, a bor az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi, szivárványossá teszi ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt, demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi

a szegényt.” A 20. századi Erdély kiváló költő-borászának avagy borász-költőjének, Csávossy Györgynek a szavai csodásan rímelnek erre: „A bor az ég és a természet egyik legcsodálatosabb ajándéka. Az öröm forrása, a testvériség forrasztóvize. Szikrát ad a szerelemnek, szárnyat a gondolatoknak, kandallótüzet a barátságnak.”

S ha visszaugrunk az időben, a nagy francia Voltaire is erre rímel: „ A bor a természet tökéletessége és szépsége, melyet az ember csendesen, hozzáértéssel és kéjjel csiszolt.” A bor láthatóan megihlette az írókat, költőket is, hiszen a bor múzsai szerepet is betölt. Ugyanakkor a borivásnak nincs múzsája, de vannak fontos és ajánlott előfeltételei, miként azt Hamvas Béla a borról szóló értekezésében a következőképpen fekteti le: „A borivásnak ugyan nincs múzsája, de helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor, és bárhogyan.”

A mai adásban a magyar szőlő és bor különböző megjelenéseiből szemlézgetünk a magyar prózairodalomban, megnézzük, hogyan nyilvánultak meg nagy íróink, gondolkodóink e tárgykörben.

Tartsanak velünk, szabadítsuk ki a szellemet a borospalackból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna